Köd a Királyok Völgyében

Ezt a novellát Báti László Gábor alábbi rajza ihlette, és 2020-ban, Az ajtó másik oldalán című novelláskötetemben jelent meg. Szeretettel ajánlom az egyiptomi mitológia vagy a klasszikus horror iránt érdeklődő olvasóknak!

Már az első nap minden félresiklott. Persze nem fordultunk vissza: csak egy tevéről és egy emberről volt szó, az expedíciót pedig két hónapig készítettük elő, túl sok pénzt és munkát öltünk bele ahhoz, hogy már a legelején feladjuk.

– Ennek nem kellett volna megtörténnie – mondta Devereux, és egy zsebkendővel törölgette az arcát a divatjamúlt trópusi sisak alatt. – Nem szabadott volna megtörténnie!

Szabadott vagy nem szabadott, mindenesetre megtörtént, és a vénasszonyos sopánkodás ezen nem változtat, akartam mondani. De aztán leküzdöttem a vágyat, hogy letorkoljam Devereux-t, mert igaza volt: túl sok minden történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Ó, persze, nem szabadott volna, hogy a nyakunkba szakadjon a fél hegyoldal, de hát a sziklák ritkán kérnek engedélyt, mielőtt lezúdulnak egy útra, és nem hiszem, hogy meg kellett volna lepődnünk, ha a völgy, aminek egyáltalán nem is szabadott volna ott lennie, ellenségesen fogadott bennünket. Ez volt a kulcsszó, amiért csatlakoztam ehhez az expedícióhoz: ennek a völgynek nem volt itt semmi keresnivalója.

Mégis itt van, és most már mi is itt vagyunk, gondoltam, miközben az arabok a holttestet igyekezték kiszabadítani a kövek alól, hogy felpakolják egy tevére. Újabb veszteség az expedíció szemszögéből: a teve, ami visszaindul, és a két ember, aki kíséri. Az már összesen két teve és három ember…

Akkor sem fordulunk vissza!

Devereux ismét jajgatni kezdett, én pedig feltűnésmentesen arrébb sétáltam az út mentén, hogy ne kelljen hallgatnom. A napsütésben remegő sziklákat nézegettem: ott, ahonnan a görgeteg érkezett, sima volt a hegyoldal, mintha lecsiszolták volna, alatta viszont eltorlaszolta az utat a törmelék. A tevét meg se próbáltuk kiásni: ránézésre is vagy húsz tonna kő alatt feküdt, csak a két hátsó lába lógott ki alóla, amit máris elleptek a legyek. Úgy éreztem, mintha a völgy jól kiszámított csapást mért volna ránk, afféle figyelmeztető lövést: amit eggyel megtettem, megtehetem bármelyikőtökkel. Forduljatok vissza!

Megrázkódtam, mert egy pillanatig mintha a hangot is hallottam volna, valami hatalmas lény rosszindulatú suttogását, ami mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan és sehonnan. Ez az átkozott szél!

Nem, a rekkenő hőségben meg se rezdült a levegő. Akkor csak a beszédhangok verődnek vissza a sziklákról, vagy kezdek napszúrást kapni. Talán nekem is be kellene szereznem egy olyan röhejes parafa sisakot, amiben aztán úgy néznék ki, mint Devereux kisöccse.

Felnevettem, és rögtön meg is ijedtem a saját hangomtól, annyira kényszeredetten hangzott. Egy csuklással elhallgattam, és csak bámultam vissza a többiek felé, akik a holttest körül szorgoskodtak.

Rendben, bevallom: máris kikészültem.

Nem is a látvány vagy a halál ténye zavart – láttam már halottat, előbb-utóbb mindenki lát, és büszke is voltam arra, milyen nyugodt maradtam akkor –, hanem az egész együtt: a forróság, a sziklák, amiket a szemem sarkából mintha mozogni láttam volna, Devereux ezerszer ismételt panaszai, a vér a sárgás köveken, ahogy egész feketének látszott, a völgy megfoghatatlan, nyomasztó atmoszférája. Paradox módon azonban leginkább a saját érdektelenségemtől fordult fel a gyomron, mert képtelen voltam úgy nézni a halottra, mint néhai embertársra, csak az akadályt láttam, amiért az expedíció itt vesztegel, ahelyett, hogy végre továbbhaladnánk.

A férfi – Aziz, Azhar, vagy valami hasonló közönséges neve volt, amit képtelen voltam felidézni – nem halt meg azon nyomban: először vízért könyörgött, amit még én is megértettem, aztán kiáltozni kezdett valamit arabul, amiből egy szót sem tudtam kivenni, végül egész hirtelen elhallgatott, és nem mozdult többet. A sziklák a hasát és a csípőjét zúzták össze, és miután a többiek betekerték egy ponyvába, szinte sértetlennek tűnt, ha az ember figyelmen kívül tudta hagyni, milyen lapos volt a viaszosvászon a dereka táján.

Az út mellett sétálgattam, távolról néztem az egészet, és csak akkor mentem vissza a tevémhez, mikor a menet végre megindult. Ismét előre tartottunk, a völgybe, amiről nem tudtunk semmit.

Az ember azt várná, legalább egy enyhe földrengést észlelnek, mikor valahol átrendezi magát a táj, de nem, ez a völgy minden különösebb felhajtás nélkül érkezett. Egyszer csak ott volt: egyik reggel a meredek sziklafal helyén keskeny, kanyargós szurdok nyílt, melybe poros út vezetett, épp olyan, mint a környék összes többi útja. A völgy bejáratát két félbetört, ledőlt oszlop őrizte, mintha csak valami ókori palota bejárata lenne.

Először senki sem akarta elhinni. Miért is hinné el bárki, hogy egy olyan vidéken, melyet a sírrablók, kincsvadászok és régészek az utolsó ásónyomnyi földig felforgattak, lehet egy völgy, mely háborítatlanul vészelte át az évszázadokat? Hisz ez nem olyasmi, amiről véletlenül el lehet feledkezni vagy el lehet kerülni!

Azt azonban még kevésbé akaródzott elfogadni az embereknek, hogy az éj leple alatt észrevétlenül megnyílhat egy völgy, anélkül, hogy bárki észrevenné. Mérési hibákról beszéltek, aztán mágneses zavarokról, amik megtévesztették a műszereket, szabotázsról és összeesküvésekről, mindenről, ami hétköznapi magyarázatot kínálhat a jelenségre.

A legtöbben el is hitték valamelyik hangzatosabb érvelést.

Én azonban – ahogy Devereux is, ezt a javára kell írnom – tanult ember vagyok, és nem hagyom magam mondvacsinált, áltudományos esszékkel leszerelni. Nincs az a tévedés, hiba vagy szabotázsakció, ami megmagyarázná a jelenséget, de tudományos magyarázatnak lennie kell, és ha valahol, hát a völgyben megtaláljuk.

Nem csak mi jutottunk erre a következtetésre: számtalan tevekaraván vágott neki az útnak ritka természeti jelenségek, hatalmas felfedezések és kincsekkel tömött fáraósírok után kutatva. A legtöbben három napon belül visszafordultak.

