Anubisz történelmet ír

Ismeritek azt az érzést, mikor az ember egyik pillanatról a másikra rádöbben, hogy tulajdonképpen semmi nem változik? És most nem arra gondolok, mikor felfedeztem, hogy a Széth fölött aratott epikus győzelmünk ellenére Anubisz semmivel nem viselkedik felnőttesebben, mint előtte, hanem nagyobb dolgokra, a történelem hullámaira, ahogy birodalmak emelkednek fel és merülnek feledésbe. Persze, a körítés más, piramisok helyett zikkuratok, katedrálisok vagy felhőkarcolók emelkednek a háttérben, más nyelven adják elő ugyanazokat az érveket, de a lényeg marad. Ugyanazok a viták és piti problémák, ugyanazok az emberi hibák, a történelem áradata, mely ugyanúgy sodor el mindenkit… Igen, a történelem ismétli önmagát, és végső soron semmi nem változik.

És ami a legbiztosabb pont: azok, akik megpróbálják megváltoztatni a történelmet, rendszerint keserű véget érnek. Nekem elhihetitek. Számtalanszor láttam.

Az egész akkor kezdődött, mikor felmentem Anubiszhoz. Naná, mert mindig mindennek Anubisszal kell kezdődnie!

 - Hogy mit akarsz csinálni? – kérdeztem Anubiszt hitetlenkedve. Hozzászoktam a lehetetlen ötleteihez, de ez még tőle is túlzásnak tűnt. – Mondd, hogy rosszul hallottam!

- De miért ne? – kérdezett vissza Anubisz, olyan döbbenettel, mintha csak valami tökéletesen logikus és egyértelmű dologba akarnék belekötni. – Mafdet szerint is haláli ötlet! Nem igaz, Mafdet?

Mafdet, aki a díványon hevert, és Anubisz kimeríthetetlen vodkakészletét fogyasztotta, lelkesen bólogatott.

- Totál tuti terv!

- De… de… - Nem jutok szóhoz! Hogy juthatott eszükbe egyáltalán? – Anubisz, már megbeszéltük, hogy nem avatkozhatsz bele a történelembe! Beláthatatlan következményekkel járhat! El sem tudom képzelni… Egyébként is elfelejtetted, hogy lehet visszamenni a múltba, nem?

- Ki beszél itt a múltról?

- De hát azt mondtad…

- Azt mondtam, vissza kell hozni Egyiptomot a csúcsra, hogy megint mi legyünk mindenki istenei. Egy szóval se mondtam, hogy megváltoztatjuk a múltat!

Nem kaptam levegőt.

- Figyu, Ozirisz, csak abba tilos belepiszkálni, amiről tudjuk, hogy máshogy lesz, nem? Szóval most bármit csinálhatok! És fogok is! Mi leszünk a múlt és a jövő!

Mielőtt kifejezhettem volna a kételyeimet, amik valószínűleg minden akár megközelítőleg racionális egyénben felmerültek volna, Mafdet közbevágott.

- Mennyei lesz, Ozirisz! Megint templomokat építenek majd nekünk, és mindenki imádni fog! Sört fognak áldozni, meg…

- Olyan lesz, mint régen, azt csinálunk, amit csak akarunk…

- …újra legendákat írnak rólunk…

- Már szlogenünk is van: Make the Ancient Kingdom great again!

- Ti nem vagytok észnél! Hogy akartok feltámasztani egy birodalmat, aminek több ezer éve vége? A történelem nem így működik…

- Ozirisz, nem figyeltél! Nem a régi dolgokat kell megváltoztatni, hanem a jelent! És azt is tudom, hogyan!

- Tényleg, hogyan? Egyiptom nem véletlen bukott el…

- De ma van egy csodafegyverünk, ami akkor még nem volt!

Végignéztem Anubiszon, ahogy egy fotel tetején állt, és egy üveget lengetett lelkesen.

- A vodka?

- Nem! Az internet! Érted már?

- Nem.

- Jaj, Ozirisz – vihogott Mafdet – ne legyél már olyan maradi! Ma minden fontos dolog a neten zajlik.

- Ha meghódítjuk az internetet, meghódítjuk a világot is!

Apropó internet, mikor ugrik elő valaki, és kiált "kandi kamerát"? Nem hiszem el, hogy komolyan gondolják!

- De mégis mit akartok csinálni?

- Mutasd meg neki!

Anubisz leugrott a fotelről, és egy halom színes brosúrát húzott elő, majd legyező alakban szétterítette az asztalon.

- Na, mit szólsz?

Első pillantásra felismertem őket: Anubisz vállalatához tartoztak.

- Mégis mi köze a témához egy koporsó-katalógusnak?

- Nézd meg jobban!

A tüzetesebb vizsgálat nem várt eredményre vezetett. A koporsók ugyanis nem hétköznapi koporsók voltak: a fekvő halott alakját követték, domború, faragott fedéllel, kövekkel kirakva és aranyozva, vagy diszkrétebb, feketére lakkozott, ezüstberakásos verzióban. Pont úgy néztek ki, mint…

- Szarkofágokat árulsz?

