C'est la vie

Anubisz rendszerint nem olvasott híreket. A hírekben többnyire olyan politikusokról van szó, akik hétezer éves nézőpontjából csupán pár percnyi kellemetlenségnek tűntek, vagy éppen valami sztárocska viharos válásáról, ami egyszerűen untatta – a szexbotrányokkal már egészen más volt a helyzet, azonban azokat is nagyságrendekkel szórakoztatóbb volt csinálni, mint olvasni –, vagy pedig valami sporteseményről, ami tökéletesen hidegen hagyta. Helyette viszont olvasta a Twittert, ott ugyanis értesülhetett az igazán fontos dolgokról, például Básztet új hastáncos cuccáról (ezúttal lila gyöngyökkel és push-up felsővel), vagy @s8n újabb pokoli viccéről, amit aztán némi átalakítással elsüthetett Thotnak, aki minden alkalommal roppant látványosan mászott tőle a falra.

És aztán ott volt a Notre-Dame.

Nem mintha Anubiszt nem hagyták volna tökéletesen és száz százalékosan hidegen a keresztény templomok. Kit érdekelnek? Őt aztán nem! Egy alig kétezer éves vallás, ami majd szépen magától kimegy a divatból, ha elég ideig nem törődik vele. Miért foglalkozna bármiféle templommal?

Visszatekert két bejegyzésnyit, és újra megnézte a Notre-Dame-os tweetet. Kigyulladt a Notre-Dame. Na és? Neki aztán teljesen mindegy. Teljesen!

A hírekben is benne volt, amiket Anubisz szinte már elvi alapon került, ezúttal azonban végiglapozott egy csomó oldalt. Üres frázisok minden honlapon, minden nyelven! Baleset… Nem tudják, mi okozta a tüzet… Személyi sérülés nem történt… A tűzoltók már dolgoznak…

Persze, biggyesztette le sakál-ajkait. Dolgoznak! Ezek is csak úgy dolgoznak, mint ő. Még úgy se! Ő a helyükben már rég eloltotta volna. Lazán és könnyedén. Hogy lehet, hogy még mindig ég? Micsoda inkompetens bagázs ez?

Újabb fotók és felvételek, még több füst, mint a fél órával ezelőtti képen. És lángok… Nagy, narancsszín, táncoló lángok. De mit számít neki? Talán az ő temploma, hogy aggódjon miatta? Majd csak eloltják valamikor.

Kiment a konyhába szendvicset csinálni. Lassan csinálta, körülményesen és aprólékosan, mintha egy múmiát tekerne tiszta, illatos vászonba, nem pedig csak sonkával, sajttal és salátával szöszmötölne. A leglassabb szendvics volt, amit életében készített.

Mikor visszaért, és ledobta magát a laptop elé, a Notre-Dame még mindig égett. Képeket nézett, amikkel máris tele volt az internet, pedig még egy óra sem telt el az első szikra fellobbanása óta. Füst, füst és még több füst, meg az a narancsszín izzás, és a mohó, könyörtelen lángok…

Este nyolc óra volt.

Valaki feltett egy videót, Anubisz pedig ráklikkelt, miközben bal kezével betömte a szendvics végét a szájába, aztán szórakozottan nyalogatni kezdte ujjairól a vajkrémet.

Az ég hihetetlenül kék volt, felhőkkel pettyezett, kondenzcsíkokkal tarkított vidám tavaszi ég, amit egy kis kávézó teraszáról kellene nézni, egy pohár vörösborral a kézben, nem pedig tátott szájjal, miközben a tetők fölött sűrű fellegekben száll fel a sárgás füst, mint valami kénes vulkánkitörésből.

A katasztrófát nem jelezte előre felcsapó láng vagy baljós füstjel. A kis fekete torony, mely tüskeként meredt ki a füstből – volt valami neve is, de micsoda? – egyszerre megroppant, lassan dőlni kezdett, és alázuhant a lángoló pokolba. A nyomában szétvált a füstfüggöny, s úgy lobbant fel a tűz, mintha egy ezer fokon izzó alvilág kapuját tárták volna ki egy pillanatra.