A kitartóbbak, akik nem adták fel, egyáltalán nem tértek haza.

Devereux és én elhatároztuk, hogy nem hagyjuk magunkat ilyen könnyen elrettenteni. Megszerveztük az expedíciót, beszereztük a tevéket, a kíséretet, a térképeket, amik valószínűleg fabatkát sem fognak érni, és útnak indultunk, azzal a feltett szándékkal, hogy mi leszünk azok, akik megfejtik a rejtélyt.

Köd volt, mikor megtettük az első lépéseket a völgy felé, és ettől különös nyugtalanság lett rajtam úrrá. Sosem tartottam magam babonás embernek, de nem tudtam másképp tekinteni rá, mint rossz ómenként: köd a Királyok Völgyében! Hát nem csak az emberek bolondulnak meg néha, de az időjárás is?

Állítólag aznap éjjel is köd volt, mikor a völgy először megjelent, olyan sűrű, hogy bármi is történt, könnyedén elleplezte a fürkész tekintetek elől. Amit mi láttunk, alig volt több páránál, ami megült a dombok között, és a reggeli nap fényében el is párolgott, ez azonban nem változtatott a tényen, hogy, Devereux szavajárása szerint, nem lett volna szabad ott lennie.

Nem a köd volt az egyetlen zavarba ejtő tényező. A hely a Bermuda-háromszög egyiptomi megfelelőjének tűnt: az elektromos eszközök már pár száz méter után csődöt mondtak, az a néhány expedíció pedig, amelyik vitt magával rádiót, hamarosan eltűnt az éterből. Légköri zavarok? Vagy valami eddig ismeretlen anomália?

Devereux-val gondosan megvizsgáltuk az összes feljegyzést, fényképet és térképet, amit csak meg tudtunk kaparintani, de egyiken sem utalt semmi sem korábbi, hasonló problémákra, sem arra, hogy a sziklafal mögött egy völgy rejtőzne. Bevallom, csalódottnak is éreztem volna magam, ha ilyen gyorsan megfejtjük a rejtvényt – mikor azonban ott álltam az út mellett, a nap könyörtelenül tűzött a fejemre, s mintha még az árnyékok is kifakultak volna, egy pillanatig azt kívántam, bár ilyen egyszerűen vége lett volna az egésznek.

Nem haladtunk olyan gyorsan, ahogy eredtileg számítottuk. Ennek nem kellett volna meglepnie az után, hogy jóformán fél napot elvesztegettünk az omlás miatt, és persze nem azon a fél napon múlt az expedíció hossza, de így is felmerült bennem, hogy vajon elég ideig ki fognak-e tartani a készleteink. Az út rosszabb volt, mint amire készültünk, és bár egyértelműen kivehető volt a vonala, a kövek és gödrök között sokszor a tevéknek is nehezére esett a haladás.

Estére szerencsére találtunk egy laposabb részt, ahol felállíthattuk a sátrakat. Miután leellenőriztem, hogy a tevéket rendesen ellátták, bejelöltem a térképen az eddigi utunkat, és csatlakoztam Devereux-hoz a tábortűz mellett. Arcáról egyértelműen leolvashattam, hogy őt is hasonló gondolatok gyötrik.

- Egyvalami aggaszt engem, Jerry fiam – kezdte, morzsákat záporozva az ingére. – Egy kérdés nyomaszt…

– Csak egy? De jó neked.

– Miért nem tért vissza senki? Még el tudok képzelni olyan katasztrófát, ami egy expedíciót teljesen megsemmisít, de ilyen sokat, teljesen maradéktalanul, anélkül, hogy akár egyetlen túlélő maradna…

– Talán a paranoid bagázsnak van igaza, és egy csapat sírrabló vagy egy orgyilkos társaság sorra levadászik mindenkit. Vagy valóban beütött a fáraó híres-nevezetes átka.

– Jerry, komolyan beszélek! Nem látom a racionális magyarázatot, és ez nem kis aggodalommal tölt el.

Engem is, de előbb nyelném le keresztben az idétlen sisakját, minthogy ezt Devereux orrára kössem.

– Nézd a jó oldalát: hamarosan úgyis megtudjuk. Csak pár nap kérdése! – Devereux úgy festett, mint aki még mondani akar valamit, de nem hagytam neki időt, hogy folytassa a nyavalygást. – Inkább azt mondd meg, mi is volt a neve annak a szerencsétlen fickónak?

– Asif Hegazi – Végül is nem sokkal lőttem mellé. A neveket és az arcokat mindig hajlamos voltam elfelejteni. – Jerry, nem gondolod, hogy…

Devereux elhallgatott és a tűzbe meredt. A távolból mintha egy sakál vonyítását hallottam volna, bár lehet, hogy csak a tábor valami egész hétköznapi zaja csalta meg a fülem.

– Mit?

– Eh, mindegy. Lényegtelen.

Vontam egyet a vállamon, és piszkálni kezdtem a tüzet. Ha lényegtelen, hát lényegtelen, én aztán nem fogok könyörögni, hogy avasson be minden gondolatába.

A távolban ismét felhangzott az üvöltés, és most már egy másik is felelt rá, majd egy harmadik.

– Hallod? – intettem az első hang irányába. – Be vagyunk kerítve!

Megállapításom nem váltotta ki a várt reakciót: Devereux felállt, és miután közölte, hogy ízléstelennek találja a vicceimet, visszavonult a sátrába, engem pedig ott hagyott, hogy magányosan duzzogjak a tűz mellett.

Aznap éjjel különös álmom volt. Fáklyával a kezemben sétáltam egy sötét folyosón, melynek hatalmas kőtömbökből rakott falát kopott hieroglifák szegélyezték. Néha megálltam és megpróbáltam kisilabizálni valamit, és úgy rémlett, egy-egy szót értek is figyelmeztető feliratokból, habár a nyelv ismeretlen volt számomra. Devereux tudni fogja, gondoltam álmomban, de egy másik gondolat érkezett a semmiből, idegen és durva, mintha fűrészfogak vágnának az agyamba: Devereux halott.

Tovább haladtam a folyosón, melynek vége a sötétbe veszett. A falon az istenek képei vonultak el mellettem: Széth, Anubisz, Ozirisz, Maat, meg Ammut, a holtak lelkét felfaló bestia. Ahogy sorra elhagytam őket, mintha mindegyikük utánam fordult volna.

– Hol vagyok? – kérdeztem hangosan, és a szavaim visszhangot vertek a falak között, mely zúgó kakofóniává erősödött, hiénavihogássá és sakálvonyítássá. – Hol van mindenki más?

A visszhang elhalt, és egyszerre halotti csend támadt. Elragadott a félelem és futni kezdtem, bár azt sem tudtam, mi elől menekülök, egyre gyorsabban rohantam a sötétben, bárhová, csak el innen, ki innen, de a folyosó csak nem akart véget érni. A festett istenek gúnyos vigyorral fordultak utánam, ahogy a sistergő fáklyát lengetve elbotladoztam mellettük.