- Nem csak azt!

Újra a lap fölé hajoltam. A szarkofágok sora mellett cirkalmas betűkkel rajzolt hirdetés futott végig. Nyugodjon úgy, mint a fáraók! Méltóságteljes örök nyugalomra vágyik? Cégünk gondoskodik róla, hogy teste évezredekig zavartalanul pihenhessen, míg lelke békében utazik a másvilágra! Azután pedig…

- Szent isten!

- Melyik?

- Akármelyik, Mafdet, nem ez a lényeg! Anubisz, ugye nem gondolod komolyan, hogy ma bárki múmiát akar csináltatni magából?

- Csak tálalás kérdése az egész! Beszéltem Sobekkel, ő ért az üzlethez, és segített összerakni a szöveget is. Úgy kell előadni, mintha az egész valami szörnyű exkluzív dolog lenne, igazi luxus, amivel az örökségre váró rokonságot is jól fel lehet húzni, mert őrült drága, szóval még ráadásul a gazdagok kiváltsága, azaz presztízskérdés…

- Ezt mind Sobek mondta?

- Ja, nagyrészt.

- Sobek ismer ilyen hosszú szavakat?

- Oké, nem egészen ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt.

Az árakra pillantottam a lap alján.

- Te jó ég! Nem gondolhatod, hogy ezt bárki meg fogja fizetni…

- Dehogynem! Már három megrendelőnk is van, pedig még csak két napja tettük ki a hirdetést! Már csak meg kell várni, amíg meghalnak…

- Idenézz! – Mafdet bőszen nyomkodta a mobilját, aztán olyan lendülettel tolta az orrom alá, hogy az unikornis alakú gumitokkal majdnem kibökte a szemem. – Ez Anubisz honlapja. Isteni reklámot csináltunk neki!

A honlapon valóban ott feszített Anubisz, szokásos giccskollekciója mellett egy elegáns selyemöltönyben, szkarabeuszos fejpántban és az öltönyhöz és nyakkendőhöz passzoló fejkendőben. Az összhatás leginkább egy milliárdos régész rémálmára emlékeztetett.

- Fenn van Facebookon meg Twitteren is, Básztettel pedig majd csinálunk macskás videókat, és elárasztjuk velük a Youtube-ot! Megint mindenki ismerni fog minket!

- Még mindig nem értem, hogy akarjátok ezzel megoldani az életünket…

- Pedig pofonegyszerű! – Anubisz lehuppant a fotelbe, és roppant önelégülten vigyorgott rám. – Először ismertek leszünk, aztán híresek, onnan pedig csak egy lépés, hogy megint istenként tiszteljenek minket. Nézd meg, mit csinálnak ma a sztárokkal meg a politikusokkal! Megint divatba jövünk, és akkor hinni fognak bennünk!

- De…

- Tudtad, hogy egy csomó amerikai azt hiszi, hogy Kolombusz kitalált személy, Vasember meg valódi? Ha megint elhiszik, hogy létezünk, megint miénk lesz a világ!

A maga módján volt valami logika a nyakatekert magyarázatban, de ez még közel sem volt elég ahhoz, hogy meggyőzzön.

- De Anubisz, mi így is létezünk! Attól még, hogy híres leszel, nem fogják elhinni, hogy isten is vagy! Amúgy meg mi ez a hülyeség Vasemberrel? Ennyire még az amerikaiak sem lehetnek idióták!

- Szerintem ez is csak olyan urban legend – avatkozott közbe Mafdet. – Mint a krokodilok New Yorkban…

- A New York-i csatornákban igenis vannak krokodilok! És ne nézzetek így rám, Sobek tehet róla! Én csak segítettem neki. Addigra már úgyis beengedett egy csomót!

Felsóhajtottam, és nekiláttam az orrnyergemet masszírozni, ami állítólag enyhíti a stresszt. Hát, akárki is találta ki a módszert, biztos, hogy nem próbálta Anubisz közelében is tesztelni.

- Rendben, van még valami, amiről tudnom kellene? Balzsamozás Londonban, krokodilok New Yorkban…

- Szahmet azt mondta, boksz-világbajnok lesz, az is biztos jó reklám.

- Ja, én meg megkérdeztem Hathort, hogy mi lenne, ha nyitnánk egy óóóóriási, Ramszesz-korabeli stílusban berendezett nyilvánosházat, de azt hitte, csak viccelek.

- Amúgy Szahmet szerintem simán elmehetne az olimpiára is…

- És azon gondolkozom, hogy beveszem a cégbe Nebet-Hetet.

- Én is akarok egy olyan öltönyt, mint Anubisz!

- Amúgy ő, Sobek meg Básztet jönnek ebédre, nem akartok ti is átjönni Ízisszel?

Feladtam, hogy választ próbáljak találni ennyi őrültségre, és elfogadtam a meghívást. Talán Ízisszel majd sikerül lebeszélni őket. Nem gondolhatják komolyan!