Anubisz dermedten ült, vajkrémes ujjaival még mindig a szájában.

Néha az isteneknek is idő kell, amíg megértik, hogy valami valóban megtörténik.

Visszajátszotta a videót, aztán még egyszer és még egyszer. A kis torony ledőlt, klikk, újra a helyén volt, aztán ledőlt, klikk, állt és dőlt, állt és dőlt…

Huszártorony. Végre eszébe jutott, hogy hívják.

Egy másik emlék merült fel benne, melyet képtelen volt helyhez és időhöz kötni, egy másik templom, faragott oszlopokkal, melyek lassan dőlni kezdtek, a tető egyik pillanatról a másikra beomlott, és a tonnás kőtömbök úgy zuhantak le, mintha egy óriási gyermek hajigálna szanaszét egy marék építőkockát. Látta maga előtt, ahogy az oszlopok dőlni kezdenek, az oszlopfőre faragott lótuszok és papiruszok mintha meghajolnának a szélben… És azt is látta, mintha a két képet egymásra vetítették volna, ahogy a Notre-Dame huszártornya kettétörik, s a csúcsa aláhull a tűzbe.

Leég a Notre-Dame. Vége. Nyolcszáz éves, és most vége. És ha újjá is építik, sosem lesz ugyanaz…

- Leég a Notre-Dame – mondta ki hangosan, de senki sem felelt. – Miért nem csinál valaki valamit? Miért nem oltják el? Miért nem hoznak helikoptereket, és locsolják arról? Miért nem csinál valaki esőt?

Eső!

Felkapta a mobilját, és keresni kezdett a névjegyzékben. Tefnut, Tefnut… Hol van már?

Tefnut majd csinál annyi esőt, amennyi kell. Mint az Óbirodalomban, évezredekkel ezelőtt, amikor… De az évezredekkel ezelőtt volt. Amikor még imádták őket, áldoztak nekik, templomokat építettek… Amikor erősek voltak…

- Halló? Anubisz?

De aztán ott volt London. Az még négyszáz éve sem volt…

- Anubisz, ott vagy? Te vagy az?

Véletlen volt, hogy akkor is Londonban voltak, egészen véletlen. A nagy tűzhöz sem volt semmi közük. De ő nem szerette a tüzet – a káoszra emlékeztette, a káosz pedig valaki másra, és most is csak a különös dermedtség, mely egyre jobban hatalmába kerítette, óvta meg a félelem jeges szorításától – és Tefnutra nézett, aki mellette ballagott a szeptemberi estében, hosszú szoknyában, kendővel a fején.

- Oltsd el!

- Én?

- Csinálj esőt. Kérlek!

Most újra látta maga előtt, ahogy Tefnut az égre néz, kerek szemében megcsillan a tűzfény, csak néz felfelé, ahogy az Óbirodalomban, ha egybe akarta gyűjteni a felhőket, és nem történik semmi, csak egyre magasabbra hágnak a lángok, egyre közelebb érnek a sikolyok és a pusztuló házak semmi mással össze nem téveszthető recsegése, a lángok sziszegése és az omló falak robaja. Látta, ahogy Tefnut szemében kialszik a fény, és csak valami tompa, fakó csillogás marad, az alig leplezett kétségbeesés, a soha vissza nem hozható dolgok elvesztésének bánata. Nem, Tefnut nem sírt, csak lehajtotta a fejét, megfordult, és ment – Anubisz pedig szótlanul követte, és nem mert hozzá szólni.

De a régi szokások éppoly nehezen alszanak ki, mint a tűz… Tefnut az esőt jelentette, az eső pedig Tefnutot, évezredekkel azután is, hogy elveszette a hatalmát.

- Anubisz! Ott vagy egyáltalán, vagy csak ráültél arra a vacakra?

- Itt vagyok – mondta Anubisz, és úgy érezte, mintha valaki más hangja beszélne rajta keresztül. – Véletlen hívtalak, ne haragudj. Csak mellényomtam.