Hideg verítékben úszva ébredtem, a szám száraz volt, mint a sivatag, a homlokomban pedig tompa nyomás jelezte egy kínos fejfájás közeledtét. A nyelvemen mintha homokszemeket éreztem volna, amiket undorral ki akartam köpni, de nem maradt hozzá elég nyálam.

Rémlett, hogy valami csúf látomás üldözött álmomban, s igyekeztem ennek számlájára írni pocsék közérzetemet is. Csak egy kávéra van szükséged, győzködtem magam, meg valami harapnivalóra, esetleg pár percre Devereux szokásos bosszantó kiselőadásaiból, abból a fáradhatatlan monológból, melyet csak arra az időre szakított meg, amíg panaszkodni akart valamiről.

Devereux halott, mondta a fejemben valami, én pedig leejtettem a zoknit, amit éppen előkotortam a hátizsákból.

Minden bizonnyal napszúrást kaptam tegnap. Ez megmagyarázza a rosszullétem, a lidércnyomást, hogy hangokat vélek hallani – ez megmagyaráz mindent! Így fizetek az ostobaságomért, hogy fedetlen fővel merészeltem a forró egyiptomi nap fényében járni. Ma majd szépen kendőt kötök a fejemre, csomókkal a sarkán, mint a kiscserkészek, és megadom Devereux-nak a lehetőséget, hogy jót kacagjon rajtam.

A megnyugtató magyarázattól máris egy fokkal jobban éreztem magam. Gyógyszert kotortam elő a feltételezett napszúrásomra, aztán kimásztam a sátorból, hogy csatlakozzam Devereux-hoz, aki karikás szemmel, dühösen lebiggyesztett ajakkal ült a tegnapi tábortűz fekete maradványai mellett.

– Három ember megszökött – mondta köszönés helyett, és bosszúsan horkantott. – Egyszerűen hazamentek! És vitték a tevéket is!

Lesöprögettem a homokot egy tábori székről, és leereszkedtem mellé.

– Hogyhogy megszöktek?

– Hamid azt mondja, idézem: – Devereux csücsörített és kövér ujjaival formálta az idézőjeleket – ez a hely el van átkozva és démonok lakják, az emberek pedig félnek a démonokat háborgatni. Babonás, műveletlen, primitív népség! És ismét csak három tevével kevesebbünk van!

Devereux még akkor is dühöngött, amikor elindultunk, úgyhogy visszafogtam a tevémet, és mintegy véletlenszerűen lemaradtam egy kicsit. Más se hiányzott nekem, mint hogy egész nap ezt hallgassam!

Melegebb volt, mint tegnap, a sziklák szinte izzottak, az út pedig egyre egyenetlenebb lett. A völgy fenekén kanyargás helyett most kis dombokra futott fel majd le, hatalmas sziklákat került meg, a kátyúk pedig annyira megsokasodtak, hogy biztos voltam benne, előbb-utóbb egy teve a lábát töri.

Devereux végül felhagyott a sértett morgolódással, és a ledőlt oszlopokat kezdte elemezni, melyeket a völgy bejáratánál láttunk.

– Dakhla mészkő, a Nagy Piramis és a Szfinx, a legősibb fáraószobrok anyaga, amiből az Óbirodalom építőköveit faragták. Mégse merném azt mondani, hogy az Óbirodalom idejében készültek… Láttad a véseteket, Jerry? Bár túlnyomó részben olvashatatlanná koptak, a stílus jelentős hasonlóságot mutat a Ptah karnaki templomában található kapu felirataival, hiba lenne azonban elhamarkodottan ítélni, és a felületes hasonlóság alapján III. Thotmesz-korabelinek besorolni őket. Ha engem kérdezel, azt valószínűsíteném, hogy ezek az oszlopok sokkal, de sokkal ősibbek, és a stilisztikai hasonlóság azon tényezőkre vezethető vissza, melyek…

A hőség, a teve imbolygása és Devereux monoton hangja hamarosan elringatott. Az út és a völgy falai mintegy álomképként úsztak el a szemem előtt. Ahogy tegnap, most is úgy tűnt, mintha a szemem sarkából nézve mindent mozogni látnék: amint nem szegeztem rájuk egyenesen a tekintetem, a kövek megváltoztatták alakjukat, megnőttek vagy összementek, és torz alakok surrantak egyik repedéstől, árnyéktól a másikig. Sakálok, lebegett felszínre agyam álmos ködében egy gondolat, vagy talán csak a fény játéka…

Csak akkor vettem észre, hogy elbóbiskoltam, mikor Devereux megragadta a könyököm. Épp időben rázott fel, mielőtt lefordultam volna a tevéről.

– Mi van veled, Jerry? Nem vall rád, hogy csak így…

– Jól vagyok, csak keveset aludtam az éjjel – vágtam a szavába, és előre szegeztem a tekintetem, oda, ahol az út eltűnt a völgy falai között. – Elég kényelmetlen egy ilyen sátor, akárhogy fordul az ember, mindig akad pár kő, ami nyomja. De ne aggódj, pompásan érzem magam.

Nem tudom, miért hazudtam Devereux-nak az éjszakáról, és nem is akaródzott végiggondolnom, inkább a másik állításommal kezdtem foglalkozni, mellyel saját magamat is megleptem. Valóban pompásan éreztem magam, sőt, még annál is jobban, szinte már bódult öröm és nyugalom töltött el. Hiába voltam tudatában a helyzetünk minden nehézségének, az összes bosszúság távolinak tűnt. Nem éreztem sem fáradtságot, sem a perzselő forróságot, csak a lelkesedést, hogy hogy megyünk, közeledünk, ki tudja, mihez. A sziklákon táncolt a napfény, az út szinte hívogatott, hogy kezdjek rohanni, mert várnak rám, és a tevém bosszúsan felmordult, ahogy öntudatlanul is az oldalába vágtam a sarkam.

Ez a hang térített magához, s az aranyló fátyol, mely mindent csodálatos ködbe vont, egyszerre lehullt a szemem elől. A hátamon végigcsorgott a veríték, a teve tömény, állati szaga facsarta az orrom, és a fölém magasodó szirtek már a legkevésbé sem tűntek csodálatosnak, csak rejtélyesnek és fenyegetőnek.

Mi történt velem?

Ismét elaludtam, csak ez lehet az oka. Egy szép álom, vagy akár csak félálomban valami emlék, mely minden ok nélkül merült fel bennem, és átfestette az egész tájat. De lehet, hogy ez még a napszúrás utóhatása, mert hiába kötöttem egy fehér kendőt a fejemre, attól még a tegnapi baj nem múlik el gyorsabban.

Dühös voltam magamra, amiért így elálmodoztam, és hangulatomat tovább rontotta a baljós érzés, hogy mindezt a völgy teszi velem valamiképp. Én nem vagyok afféle ostoba, babonás fajankó, aki hagyja, hogy mindenféle helyi hiedelmek befolyást gyakoroljanak a józan eszére!