- Drágám, van kedved Anubisznál ebédelni?

- Persze – bólintott szórakozottan életem értelme, és rendületlenül lakkozta tovább a körmét.

- Ott lesz Mafdet, Nebet-Het, Sobek meg Básztet is. Szerintem meg fogjuk vitatni Anubisz legújabb nagyszerű ötletét. Meg akarja hódítani a világot.

Koppant az üveg, ahogy Ízisz fellökte, és a konyhaasztalt lila lakk árasztotta el. Gyönyörűen festett a zöld műanyagon.

- Anubisz? Hogyan?

- Az interneten keresztül. Ne is kérdezd… Teljesen elment az esze, neki és Mafdetnek is.

- Ezt úgy mondod, mintha újdonság lenne… Hoznál néhány papírtörlőt? Köszi. Amúgy meg – Ízisz szeme gyanúsan felcsillant, és megigazgatta nyakláncát, mely a British Museumból származott, a lehető legtörvénytelenebb úton – ki tudja, hátha ki tudnak hozni valamit a témából. Az nem árthat, ha meghallgatjuk őket, nem?

Igazam lett, az ebéd átment haditanácsba, és a nyílt háborútól csak az mentett meg minket, hogy beállított Hathor, pont, mielőtt Sobeknek sikerült volna Anubiszra uszítania Básztetet.

- Tudod, hogy nem úgy gondolta! És Sobek sem. Látod, Anubisz már bocsánatot is kért, nem kell emiatt veszekednetek…

Én ezalatt nekiálltam kifaggatni Sobeket.

- Tényleg krokodilokat telepítettél a New York-i csatornákba?

- Csak egy párat. De olyan jól megvannak, szerintem már egész rendes mennyiség van belőlük. Persze senki nem megy le megszámolni őket, hö-hö!

Sobek ezek után az ebédjébe temetkezett, Ízisz pedig teljes lelkesedéssel csatlakozott a Básztet-Anubisz-Hathor vitaszakkörhöz, így helyette Nebet-Hethez fordultam, aki egész idő alatt titokzatosan mosolygott, és a rá legkevésbé sem jellemző módon vidáman dudorászott.

- Minek örülsz ennyire?

- Meglepetés! – kuncogott. – Nagy-nagy meglepetésben lesz részetek!

Tartsatok paranoiásnak, ha akartok, de szörnyű balsejtelem lett rajtam úrrá.

- Egészen pontosan miféle meglepetésre gondolsz?

- Ha elmondanám, már nem lenne meglepetés!

- Nem baj. Ki vele, mi az?

- Nem mi, hanem ki. De nem mondom meg! Valószínűleg úgyis csak pár nap múlva érkezik.

Balsejtelmem azonnal exponenciálisan emelkedni kezdett.

- Nebet-Het, ugye nem arra célzol…

- Én nem célzok semmire. Találgass csak nyugodtan, addig behozom a pudingot.

Nebet-Het egész ebéd alatt nem volt hajlandó elárulni, kit várunk, ráadásul Ízisz is cserben hagyott, amennyiben teljes mellszélességgel Anubisz terve mellé állt, ahelyett, hogy lebeszélte volna.

- De drágám, ez egy nagyon jó ötlet! A gyakorlati kivitelezéssel persze tökéletesen melléfogtak, de majd én kézbe veszem a dolgokat.

Nők! Kell még mást mondanom?

Hathor sem sokat segített, legalábbis, ami az eszelős tervezgetés lehűtését illeti.

- Mi lenne, ha csinálnánk egy filmet? – kérdezte bizonytalanul Mafdetet. – Azt mondtad, van más istenekről is. És annyi érdekes részlet van a mi történetünkben is, amit jól meg lehetne csinálni…

- Persze Sobek megnyilvánulásait cenzúrázni kell majd.

- Meg Széthet.

- Meg Anubiszt.

- És az a salátás sztori biztos nem kerülhet bele!

- Ne is emlegesd a salátás sztorit!

- És mi van azzal, amikor Széth beledugta a f…

- Sobek, ezt egyikünk sem akarja hallani!

- Amúgy már van film.

- És mi van a… Mit mondtál, Anubisz?

- Már van film. A halandók megcsinálták. De totál béna, és nem olyan, mint mi vagyunk!

- Attól még reklámnak jó lehet, nem?

- Hát… Nem.

A trailer megtekintése után kénytelen voltam egyetérteni.

- Jó, akkor felejtsük el a filmet. Más ötlet?

Tervekből nem volt hiány, használható azonban nem sok akadt köztük. Szerencsére sikerült meggyőznöm a többieket, hogy Szahmetet le kell beszélni tervezett boksz-karrierjéről – végül is nem volna fair a háború istennőjét versenyekre küldeni, legalábbis a halandókkal szemben –, de ezen kívül semmire nem jutottunk. Mafdet hosszasan fejtegette, hogy ő is akar egy olyan selyemöltönyt, mint Anubisz, pontosabban szoknyát blézerrel, még pontosabban tűsarkúval, de nyakkendővel és drágaköves nyakkendőtűvel. Ezen a ponton félrevonultak Básztettel a szettet tervezgetni, én pedig azon kezdtem töprengeni, hogy a rossz ízlés vajon fertőző-e.