Letette a mobilt, és kiment a konyhába, hogy egy üveg whiskyvel és egy vizespohárral térjen vissza.

Közben pedig égett, egyre égett a katedrális.

- Nyolcszáz év – emelte fel az első poharat, mintha csak tósztot mondana a képernyő felé, ahol a tűz lassan elérte a harangtornyokat.

A whisky kaparta a torkát, és könnyeket csalt a szemébe, a szájában pedig különös, egyszerre fanyar és édes ízt hagyott. Így is kellett: temetésre való whisky volt.

Anubisz újabb vizespohárnyit töltött magának.

- De nem érdekel – mondta az üres lakásnak. – Olyan ez, mint a konkurencia. Mint az ellenségek. Ha nekik rossz, nekünk…

Csuklott egyet, és hangos koppanással tette le a poharat az asztalra. Nem mintha oda akarta volna csapni: a mozdulat teljesen akaratlan volt.

A harmadik pohárnál azt kívánta, bárcsak Párizsban lenne.

- Biztos vagyok benne, hogy tudtam volna csinálni valamit! Akármit! És ha nem, akkor is meg akartam volna nézni.

Frissítette a híreket, de nem változott semmi.

- Ha ott lennék, minden más lenne!

Ivott, körbejárta az asztalt, és belerúgott a kanapéba, először véletlenül, másodjára már szándékosan, és hangosan káromkodott, mikor beverte a lábujját.

- Az a rohadt kanapé!

Kesernyés vigyort erőltetett magára.

- Hogy élhetnék nyugodtan egy olyan világban, ahol a kanapé jelenthet szófát és partiszendvicseket is?

Kimondva nem hangzott olyan viccesnek, mint fejben – sőt, most, hogy jobban átgondolta, egyáltalán nem hangzott viccesnek. Visszatért a laptop és az üveg mellé, és az égő Notre-Dame képére szegezte a tekintetét.

- De jó, hogy nem vagyok Párizsban. Annyira jó.

Igen, mert így kikapcsolhatja az egészet, bezárhatja a hírlapokat, lecsukhatja a gépet, míg a füst és a tűz forró, mindent átható szagát és azt az eltéveszthetetlen recsegést-ropogást nem tudná kizárni semmilyen üveggel, függönnyel vagy spalettával.

Mégsem tudta rávenni magát, hogy kikapcsolja. Itt egy fénykép, ahol galambok szállnak a füst háttere előtt. Itt lángok csapnak ki a harangtorony keskeny ablakain…

- Leég a Notre-Dame – suttogta a semmibe, és újabb pohár whiskyt töltött ki magának. – De akkor sem érdekel…

Tíz órára az üveg kiürült, Anubisz pedig öntudatlanul bukott a laptopra. A pohár az asztal szélén imbolygott, csak a gondviselés tartotta a helyén, és az sem tartott ki sokáig, mert Anubisz megmozdult, és bal kezével épp csak megérintette a pohár falát. Az átbucskázott a peremen, és tompa puffanással, italcseppeket szórva szanaszét a vastag szőnyegbe csapódott.

Anubisz meg se rezzent. Arccal a billentyűzeten feküdt, lehunyt szemeivel egy másik világot figyelve. Egy könnycsepp csorgott végig sötét bőrén, aztán eltűnt az M alatt.

A háttérben lángolt a Notre-Dame.

Álmában a Duat kapujában állt, fél kézzel a mérlegre támaszkodva, másik kezében szórakozottan forgatva Maat tollát. Papok jöttek, mint az aranykorban, mikor a piramisok még fiatalok voltak, hosszú sorban, fehér ruhában és drága parókákban, de alázattal hajtották meg a fejüket, és cipeltek valamit, mint a szolgák.

Anubisz a mérlegre tette a tollat, s a papok megremegtek, ahogy időtlen tekintete végigsöpört rajtuk. De nem voltak halottak, habár élők sem – nem, nem ők jöttek megítéltetni – de akkor ki?