Ennek ellenére a továbbiakban kerültem, hogy túl sokáig nézzem azt a pontot, ahol a kanyargó út eltűnt a sziklák között. Ahányszor ugyanis arra tévedt a tekintetem, mintha minden halványan ragyogni kezdett volna.

Ezen az estén nem találtunk jó táborhelyet. Jobb híján végül az út közepén telepedtünk le – hisz valószínűtlen volt, hogy bárki is arra járjon –, és örültem, hogy találtam egy többé-kevésbé vízszintes földdarabot, ahol felállíthattam a sátramat.

Miközben hurkot kötöttem az egyik kötél végére, valami szöget ütött a fejembe. Miért nem találtunk meg az előbbi expedíciók nyomát? Még a lábnyomoktól talán el is tekinthetünk, végül is nem vagyok én nyomkereső, hogy minden kis buckát, patanyomot, félrerúgott kavicsot kiszúrjak, meg persze a homokot elfújja a szél, a köveken pedig nem marad meg semmi, de valamit akkor is találnunk kellett volna! Ha mást nem, a tábortüzek helyét, otthagyott szemetet, a tevék trágyáját. Akármit!

Már épp indultam volna, hogy megosszam az aggodalmamat Devereux-val, mikor a tábor másik vége felől rémült üvöltés harsant fel, melyet többszólamú kiáltozás követett.

– Mi a nyavalya van már megint?

Bosszúsan otthagytam a sátrat, és elindultam felderíteni a felbolydulás okát.

Az emberek körben álltak a tábor szélén, a kör közepén pedig egy arab fiú feküdt, és a bokáját fogta. Devereux lihegve érkezett az ellenkező irányból, és a nadrágját gombolta menet közben, melynek láttán elfogott a káröröm.

– Mi történt?

– Nem tudom, én is csak most értem ide. Hé, emberek, mi történt?

Vagy tízen kezdtek egyszerre magyarázni, a fiú elnyújtott hangon jajgatott, páran pedig egy közeli kőre mutogattak. Közelebb lépve mindent megértettem: a kő árnyékában kövér, fekete skorpió emelgette az ollóit és fullánkját fenyegetően. A kis bestia volt vagy tíz centi, és csak úgy áradt belőle a rosszindulat.

Közelebb léptem, hogy megnézzem a fiú bokáját, ami rohamosan dagadt, a csípés helye pedig apró pontként vöröslött a közepén. Devereux elkacsázott az elsősegélykészletért, ketten a fiú mellé guggoltak, és a lába fölött hadonászva magyaráztak, a többiek pedig nagy hangon bíztatták egymást, hogy valaki üsse agyon a skorpiót, de láthatóan egyiküknek sem akaródzott a közelébe menni. Az egyik férfi felkapott egy követ és hozzávágta, de messze elhibázta, pedig a skorpió alig mozdult, és mintha csak gúnyolni akarná őket, meglengette a fullánkját.

– Szörnyű hiba volt, hogy nem hoztunk magunkkal orvost – lökött félre Devereux, aki végre visszatért a gyógyszeres ládikával – szörnyű hiba, nem is tudom, hogy gondoltuk…

Hátrébb léptem, hogy a többiek odaférjenek. A skorpió kihasználta, hogy a figyelem elterelődött róla, és eltűnt az egyre mélyülő árnyékok között, Devereux pedig rendetlen kupacban kezdte kiszórni a ládából a kötszereket és üvegcséket.

– Nem kell pánikolni, a legtöbb skorpiómarás nem halálos – mondtam, de a hangom elveszett az általános zűrzavarban. – Tudja valaki, milyen fajta volt?

Senki nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon. Az arabok már egymással kiabáltak, valaki egy kést lengetett, mellyel a marás helyét akarta bevágni, hogy a vérrel kieressze a mérget, Devereux pedig káromkodott, mint a záporeső.

– Nem hiszem el, hogy nem hoztunk semmit pont skorpiómarás ellen, tudom, hogy itt kell lennie annak az átkozott üvegnek! Hová a nyüves nyavalyába tűnhetett?

– Biztos vagy benne, hogy egyáltalán elraktad?

– Ó, fogd már be, Jerry, ezzel nem segítesz!

– Kérésed parancs.

Hagytam, hogy Devereux felforgassa az egész dobozt, és inkább a fiút figyeltem. A bokája mostanra majd' a kétszeresére dagadt, arcán patakzott a veríték, és egész testében remegett, bár ezt egyelőre inkább a félelem, mintsem a méreg hatásának tulajdonítottam. Olyan tizenhat-tizenhét évesnek tippeltem, de legalábbis biztos voltam benne, hogy az egész expedícióból ő a legfiatalabb. A nevéről fogalmam sem volt, de az arcát sem sikerült felismernem, eddig minden bizonnyal csak átsiklott rajta a szemem, ahogy a legtöbb arcon.

A gyógyszer végül nem került elő. Hosszas vita következett, melyben végül a késes arab nyert, aki amellett kardoskodott, hogy a sebet fel kell vágni, és a művelethez rögtön hozzá is fogtak. Én közben céltalanul tébláboltam a sátrak között, és megmagyarázhatatlan haragot éreztem a fiú iránt: miért nem tudott a lába elé nézni? Ha belehal, azért, ha csak ápolni kell, amíg felgyógyul, azért vesztegetünk el újabb értékes órákat, ahelyett, hogy előre haladnánk!

Köveket rugdostam odébb, de ezzel felhagytam, amikor eszembe jutott, hogy bármelyik alatt újabb skorpió lapulhat.

– Gyűlölöm ezt a helyet – mondtam hangosan, és magam is meglepődtem rajta. – Tovább kéne mennünk… Vagy… vissza?

Keserű epét éreztem a torkomban, ahogy az útra néztem, majd vissza a sátrak felé. Nyögések, kiáltások, zagyva beszéd: ó, hogy utáltam mindnyájukat, az ostoba problémáikat, apró-cseprő bajaikat, a fecsegésüket… Mivé tesz engem ez a hely?

Úgy, úgy, suttogta egy testetlen hang a fülembe. Hagyd itt őket, gyere, siess, várunk rád!

Megpördültem, de nem volt mögöttem senki. A félelem görcsös csomóvá húzta össze a gyomromat, körbefordultam, aztán ismét, de nem volt a közelemben semmi, ami magyarázatot kínálhatott volna a rejtélyes hangra.

– Ki vagy? – kérdeztem félhangosan, de nem érkezett válasz.

Útnak akartam indulni, tovább, a völgy mélyébe, ahová az ismeretlen hang csalogatott, de vissza is akartam fordulni, elmenekülni erről a pokoli helyről, hogy soha többé ne térjek vissza. A gondolataimat mintha megmérgezte volna valami, s az érzéseim megmagyarázhatatlanul idegennek tűntek, mintha valaki más dühét, örömét, kínzó vágyakozását élném át.

Kezdek megőrülni? Vagy ez csak a hőség, az kialvatlanság, az aggodalom?