- Hórusz holnap érkezik a szabadságára, ugye? – kérdezte mintegy mellékesen Nebet-Het.

- Igen.

- Csodás!

Megint az a gyanús mosoly. A kishúgokban általánosan nem lehet megbízni, de azt hiszem, Nebet-Het még az átlagnál is veszedelmesebb. Mit tervezhet? Pontosabban: kit? Kire várunk?

Kérdésemre hamarabb kaptam választ, mint akartam volna.

Már végeztünk az ebéddel – Sobek egy csonttal piszkálta a fogait, Anubisz pisztáciát rágcsált, és Básztet felé pöckölte a héjakat, Ízisz és Hathor pedig belekezdett egy parti szenetbe – mikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

- Van csengő – morogta Anubisz, és Básztet dekoltázsába lőtte az utolsó pisztáciát. – Ki lehet az?

- Korábban érkezett! – ragyogott fel Nebet-Het.

- Kicsoda? – Ízisz meg se várta a választ, csak visszafordult az ajtó felé, és Anubiszt figyelte, ahogy eltűnt az előszobában. – Ha idehívtad azt, akit gondolom, hogy hívtál…

Anubisz egy szó nélkül tért vissza az előszobából, és lekapta a falról a kardokat. (Kettő is volt neki: egy katana és egy jatagán, és ahányszor megláttam, hogy a közelükbe megy, mindig keserűen megbántam, hogy nem távolítottam el őket a lakásból, amikor nem figyelt oda.)

- Ugyan már – szólalt meg egy ismerős hang az ajtóban, egyszerre reszelős és lágy, amitől az embernek felállt a szőr a hátán. – Nem volt elég egyszer? Ilyen vérszomjas lettél, hogy képes lennél kétszer is megölni?

Nebet-Het sikítva vetette magát Széth nyakába, s ezzel valószínűleg megmentette az életét – vagy legalábbis a fülét – mert Anubisz kénytelen volt a csapás közepén megállni, hogy ne Nebet-Hetet találja el.

- Simán! – vicsorgott. – Tűnj el innen! Hagyj békén! Menj el, és ne gyere többet vissza!

- Micsoda fogadtatás! De ezúttal legalább megtaláltad a hangod – vigyorgott Széth Nebet-Het válla fölött, miközben Anubisz hasztalanul próbált felé szurkálni.

- Tudod, hogy nem vagy szívesen látott vendég – mondta Ízisz a legfagyosabb hangján, ami majdnem olyan rémisztő volt, mint Széthé. – Távozz!

- Édesem – villantotta ki a fogait Széth – nem gondolod, hogy egy kicsit túlreagálod a dolgot? Ezúttal nem csináltam semmit! Anubisz, roppant nagyra értékelem a hétezer év után újra felfedezett tetterőd, de tedd le azt a túlméretezett sajtvágót! Nebet-Het önként jelentkezett élő pajzsnak, és ha csak egy karcolást ejtesz rajta, kénytelen leszek mindenkit megölni. Értjük egymást?

Nem tudom, hogy csinálja Széth, hogy minden alkalommal félelmetesebbnek tűnik, de ami engem illet, ahányszor látom, egyre szörnyűbb lesz. Lehet, hogy csak azért, mert nem a végtelen, könyörtelen sivatagban állt, hanem Anubisz előszobájában, a hétköznapi holmik között, de mintha nagyobbnak és veszedelmesebbnek tűnt volna… Vagy talán a hegek tették az arcán, amik a múltkori incidensre emlékeztettek, vagy a bakancs és a szakadt ruha, amiből még pergett a sivatagi homok, vagy az oldalán lógó gépfegyver, amit el sem tudom képzelni, hogy hozhatott végig az utcán.

Nebet-Het még mindig a nyakában lógott, lábait a dereka köré kulcsolva, halkan suttogva valamit, Széth pedig a feneke alá nyúlt és feljebb húzza, talán, hogy jobb védelmet biztosítson magának Anubisz kardjai elől.

- Gyerekek, nem kell így megdöbbenni! Csak beszélgetni akarok. Nincs abban semmi rossz, nem igaz? – Sobek böfögött, Básztet látványosan ásított, Ízisz pedig mintha megpróbálta volna keresztüldöfni Széthet a tekintetével, egyenes választ azonban egyikük sem adott. – Hát, ha ilyen csendesek vagytok, majd én beszélek.

Lecsúsztatta a válláról megviselt hátizsákját, félretolta Anubisz pengéit, és Nebet-Hettel az ölében leejtette magát egy üres fotelba.