Az első négy pap előrelépett, s leeresztették a másik serpenyőbe terhüket. Egy katedrális volt az, szürke kövekből faragott, oly aprólékos díszítésekkel, parányi részletekkel, melyeket az emberi szem fel sem foghatott. Gyönyörű volt, különleges és törékeny.

Maat serpenyőjében egy kicsi Notre-Dame állt, s a templom súlya lassan lefelé húzta az aranyszín tányért. A mérleg karja megremegett, megbillent…

De most egy újabb pap lépett előre, és egy pici usébtit helyezett a katedrális tövébe. Épp olyan szobrocska volt, mint a fáraó túlvilági szolgái, de egy írnok öltözetét viselte, és kezében vonalzókat és mérőeszközöket tartott. Aztán újabb pap érkezett újabb usébtivel, majd még egy és még egy: kisujjnyi építészek, kőművesek és szobrászok lepték el a serpenyőt, és az mintha minden figura után parányit feljebb emelkedett volna. Itt voltak a tervezők, akik megálmodták a katedrálist, az egyszerű emberek, akik a köveket vésték és csiszolták, aztán egymásra rakták őket, míg az égbe mutató tornyok magasan a város fölé nem nőttek. Itt voltak, akik a padokat faragták, akik a képeket festették, akik beüvegezték a rózsaablakot, itt volt mindenki, aki felnézett a tornyokra, egy követ, egy szobrot keresve tekintetével, s azt gondolta: azt én készítettem.

Újabb pap jött, és nagy, ezüst tömjéntartót helyezett a serpenyőbe, melyből édes füst szállt a magasba: évszázadok imáinak illata, melyeket egy idegen istenhez intéztek, és melyeket nyomtalanul elnyelt az idő, míg nem maradt belőlük más, csak egy emlék lenyomata, az ég felé kanyargó füst.

A serpenyő ismét feljebb emelkedett.

A következő pap egy könyvet helyezett a templom mellé, vastag, vöröses vászonba kötött könyvet, melynek borítóját kiszívta a nap, gerincét megtörték és fényesre koptatták az esetlen kezek, sarkainál pedig foszladozni kezdett a vászon. Franciául volt a címe, vagy nem is, helyesbített magában Anubisz, angolul, nem, németül, spanyolul, svédül, litvánul, horvátul, magyarul – mindezeken egyszerre, és még számtalan más nyelven, melyek ugyanazokat mondták el, és melyek oly különböző szavai összecsengtek hosszú éveken, távoli hegyeken és völgyeken át, és meséltek a katedrálisról, amely már évszázadok óta állt, s még évszázadokig állni fog.

A mérleg karja ismét megingott, átbillent: a katedrális lassan felemelkedett, míg Maat tolla leereszkedett.

A papok eltűntek, szétfoszlottak a semmiben, és ahogy Anubisz a parányi templom alá csúsztatta kezét és felemelte, a mérleg is eloszlott, mint a füst, csak Maat tolla lebegett egy pillanatig a levegőben, mielőtt lassan kifakult a világból.

Anubisz elindult a Duat egy ritkán járt ösvényén, tenyerén óvatosan egyensúlyozva a templomot. Elhagyta Maat oszlopait, a bugyborékoló, forrongó lávatavat és a türkizerdőt, a halottak házait és a démonok odúit, míg kiért egy sziklákkal övezett, ködbe burkolózó fennsíkra.

Még ment egy darabig, aztán óvatosan letérdelt, s tenyerével elsimította a fekete földet, az pedig engedelmeskedett az akaratának, a kövek és kavicsok odébb görögtek, a puha moha és a selymes fű félrehúzódtak, hogy helyet adjanak egy néhány tenyérnyi lapos, üres foltnak, melyet vékony ér vont csillámló keretbe: a víz a föld alól bukott fel csobogva, és ha eszébe jut ilyesmiken gondolkodni, Anubisz esküdni mert volna rá, hogy az pillanattal azelőtt nem volt ott.