Felüvöltött egy sakál, majd csatlakozott hozzá a többi, de most nem volt kedvem a rovásukra tréfálkozni. Inkább nehézkesen visszaballagtam a sátorhoz, és nekiláttam feljegyezni a térképre a mai útvonalat.

Háromszor is újraszámoltam, mert meg voltam győződve róla, hogy valahol tévedek, és az okát sem kellett volna messze keresnem: a fiú fájdalmas nyögései és a többiek kiabálása unos-untalan megzavartak. Nagyjából északnyugatnak haladtunk, és ebben az irányban már vissza kellett volna érnünk a Nílushoz, a folyónak azonban nyoma sem volt. Szemem előtt táncba kezdtek a térkép betűi: Farshut, Nagaa Hammadi, Jazirat Al Himudiyyah… Már látnunk kéne a falvakat, ki kellett volna érnünk a dombok közül! Nem, valamit minden bizonnyal elszámoltam. Talán lassabban jöttünk, talán csak egy kicsivel tévesztettem el az irányt… Dühösen a sátor sarkába vágtam a térképet, az iránytűt és a ceruzát, és úgy döntöttem, majd holnap újraszámolom az egészet. Addig kipihenem magam…

Fontolgattam, hogy még jóéjszakát kívánok Devereux-nak, de a zajokból ítélve visszament a skorpiómarta fiúhoz, és az araboknak magyarázott valamit nagy vehemensen, egy ilyen vita közepébe pedig egyetlen porcikám sem kívánkozott. Majd kimegyek később, gondoltam, úgysem fogok tudni elaludni ebben a hangzavarban.

De annak ellenére, hogy a fiú még mindig nyögdécselt és hörgött, az arabok hangosan vitatkoztak, Devereux pedig belefogott újabb "ennek nem lett volna szabad megtörténnie" kezdetű litániájába, hamarosan elnyomott az álom.

Ismét a folyosón gyalogoltam, fáklyával a kezemben, a festett istenek pedig végigmértek és kuncogva összesúgtak a hátam mögött. Mindörökké, olvastam a falon, ahogy a hieroglifák sorai elúsztak mellettem. Kicsit odébb: gyere! Várunk!

– Bizony, téged várunk! – suttogta egy hang a sötétben, és nem tudtam eldönteni, a hátam mögül vagy szemből érkezik.

– Ki vagy te? – Megszaporáztam a lépéseimet, pedig magam sem tudtam, a hang felé akarok futni, vagy menekülni előle. – Ki vagy?

– Hát nem ismersz meg? – A hang gúnyos vihogásba kezdett, ami ide-oda verődött a kőfalak között. – Találgass egy kicsit!

– Nem tudom!

– Én vagyok az, aki a sötétben rejtőzik. A sértegető és felforgató, gyász, fájdalom, csapások hozója!

Futni kezdtem, de a hang könnyedén lépést tartott velem, és egyre csak kacagott.

– Talán félsz? Ha kitalálod a nevem, elengedlek!

– Nem tudom!

Megbotlottam, elejtettem a fáklyát, és ahogy a lángok sisteregve kialudtak, a sötétség magához ölelt, ezer mohó kézzel kapaszkodott belém. A láthatatlan ujjak a csuklóm és a derekam köré fonódtak, a nyakamat cirógatták, és nem bírtam mozdulni, hogy eltaszítsam őket.

– Fegyverem a rosszindulat, pusztulás és vész jár a nyomomban! Én vagyok, aki felfordítja a földet, megnyitja a sötétség szemét és megcsókolja a rothadó halottakat!

Már az arcomon éreztem a lehelete tüzét, forró nyelvét és hegyes fogait, mintha csak egy vadállat ölelt volna magához. Ahogy a fülembe suttogott, megcsapott a halál bűze, és a rémület folyékony ólomként áradt szét a testemben, lángra gyújtva és elnehezítve tagjaim.

– Ne – suttogtam, mert többre nem futotta az erőmből – ne, eressz…

– Tudod-e már a nevem? – kérdezte a rémalak, és gúnyosan nevetve végighúzta érdes nyelvét az arcomon. – Gyere hozzám, és akkor megtudod! Gyere!

 A saját üvöltésemre ébredtem, aztán csak ültem a sátorban, és próbáltam kirázni a fejemből a taszító képeket. Alvadt vér íze töltötte meg a szám, homok csikorgott a fogaim alatt, és reszkettem, bár úgy éreztem, tűz emészt. Miféle lidércnyomás kínoz, miféle iszonyat látogat álmaimban?

Adós maradtam magamnak a válasszal: a rémálom képei máris kifakultak az emlékezetemből, csak a gyűlöletes érintésre emlékeztem, melyet még most is a bőrömön éreztem, és mely bemocskolt, megjelölt a gonosz jelével. Legszívesebben azonnal nekiláttam volna szappant és kefét keresni,é s vörösre dörzsölni a bőrömet, amíg ismét tisztának nem érzem magam, de ahogy fokozatosan visszatértem a valóságba, tudatosult bennem, hogy még mindig a sivatagi expedíción vagyok, a rejtélyes völgyben, a vízzel pedig takarékoskodnunk kell, amíg vissza nem érünk a Nílushoz.

Mikor végre kibújtam a sátorból, nyomasztó csend fogadott. A völgy nem változott, az emberek azonban szokatlanul hallgatagnak tűntek.

– Csakhogy végre előbújtál! – döcögött felém Devereux. A szeme alatt szürke karikák ültek, kerek arca borostásnak és nyúzottnak látszott a parafa sisak alatt. – Már azt hittem, én kell felkeltselek. Nem is értem, hogy tudsz így aludni, mikor…

– Mikor? – Ismét körbenéztem, de nem láttam a riadalom okát. – Mi történt?

– A skorpió – mondta Devereux, és megfejthetetlen pillantással mustrálta az arcom. – A fiú meghalt az éjjel.

Ezúttal szó sem lehetett arról, hogy hazaszállítsák a halottat. Teveháton, két napig… Bele sem akartam gondolni, mi lenne ebben a hőségben a testtel. El kellett volna temetnünk, de a köves talajba képtelenségnek tűnt elég nagy gödröt ásni, így hát egy sátorponyvába tekertük a fiút, egy mélyedésbe fektettük, és annyi követ halmoztunk rá, amennyit csak össze bírtunk hordani. Felgyűrtem az ingem ujját, úgyhogy a karom vörösre égette a nap, a tenyeremet pedig összeszabdalták és lehorzsolták a kövek, de nem bántam. Úgy éreztem, a fájdalom vezeklés valamiért, amit nem tudtam pontosan körülírni, valami szörnyű bűnért, ami már kitörlődött az emlékezetemből. Vagy, ha másért nem, a türelmetlenségért, mellyel a növekvő kőhalmot néztem: meddig vesztegelünk még itt? Induljunk már!

Mikor azonban végre elkészültünk, az emberek nem voltak hajlandóak tovább menni. Hamid – ha jól emlékeztem a nevére – hosszasan vitatkozott Devereux-val, aki először észérvekkel próbálkozott, aztán fenyegetőzéssel, végül könyörögni kezdett. Mindhiába.