- Tudjátok – mondta, miközben kinyúlt, és elcsórt az asztalról egy csirkecombot, a másik kezével pedig megveregette Nebet-Het combját – az én kicsi feleségem elmesélte, micsoda korszakalkotó ötletetek támadt.

- És? – Anubisz még mindig maga előtt tartotta a kardokat, de én láttam, hogy a keze remeg. Bár még mindig sokkal jobban viselte a dolgot, mint korábban… Már-már kezdtem elhinni, hogy egy nap túl fog lépni a Széth-tel kapcsolatos össze problémáján.

- Visszaállítani a régi korok dicsőségét… Csodálatos! Fenomenális! A további dicsérő szavakat inkább Oziriszre bízom, végül is, ha jól tudom, a nyelve nem veszett el annak idején… De vissza a témához: nekem tetszik. Úgyhogy úgy döntöttem, én is beszállok.

A bejelentés elsöprő hatást váltott ki: Mafdet magára borította az italát, Sobek újabbat böfögött, ezúttal kérdő hangsúllyal, Anubisz remegése most már a kardokra is továbbterjedt, Ízisz pedig felugrott és az asztalra csapott.

- Szó sem lehet róla! Senki sem hívott téged!

- Ó, tévedsz, drágaságom! Nem igaz?

- Én hívtam – mondta Nebet-Het alig hallhatóan, a földre szegezve a tekintetét. Még mindig Széthbe kapaszkodott, és úgy festett, mint aki nem tudja eldönteni, milyen arcot vágjon. – Én… ő…

Széth megkönyörült rajta, és átvette a szót.

- Tudjátok, a terveteknek van egy nagy-nagy buktatója. Talán szeretnétek elfelejteni, de miattam jutottunk oda, ahová. Az emberek nem fognak olyan isteneket imádni, akik mindenben egyetértenek! Az emberek drámát akarnak! – A szemem sarkából láttam, hogy Hathor rábólint, miközben Széth nagyot harapott a csirkecombba. – És tudjátok, még mit? Káoszt! Veszekedést, perpatvart, háborút és kavarodást! Nélkülem nem mentek semmire, mert nélkülem rendesek és unalmasak vagytok. És, ha csak nem akartok összeállni Apeppel, szükségetek van rám.

A káosz kígyójának nevére kollektív borzongás futott végig rajtunk. Nem mintha bárkinek bármi problémája volna Apeppel, a maga módján nagyon rendes, teljesíti a feladatát meg minden, de valahogy az ember nem szíves trafikál egy akkora kígyóval, ami le tudja nyelni a világot, és az összes adandó alkalommal meg is próbálja.

Jut eszembe, régen Széth is harcolt Apep ellen. Ez is megérne egy beszélgetést… Persze Széth-tel bármiről beszélgetni veszedelmes. A végén úgyis csak csapdába fog csalni.

- Szóval – fejezte be Széth cuppogva, majd Ízisz felé dobta a csirkecsontot, ő azonban lebukott, így a csont Sobek vállának csapódott, aki felkapta és ropogtatni kezdte – ha azt akarjátok, hogy az emberek foglalkozzanak veletek, mi több, higgyenek bennetek, akkor egy kis akcióra van szükségetek. Háborúra, zűrzavarra és káoszra! Szóval rám. – Vigyorogva végignyalta a szája szélét, és Nebet-Hetet a karjába kapva felállt. – Persze, ha meg akarjátok vitatni a javaslatomat, vitázzatok csak nyugodtan. Nem mintha a végeredmény változtatna azon, mit csinálok, de addig mi elvonulunk egy kis magánjellegű beszélgetésre Nebet-Hettel a konyhába.

Széth nyomában súlyos, feszült csend maradt.

- Most mi lesz? – kérdezte végül Mafdet, és rám nézett, Íziszre, Sobekre, végül pedig megakadt a szeme Anubiszon. – Ne legyél már annyira kibukva, rossz rád nézni!

Anubisz vett egy mély levegőt és bólintott, aztán visszatette a falra a jatagánt, hogy magához vehessen egy poharat.

- Nem akarod a másik kardot is letenni? – kérdeztem, hálásan, hogy addig sem kell Széth-tel foglalkoznom. – Még a végén megvágsz valakit.

- Naná, a kard arra való. Hö-hö.

- Köszi, Sobek, ez nagyon sokat segít.

- Nekem úgy tűnt, azt mondja, hogy megint háború lesz. Nem? – Básztet is körbenézett, de ő sem kapott választ. – Lehet, hogy szólni kéne Szahmetnek…

- Nem vagyok biztos benne, hogy Szahmet ebben az esetben túl nagy segítséget jelentene. De ha Hórusz megérkezik…

Mielőtt azonban Ízisz kielemezhette volna a helyzetet, Anubisz közbevágott.

- Ha visszajön, megint megölöm! Ha csak a közelünkbe jön…

- Tedd le a kardot, Anubisz – fejtette ki Hathor a kezéből a pengét szelíden, de meglepően határozottan. – Senki nem fog megölni senkit.