Óvatosan leeresztette a templomot, megigazította, aztán felállt: a Notre-Dame úgy magasodott a parányi szigeten, mintha soha nem is létezett volna olyan világ, ahol máshol épült fel. Tökéletes volt, hibátlan, és nem érintette tűz, víz vagy bármi pusztulás.

Anubisz megérintette a huszártornyot, aztán elindult visszafelé. Ott, ahol az ösvény a sziklák közé kanyarodott, megállt egy pillanatra, és végigtekintett a fennsíkon.

Nem messze a katedrálistól ott állt Artemisz temploma. Egy parányi pálmákkal szegélyezett, homokos mélyedésben Szemiramisz függőkertjei zöldelltek. Egy hosszú, kanyargó folyam partján ott állt a karnaki templomegyüttes. Voltak ott zikkuratok és gótikus templomok, kis kápolnák és hatalmas paloták, épületek Európából és Ázsiából, északról és délről, ma is nyüzsgő metropoliszokból, a sivatag halott birodalmaiból és Yscroth elsüllyedt városából.

Anubisz visszanézett és mosolygott. Aztán, ahogy az az álmokban lenni szokott, minden elmerült valami megfoghatatlan ködben, hogy aztán a legkülönösebb helyen és időben bukkanjon újra elő.

Éjfélre a tüzet sikerült visszaszorítani, s a harangtornyok ismét biztonságban voltak. Hajnalra az utolsó lángokat is eloltották, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az emberek áttértek a kárbecslés, a katasztrófaturizmus és a költségek kérdéseire.

A Notre-Dame, habár a tető súlyos károkat szenvedett, ismét biztonságban volt.

Anubiszt Ozirisz telefonja ébresztette valamikor délután kettő tájban. Az arcát a billentyűzet négyszögmintája borította, a sötét képernyőre meredve pedig még mindig az égő katedrálist kereste, miközben oda sem figyelve válaszolgatott a telefonba.

- Megint részeg vagy, mi? – érkezett a kagylóból, Anubisz pedig az üres üvegre sandított, és sakálfülei szégyenkezve lekonyultak, habár ez a telefonban úgysem látszott. – Jellemző. Átbuliztad az évszázad kulturális veszteségét.

Anubisznak nagy nehezen sikerült kipréselnie magából egy válaszra emlékeztető hangot.

- Ghrrm?

- Kigyulladt a Notre-Dame. Hihetetlen tragédia, és szinte csodával határos, hogy a nagyrészét sikerült megóvni. A tetőszerkezetnek ugyan leégett a kétharmada, és évekbe fog telni helyreállítani… De persze te nem foglalkozol ilyesmivel, csak iszol. Nem gondolod, hogy ideje lenne felnőnöd egy kicsit, és felhagyni az ilyen szokásokkal, mikor…

Anubisz óvatosan letette a telefont az asztalra, és fáradtan visszaejtette a fejét a billentyűzetre. Úgy rémlett, álmodott valamit, ami talán fontos lehet… Vagy nem. Talán csak a whisky a hibás. Talán Ozirisznak igaza van…

De a telefonból érkező dörgedelmek és a billentyűzet keménysége dacára halvány mosoly ült az arcán, miközben ismét elaludt.

Nem sokkal korábban egy párizsi bár hátsó ajtaja kinyílt, s egy magas, agilis alak surrant ki a hajnali hűvösbe. Szakadt, itt-ott megperzselt ruhája ellenére magabiztosság, rosszindulat, és a veszedelem és az égett gerendák szaga áradt belőle. Nagyot nyújtózott, felnézett a Notre-Dame tetejének megfeketedett maradványaira, és szélesen elvigyorodott.

- Meh… Sikerülhetett volna jobban is. Azért nem volt rossz… Még a végén megkedvelem ezt a várost. Lássuk, találok-e benne valamit reggelire. Szigorúan saláta nélkül. Utána pedig… De hát mi értelme előre tervezni? Az élet úgyis tele van meglepetésekkel és káosszal.