– Ez egy gonosz hely – mondta Hamid lágyan hullámzó arab akcentusával, ami szöges ellentétben állt szavai keménységével. – Az ősi démonok laknak itt, és bosszút állnak, ha háborgatják őket.

Végül ketten voltak hajlandók velünk tartani, miután Devereux az eredeti fizetség tízszeresét ígérte nekik, és ezt egy régi térkép szegélyén írásba is adta. Hosszas civakodás következett a tevék, az ellátmány és a sátrak miatt, majd végre tevére szálltunk, és folytattuk utunkat. A többiek zaja és a magas szirtek mellett eltörpülő kőhalom lassan elmaradt mögöttünk.

Arra számítottam, hogy újabb akadályokkal fogunk szembesülni, de semmi sem állta utunkat, sőt, a völgy feneke ellaposodott, és az út könnyedén járhatóvá vált. Ismét előre tartottunk!

Úgy baktattunk előre, mint az alvajárók. A két arab szótlanul tevegelt, néha sötét pillantásokat váltva egymással, még Devereux is hallgatott, én pedig előkotortam egy térképet, és igyekeztem meghatározni, merre járunk. Hamarosan feladtam a reményt: akármerre kanyargott is a völgy, számításaim szerint már rég véget kellett volna érjen, és ki kellett volna lyukadnunk vagy a Nílus völgyében, vagy a Kharga-oázistól keletre eső nagy mészkőplatón.

Ott egye a fene a térképet, ahol van! Nincs rá szükségem, úgyis vezet az út.

Most már biztos voltam benne, hogy nem csak a hőségtől remegő levegő csapja be a szemem, hanem valóban mozog körülöttünk minden: bármerre fordultam, a szemem sarkából láttam, ahogy ősi kapuk, oszlopsorok és falak emelkednek fel, sötét alakok lépdelnek méltóságteljesen vagy osonnak a nyomunkban. Némelyikük kicsi volt, talán csak egy sakál, hiúz vagy hasonló, bár elképzelni sem tudtam, mit keresne bármiféle állat ezen a kietlen, sziklák és homok uralta tájon, némelyikük azonban hatalmas volt, mintha csak az Óbirodalom monumentális szobrai keltek volna fel, hogy díszkíséretet biztosítsanak nekünk.

Valamikor déltájban észrevettem, hogy már nem győzködöm magam, hogy mindez csak képzelődés vagy illúzió. Úgy éreztem, mintha lassan kisétálnék az általam ismert világból, át a völgybe, ahol más törvények uralkodnak, és ahol az őrület pusztán egy szó, mert nem veszítheti el az ember az ép elméjét, ha ez a fogalom már eleve nem is létezett.

Biztos voltam benne, hogy a többiek is látják, amit én, de nem bírtam rávenni magam, hogy szóljak hozzájuk. A két arab bizalmatlanul sugdolódzott, és biztos voltam benne, hogy az első adandó alkalmat kihasználják majd, hogy faképnél hagyjanak bennünket, Devereux pedig ködös tekintettel meredt előre, és szinte hallottam, ahogy hívogatja a völgy, ahogy engem is: gyere! Rád várunk!

Csak késő este álltunk meg, és egy lapályos részen vertünk sátrat, melyet mintha csak táborhelynek teremtettek volna. A sakálok esti koncertje kísért, miközben elláttam a tevéket és tüzet raktam, egy, kettő, száz torokból szóló vonyítás, melynek a fele csakis visszhang lehetett, mert az lehetetlen, hogy ennyi sakál éljen ezen az elhagyott helyen. Valójában még egyet sem láttam: csak a hangjuk zavart fel minden este, de látótávolságon belül nem merészkedtek.

– Azt hiszem, Jerry, nagy bajban vagyunk – Devereux lépett oda, és nehézkesen leült a tűz mellé. – Nagyobban aligha lehetnénk!

– Nem-e? Talán kérdezd meg a skorpiós fiút a kőrakás alatt. Vagy Azizt, aki hűtlen kísérőink közül elsőként hagyott el bennünket, igaz, nem jószántából.

– Jerry… – Vártam a feddést, de Devereux csak a fejét csóválta. – Attól tartok, eltévedtünk.

– Ugyan már! Hogy lehetne ebben a völgyben eltévedni? Jó, nem tudjuk pontosan, hogy hol vagyunk, de eltévedni, á! Hiszen csak vissza kell majd mennünk az úton.

– Azt hiszem, ez az út… Talán visszafelé nem ugyanerre vezet.

– Badarságokat beszélsz – mondtam határozottan, pedig én is láttam, ahogy mögöttünk az út kígyó módjára tekeregni kezdett, és ismeretlen oszlopok és kapuk között kúszott tova, melyek nem voltak ott, ha egyenesen rájuk néztem. – De mi ez a nagy aggodalmaskodás, talán vissza akarsz fordulni?

– Nem – vágta rá Devereux, aztán bizonytalankodni kezdett. – Pedig, Isten látja lelkem, talán az volna a legjobb… Nem tudom. Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, melyben az igaz utat nem lelém…

– Hagyj engem az idézeteiddel! Vissza akarsz fordulni vagy sem?

Nem tudom, miben reménykedtem. Talán egy részem, az a pici, józan részem, ami még megmaradt, abban reménykedett, hogy a visszafordulás mellett dönt, és minden tiltakozásom ellenére magával rángat, el ebből az átkozott völgyből, az ismeretlen rettenettől, mely ellenállhatatlanul hívogat.

– Nem.

– Akkor minek téped itt a szádat? Hagyj fel az aggodalmaskodással, és menj inkább aludni. Ha korán felkelünk, holnap akár tíz kilométerrel többet is megtehetünk, mint ma.

Ezúttal nem gyalogoltam, és menekülni sem próbáltam: közelebb tartottam a fáklyát a falhoz, s a feliratokat olvastam.

Gyere! Várunk rád! Gyere, siess!

A festett istenek gúnyosan vigyorogtak rám, ahogy a hieroglifák oszlopait böngésztem, néha az ujjamat is végighúzva egy-egy mondat mentén.

Aki előtt megremeg az ég. Aki elveti a viszály magvait. Akinek bajtársa az éj sötétje.

Nem hallottam a lépteit közeledni. Egyszer csak mögöttem állt, a fáklyám kialudt, mintha csak parancsszóra tenné, a gyilkos kezek pedig úgy fonódtak körém, mintha maga a sötétség akarna átölelni vagy megfojtani.

– Tudod-e már a nevemet?

– Nem…

Az én hangom csak rekedt suttogás volt, az övé lágy, mint a selyemzsinór.

– Segítsek egy kicsit? – közelebb húzott magához, dögszagú lehelete perzselte az arcom. – Talán ha a szemembe néznél, felismernél!

Megpróbáltam ellökni, kitépni magam a kezei közül, de a szorítása olyan volt, mint az acél, teste pedig, mintha a hegyeket próbáltam volna arrébb tolni. Szinte éreztem, ahogy az utolsó ép gondolatom is megsemmisül a pánik tüzében, miközben egy kéz megragadta az állam, és ellenállhatatlan erővel maga felé kezdte fordítani a fejem, én meg csak sikoltoztam, túlharsogva gúnyos nevetését is.