- Dehogynem! – vigyorgott Sobek. – Nagy akció lesz!

Mialatt a többiek vitáztak, én a konyha felé vettem az irányt. Természetesen nem azért, hogy hallgatózzak, az információszerzés ezen alantas módját inkább meghagyom Sobeknek, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy Széth nem tesz kárt Nebet-Hetben. Végül is a húgom, nem igaz? Még akkor is, ha időnként orbitális baromságokat csinál.

Elhelyezkedtem a konyhaajtó mellett, és hallgattam a kiszűrődő hangokat. Nebet-Het beszélt, úgyhogy olyan nagy baja nem lehetett, ráadásul úgy hangzott, mintha egy serpenyővel csépelné Széth fejét, amit kellő kárörömmel fogadtam.

- Hogy voltál képes így itt hagyni? Tudod, hogy aggódtam érted?! Naná, hogy tudod, hűtlen, szemét disznó, és mégis itt hagytál! És csak egyszer írsz, azt is Anubisznak! Nekem meg hónapokig semmit! Gyűlöllek! Hogy vagy képes - csak így – elmenni – és – itt – hagyni – engem – egyedül!

A végén már minden szót tompa puffanás kísért. Reméltem, hogy Nebet-Het oda céloz, ahol nagyon fáj.

- És én még azt hittem, örülsz nekem! – A zajokból ítélve Széth megelégelte a verést, és megszabadította szerető feleségét a rögtönzött fegyvertől, ami nem ment egyszerűen. Mire azonban elhatározásra jutottam, és belestem az ajtón, a dulakodás már véget ért: Széth éppen a földre dobta a serpenyőt, a másik kezével meg a torkánál fogva szorította Nebet-Hetet Anubisz hűtőjének. Ha nem ismertem volna jobban, még el is hittem volna, hogy őszintén csalódott a fogadtatás miatt. – De ha ennyire utálsz, gondolom, semmit sem akarsz kapni, ami rám emlékeztet… Úgyhogy lehet, hogy ezt inkább Hathornak adom. Jól menne a krotáliáihoz.

Nebet-Het arca ellágyult, ahogy Széth kezében valami vörös csillant, én pedig magamban sokadszor is elátkoztam a nők és az ékszerek titokzatos viszonyát. Egyszerűen nem értem! Mi olyan nagy dolog pár csecsebecsében?

- Tudod, hogy nem úgy értettem…

Széth még mindig a hűtőhöz préselte Nebet-Hetet, a másik kezével azonban a nyaka körül matatott.

- Fabergé készítette Alexandra cárnénak, ha éppen tudni akarod… Ne mocorogj már, nem tudom becsatolni.

Csak egy pillantást vethettem a rubintos nyakékre, mielőtt Széth kitakarta előlem. Pillanatnyilag fogalmam sem volt, ki az a Fabergé, de éltem a gyanúperrel, hogy ilyen nyakláncot csak lopni lehet, venni nem. Széthet ismerve még az is lehet, hogy megölt érte valakit… Nebet-Het kuncogni kezdett.

- Milyen hideg!

- Vedd úgy, hogy öt ember életét hordod a nyakadban. – Na, mit mondtam? Nem is egyvalakit! – Illik hozzád.

Széth közelebb hajolt Nebet-Hethez, én pedig diszkréten visszavonultam. Hacsak nem megenni akarja, ami, valljuk be, elég valószínűtlen, nem sok szükség van arra, hogy figyeljem őket. Arról nem is szólva, hogy van, amit nem akarok látni…

Apropó Nebet-Het: meg kell majd kérdeznem Hathort, normális-e, amit Széth-tel csinál. Egyszer ki akarja kaparni a szemét, aztán a nyakába ugrik… Persze lehet, hogy csak szimplán női szeszély.

Odabent eközben kitört a káosz.

- Ha a közelembe jön, megölöm! – kiabálta Anubisz, akinek időközben sikerült visszaszereznie a katanát. – De ha a ti közeletekbe, akkor is!

- Ne, Anubisz, senkinek nem kell megölnie senkit…

Hathor hangja azonban elveszett az általános zűrzavarban, és a többiek hasonló hangerejű társalgása közepette.

- Anubisz, hol van popcorn? Akarok csinálni egy kicsit, hogy legyen mit enni, miközben titeket nézünk!

- Hö-hö. Akarsz rájuk fogadni?

- Hogy a fenébe ne? Egy tízest teszek Anubiszra!

- Mafdet, ez egyáltalán nem vicces!

- Anubisz, tedd már le azt a vackot, mielőtt kiszúrod a szemem!

- Básztet, te ezt nem érted! Megint… megint…

Anubisz kezében ismét remegni kezdett a penge, Básztet pedig ezt kihasználva elslisszolt a kard mellett, és átkarolta Anubisz derekát.

- Gyere ide, te szerencsétlen… Nem lesz semmi bajod.

Anubisz Básztet nyakába borult, melynek eredményeképpen Básztet lába alól kicsúszott a talaj, és mindketten a díványon landoltak. A katana halk pengéssel fúródott a padlóba.

Ízisz mellé léptem, aki bizonytalanul állt az asztalnál, és néha egy-egy gyilkos pillantást vetett a konyha felé.

- Mit csináljunk? Hórusz holnap érkezik. Ha Széth még itt van…

- Itt fog maradni.

- Nem akarom, hogy fiunk újrakezdjen egy háborút, aminek hétezer éve le kellett volna zárulnia!

- Szükségünk van Rére.

- Mi?

- Ő volt az egyetlen, aki valaha féken tudta tartani Széthet, nem? Szükségünk van rá!

Kénytelen voltam elismerni, hogy igaza van, de ez cseppet sem vitt közelebb a megoldáshoz.

- És van bármi ötleted, hol lehet most Ré?

- Fogalmam sincs.

- Meg kell találnunk!

Valami szerencsétlen véletlen folyamán mindenki egyszerre hallgatott el, és a pillanatnyi csendben tisztán hallatszottak a konyhából beszűrődő zajok.

- Széth és Nebet-Het éppen szétbasszák Anubisz hűtőjét – észrevételezte Sobek, és egyszerre kezdtek vihogni Mafdettel. Anubisz kibontakozott Básztet öleléséből, és kirángatta a kardját a padlóból.

- Ami sok, az sok! Azonnal hagyjátok abba!

Válasz nem érkezett, csak Nebet-Het elfojtott sikolya, így Anubisz átverekedte magát a székek között, és megrohamozta a konyhát.

- Szálljatok le a hűtőmről!

Nem azért rohantam Anubisz után, mert kíváncsi voltam rá, hogy Széth tényleg nekiesett-e Nebet-Hetnek a hűtőnek dőlve. Csupán Anubisz biztonságáért aggódtam. Komolyan!

Mikor Anubisz válla fölött bekandikáltam a konyhába, Széth a nadrágját igazgatta, Nebet-Het pedig még mindig a hűtőnek dőlt, és tűzvörös arccal húzogatta a szoknyáját, ami majdnem végig kettészakadt.

- Úgyis éppen végeztünk – vigyorgott Széth, majd Nebet-Hetet magához húzva kinyitotta a hűtőt, és kivett egy üveg azonosíthatatlan zöld löttyöt. – Mi ez a dráma? Mintha te még sosem csináltad volna konyhában!

- Az én konyhám, nekem szabad!

- Tényleg? Kit dugtál meg a konyhában?

Visszalökdöstem Mafdetet a szobába, mert úgy éreztem, csak ront a helyzeten, de ezt a pár másodpercet is kár volt elvesztegetni, mert arra értem vissza, hogy Széth éppen kigúvadó szemmel prüszköli szét a zöld izét, Anubisz pedig kétrét görnyed a röhögéstől.

- Mi történt?

- Mi… a franc… ez? – harákolta Széth.

- A legjobb fajta abszint! – jelentette büszkén Anubisz. Aztán megint felemelte a kardot. – És te beszlopáltál belőle vagy fél litert! Pedig direkt félretettem Mafdetnek koktélokat keverni!

- Hidd el – köhögött Széth egy utolsót, és kilógatta hosszú nyelvét – nem sok mindent bántam meg életemben, de hogy ezt elittam Mafdet elől, azt őszintén sajnálom – és megtoldotta egy olyan káromkodással, amit évezredekkel korábban hallottam utoljára, és már kezdtem reménykedni, hogy kihalt. – Pfű! Ritka jó méreg.

- Miért, mit bántál még meg?

Széth Mafdetre szegezte vörös szemeit, aki határozott tiltásom ellenére ismét megjelent a konyhaajtóban.

- Például hogy téged nem daraboltalak fel, és dobáltalak a Nílusba! Egy kis szerencsével megette volna egy hal a nyelvedet.

Mafdet megborzongott, és nekem is végigfutott a hideg a hátamon, szerencsére azonban ekkor befutott a felmentő sereg: Ízisz, az én tökéletes feleségem, aki mindig tudja, hogy kell visszavágni.

- Apropó étel – szambázott be Anubisz mellé – nem akarsz ebédelni, Széth? Esetleg egy finom salátát?

A drága nejem épp csak le tudott bukni az abszintes üveg elől, ami akkora erővel csapódott az ajtókeretbe a feje fölött, hogy az egész konyhában szilánkok spricceltek szét.

- Aki akár csak megemlíti azt a salátás esetet – vicsorgott Széth – azt megölöm! Egymás után többször is!

A fenyegetés hatásából jelentősen levett, hogy Nebet-Het időközben orvul Széth nyaka köré fonta a karjait, és ezt a pillanatot választotta arra, hogy teljes súlyával rácsimpaszkodjék.

- Nem akarom, hogy megint bántsátok egymást, amikor végre itt vagy velem! Inkább menjünk el valahová kettesben!