– Jerry, Jerry! Nyisd ki a szemed!

A sátramban feküdtem, Devereux pedig mellettem térdelt és rázott.

– Na végre! Már vagy öt perce keltegetlek!

– Történt valami? – Megpróbáltam ülő helyzetbe tornászni magam, de a kezeim annyira remegtek, hogy nem tartották meg a súlyomat. A sziklaomlás jutott eszembe, a skorpió, és a fülembe suttogó gonosz hang. – Meghalt valaki?

Devereux a fejét csóválta, de nem kérdezte meg, hogy jutottam erre a következtetésre. Az arca szürke volt és beesett, a szeme lázasan csillogott.

– Egyedül maradtunk.

Igazam volt tegnap: a két arab az éj leple alatt kámforrá vált. Nem számít!

– Sebaj. Felszedem a sátrat, és indulhatunk.

Aznap már nem kérdőjeleztem meg semmit, amit láttam.

A völgy szinte táncra perdült körülöttünk, az út pora elszivárgott a tevék patái alól, és hamarosan hatalmas, fényesre kopott kőlapokon gyalogoltunk, ősi, töredezett oszlopok sorai között. Kétoldalt újabb és újabb monumentális épületek sejlettek fel, és tudtam, hogy sok ezer éves templomokat látok, történelem előtti királyok palotáit, s újra és újra csak az árnyakat, melyek egyre elevenebbnek tűntek, és mintha egyre közelebb jöttek volna.

Néha Devereux-ra néztem, ő pedig rám, és ha találkozott a tekintetünk, gyorsan elfordultunk. Nem beszéltünk, mert nem volt miről: a völgy hívogatott, mi pedig mentünk.

Akkor sem lassítottunk, amikor leszállt az alkony, és a homály megtelt különös hangokkal. A sakálok vonyításához hiénák kacagása, oroszlánok üvöltése csatlakozott, és egy sorozat síró-vihogó hang, amit egyetlen általam ismert állathoz sem tudtam hozzárendelni.

A tintafekete ég lefolyt körénk, megtöltötte a mélyedéseket és hasadékokat, és a nappali forróság után lehűtötte a sziklákat. Engem azonban nem tudott lehűteni: továbbra is úgy izzadtam, mintha még mindig a tűző napon kutyagolnánk. Csak néha futott át a testemen a borzongás, amikor mozgást éreztem magam mögött, és rémülten fordultam hátra, csak hogy ne lássak ott senkit.

Gyere, gyere!

– Már nem lehetünk messze – mondta Devereux, és meglepett, mert nekem is ez járt a fejemben. – Azt hiszem, holnap már ott leszünk…

Hogy az "ott" mit jelent, azt egyikünk sem merte megpróbálni szavakba önteni.

Az éjszaka végtelennek tűnt. Felettünk tűhegynyi pontokként ragyogtak a csillagok, de ezüstös áradatukból egyetlen ismerős csillagképet se tudtam kivenni. Úgy tűnt, mintha az ég többször is körbefordulna, és valamikor csodálkozva állapítottam meg, hogy képtelen vagyok követni az idő múlását: nem emlékeztem, hány napja indultunk útnak, sem, hogy hányadik napja megyünk megállás nélkül.

A sötétből újra és újra kezek nyúltak felém, én pedig legszívesebben a teve hátára lapultam volna, hogy ha csak pár ujjnyival is, de messzebb legyek tőlük. Hiába: újra és újra végigsimítottak a nyakamon, combomon, reszkető oldalamon, és szavak nélkül beszéltek hozzám.

Gyere! Gyere! Mire ideérsz, tudni fogod a nevemet.

Talán másnap reggel volt. Talán a következő vagy az azutáni nap reggele.

A nap felfelé hágott az égen, a sziklák, a templomok fala, még az út kövei is reszketni látszottak a forróságban. Az árnyalakok már meg sem próbáltak rejtőzködni, sorfalat álltak az út két oldalán, összesúgtak, amikor közeledtünk, és intettek nekünk: arra! Tovább!

Devereux magában motyogott, nekem úgy tűnt, ugyanazokat a sorokat ismételgeti órák óta, megállás nélkül. Trópusi sisakja, melyen annyit gúnyolódtam, leesett a porba, de le sem lassított, talán észre sem vette, és a fejfedő gurult egy darabig, aztán megállt az út mellett. A szemem sarkából egy árnyalakot véltem látni, mely odaszaladt, és lökdösni kezdte: talán egy macska.

Az út éles kanyart tett, hogy megkerüljön egy sziklát, melynek tetején hatalmas szobor állt őrt, aztán egyik pillanatról a másikra véget ért.

Mindketten hátrahőköltünk, ahogy felbukkant előttünk a kapu.

Megérkeztünk.

 Két kapu volt: az első alig több, mint hatalmas oszlopok, melyek istenek határköveiként nyúltak a magasba, a másik azonban, ezt mindketten tudtuk, a valódi kapu volt, ami mögött ott várt ránk a cél.

Egyszerű volt, és talán épp az egyszerűsége miatt tűnt olyan óriásinak, bár magukat a kőtömböket, a két oldalt őrködő szobrokat és a kapu fölötti feliratot is kikezdte az idő. Az árnyak visszahúzódtak, az út ismét a homokba süllyedt, és egyszerre biztos voltam benne, hogy olyan földön járunk, melyet évezredek óta nem taposott emberi láb.

Mégis furcsán ismerősnek tűnt minden, mintha csak gyermekkorom egy elhagyott helyére térnék vissza. A kapu, a két oldalán ülő, mozdulatlan fáraók, a felirat – elöntött a déjà vu, s vele együtt a félelem. Valami elfeledett emlék, egy ősi ösztön pontosan tudta, mi ez a hely, és felszította bennem a rettegést, menekülésre sürgetett – mégis, mindennek ellenére úgy éreztem, semmire sem vágytam még annyira életemben, mint hogy belépjek azon a kapun.

A kopott hieroglifák sorára emeltem a tekintetem, és akaratlanul is kimondtam a szavakat, melyek mintha megszólaltak volna a fejemben, amint az ismeretlen jelekre néztem.

– A templom örökkön állni fog. Lépj be, halandó, az istenek várnak!

Devereux furcsa pillantást vetett rám, mellyel nem foglalkoztam: előre noszogattam kelletlen tevémet, hogy mihamarabb ott lehessek.

Előttünk, az első kapu oszlopának tövében hatalmas szobor feje meredt ki a földből: a krokodilisten rejtelmes mosollyal felfelé nézett, szeme üres volt, mint a halottaké, hosszú állkapcsa éles árnyékot vetett a homokra. Ahogy alá értünk, a tevém megállt, és hiába rugdostam, nem indult meg újra, csak lassan térdre rogyott, és a homokba ejtette fejét. Lecsúsztam a hátáról, és a kapu felé kémleltem: a kőtömbök között kis piramist láttam, mely mögött mintha köd gomolygott volna.

Devereux tevéje is megállt, ő pedig esetlenül lekecmergett.

– Sobek – mondta reszelős hangon, és a krokodilisten felé intett, aztán köhögni kezdett. A szája sarkából homokszemek peregtek.

– Másszunk fel!

Időbe telt, míg felküzdöttük magunkat a hatalmas fej tetejére, bár a kő repedésekkel, törésekkel tarkított felszíne számtalan kapaszkodót kínált. Mikor végre a krokodil orrán álltunk, tisztán láttam, aminek odalentről csak a csúcsát tudtam kivenni: egy kis piramis várt ránk, az oldalán pedig a bejárat négyszöge sötétlett.

– Megyünk? – Devereux-ra néztem, de ő nem felelt. Sápadt arcán vörös foltok égtek, szeme eltűnt az üregében, ruhái ráncát megtöltötte a homok, térdei remegtek. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeeshet, és most először merült fel bennem, hogy én sem festhetek sokkal különbül. De mindez mit se számított most, hogy ideértünk!

Leereszkedtem a krokodilfej oldalán, és a tevémhez baktattam. Még mindig feküdt, és nem is úgy tűnt, hogy egyhamar talpra fog állni. Oldalba rúgtam, de az ernyedt izmok nem reagáltak, a teve tehetetlen teste épp csak megbillent, és nekem csak ekkor tűnt fel az oldala ritmikus emelkedésének-süllyedésének hiánya.

Devereux tevéje még állt, de láthatóan imbolygott, a fejét lecsüggesztette. Sebaj, akkor megyek gyalog!

Gyalogolni kezdtem a kapu felé, Devereux pedig a nyomomban botladozott. Ahogy közeledtünk a kapuhoz, a két oldalt ülő fáraók mintha rosszindulatúan meredtek volna ránk – még az is, melynek a fél feje hiányzott, de ennek ellenére magamon éreztem a tekintetét –, úgyhogy elfordultam, és csak előre figyeltem, a piramis felé, mely mögött gomolygott a köd. A ködben pedig vártak rám.

Az árnyak kezdtek alakot ölteni, ahogy közelebb értünk. Emberalakok állatfejjel, és denevérek vagy talán keselyűk, amik a piramisból csapongtak elő, és fekete rajként szálltak a magasba.

Tovább.

Minden lépésnél belesüppedtem a homokba, a napsugarak forró dárdákként zuhogtak a hátamra és a fejemre, Devereux zihálása pedig egyre hangosabbnak tűnt. A piramist bámultam, az ajtó sötét négyszögét, mely a mélybe vezetett, és a rettegés szoros csomóba tekerte a zsigereimet. Nem akarom tudni, mi van odabenn!

Tovább.

Már nem voltam ura a lábaimnak: maguktól vittek előre, úgy baktattam a piramis felé, mint valami engedelmes áldozati állat. Az idő mintha megállt volna, minden pillanat végtelen hosszúra nyúlt, csak a nehézkes lépések voltak, ahogy előbbre vonszoltam magam a homokban, elestem, feltápászkodtam és mentem, azt sem tudva, miért és hová megyek. Elfelejtettem Devereux-t, elfelejtettem az expedíciót, a Királyok Völgyét, az utat, elfelejtettem mindent, csak a piramis volt, és a hangok, melyek hívó szava parancsként zengett a fejemben.

Gyere!

A völgy arany fényei körbefogtak, ahogy tehetetlenül botladoztam előre.

Egyszer csak felnéztem, és közvetlen a piramis előtt álltam. A sötétből hűvös légáramlat csapott meg, és ahogy előbbre léptem, kupacba rakott fáklyákat pillantottam meg a bejárat mellett. Mikor felemeltem egyet, sziszegve lángra kapott, mintha csak a nap tüze gyújtotta volna meg.

Beléptem a piramisba, és a sötétség összecsapott mögöttem.

 Rémálmaim folyosóján jártam: az út enyhén lejtett, és a hieroglifák sötét útjelzőként úsztak be a fáklya fénykörébe, majd tűntek el ismét. Pár lépés után megfordultam, de már nem láttam a bejáratot. Eltűnt, mintha sose lett volna, és én magamra maradtam az örök sötétségben.

Ahogy visszafordultam, már nem voltam biztos benne, merről jöttem. A folyosó, melyet az előbb lejtősnek véltem, most teljesen vízszintesnek tűnt, a hieroglifák és a képek ismeretlenek voltak. A világ megfordult körülöttem.

A festett istenek nevetni kezdtek, én pedig találomra megindultam az egyik irányba.

– Hát eljöttél – szólalt meg a hang a sötétben. – Már vártalak, úgy ám!

Gúnyosan felkacagott, én pedig kétségbeesetten forogtam körbe. Bármerre néztem, mindig a hátam mögül szólt.

– Tudod-e már a nevemet?

– Nem – suttogtam, és háttal a falnak lapultam, majd el is ugrottam, ahogy körülöttem megmozdultak a festmények. A távolból mintha sikolyok, üvöltés, sakálvonyítás visszhangzott volna, és egy pillanatra felötlött bennem, mi lehet Devereux-val. Vajon eljutott a piramisig?

– Devereux halott – mondta a hang. – Mind halottak, úgy bizony! És te… Te is halott vagy.

– Nem… Én nem…

– Azt hiszed? – A sötétség nevetni kezdett, és a fáklyám lángja összezsugorodott. – Ó, talán még nem. Talán még valamilyen értelemben élsz… Végül is valamilyen értelemben örökké fogsz élni, tudod-e?

Mire a gonosz nevetés elhalt, a fáklyám egy lobbanással kialudt. Leejtettem a földre, és a fal után kezdtem tapogatózni, de nem értem el: a sötétben egy kéz ragadta meg a kezemet, és acélos szorítással húzott maga felé.

– Ne… Kérlek, ne…

Tudtam, hogy a könyörgésnek semmi értelme, és ő is tudta, hogy tudom.

– Ó, milyen soká tart! Pedig már ismered a nevemet – most előttem szólt, egész közelről, lehelete olyan volt, mint a sivatagi szél, és csataterek, sírok, temetetlen holtak bűzét hozta felém. – Végig csak engem kerestél… Nézz rám!

Abban a pillanatban kitisztult a fejem, és egyszerre mindent világosan láttam. Mindenre emlékeztem, mindenre! Ahogy a húgommal egy újság fölé hajoltunk nevetve, ahogy az egyetemen a híreken vitáztunk, ahogy Devereux-val térképeket vásároltunk, melynek semmi hasznát nem vettük, előadásaira az állatfejű istenekről, a ködre, mely maga volt a rejtély, és a völgyre, az átkozott völgyre, melynek titkát meg akartam fejteni, igen, ezért jöttem ide, ez volt az a cél, mely egyszerűen kihullott az emlékezetemből, miközben az ő szavai beszivárogtak a fejembe. Miért is jöttem ide? Miért?