Széth egyszerűen Nebet-Het szájára tapasztotta a kezét.

- Ti lányok sose tudjátok, mikor kell csendben maradni. Tudod mit, Ízisz? Ezért a beszólásért jutalmul te leszel az egyes számú célpontom.

Ez volt az a pont, ahol az én türelmem is elfogyott.

- Ha csak egy ujjal hozzá mersz nyúlni…

- Ó, nem csak egy ujjal! Az összessel. És még különböző célszerszámokkal. Tudod, mennyi eszköz van a világon, amit be lehet dugni érdekes helyekre, Ozirisz?

Ezúttal én voltam az, akit le kellett fogni, hogy ne vesse rá magát Széthre.

- Vedd úgy, hogy ez egy játék. Úgy is mondhatnám, hogy a szükséges rossz Anubisz csodálatos tervének a megvalósítása útján. Mi most távozunk, de addig is jó haditerv-készítést! Úgyse fog működni egyik sem. Azért sok sikert!

Elengedte Nebet-Hetet, akinek az arca már kezdte a lila egy érdekes árnyalatát ölteni, és mintha csak a korzón sétálna, kivonult vele az előszobába, menet közben gúnyosan Anubiszra kacsintva, aki teljesen tanácstalanul állt ott, arcáról pedig az abszint maradéka csepegett.

Az előszobában Széth nem várt ellenállásba ütközött: Básztet állt az ajtóban, kezében Anubisz jatagánjával. Esküszöm, az első adandó alkalommal el fogom tüntetni azt a két kardot!

- Nem hagyhatom, hogy újabb háborút robbants ki. Ré sem akarná!

- Ó, tényleg? – Széth elengedte Nebet-Hetet, és kényelmesen Básztet elé állt. Vagy egy fejjel fölé tornyosult, és Básztet kénytelen volt hátraszegni a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. – Akkor jól figyelj!

Azzal már ütött is, a tökéletesen kivitelezett horog pedig Básztet állán landolt, aki nekizuhant az ajtónak, aztán lecsúszott a tövébe és nem mozdult.

- Most pedig elmegyünk – vigyorgott Széth, és az ajtót kinyitva átlépett Básztet fölött, maga után vonszolva Nebet-Hetet. Tátott szájjal bámultunk utána.

- Tényleg ennyire hiányoztam? – hallottuk még a lépcsőforduló felől.

- Ha tudnád! Élni sem tudok nélküled… Te pedig egyszerűen itt hagytál, te utolsó szemétláda!

Széth és Nebet-Het házaséletének fennmaradó részét a lépcsőház elégtelen akusztikája miatt szerencsére megúsztuk.

Egy pillanatig néma csend volt, aztán Anubisz elhajította a kardot, és térdre esett Básztet mellett.

- Mondj valamit! Básztet, térj magadhoz! Básztet!

Megpróbálta felnyalábolni és az ölébe húzni, de csak annyit ért el vele, hogy Básztet oldalra billent, és vissza is csúszott volna a padlóra, ha Anubisz nem kapja el a mellénél és a combjánál fogva.

Talán nem történt volna semmi, ha Básztet nem éppen ekkor tér magához, és érzi meg Anubisz kezét egy elég nehezen kimagyarázható helyen.

- Te alattomos, perverz sakál!

Ezek után Básztet körbekergette Anubiszt a lakásban, aki futtában igyekezett – sikertelenül – kimagyarázkodni, Mafdet pedig behozta a hűtőből a másik abszintot, ami túlélte Széth látogatását, és nekiállt koktélokat keverni az asztalon, Sobek árgus tekintetétől kísérve.

- Fenyegető háború esetén – magyarázta – az a legfontosabb, hogy legyen elég pia az ellátmányban. Az oroszok is ezt csinálták a világháborúban! Még a tankok meg a teherautók is vodkával mentek benzin helyett!

- De ez abszint…

- Jó, akkor teszek bele egy kis vodkát is.

Megpróbáltam elkapni Ízisz tekintetét, de imádott nejem éppen ingajáratot folytatott a nappalin keresztül, ide-oda, és minden fordulónál belerúgott a díványba.

- Csak egyszer kapjam a kezeim közé! Kitekerem a nyakát!

Végül Hathorhoz fordultam, az egyetlen személyhez, aki legalább hozzávetőlegesen nyugodtnak tűnt.

- Nem tudod, merre lehet Ré?

- Nem.

- Elő kell kerítenünk a föld alól is!

Hathor a vállamra tette a kezét.

- Nyugodj meg, Ozirisz, semmi ok a pánikra!

- Nem-e? Széth pár perc alatt katasztrófa sújtotta övezetté változtatta Anubisz nappaliját, Mafdet és Sobek egy biológiai fegyveren dolgoznak, valószínűleg hamarosan háború lesz, és ha valaki nem állítja le pár percen belül Básztetet, még a végén lecsapja valakinek a fejét!

Hathor elnézően felsóhajtott, a szemét forgatta – nem tudjátok, mi az igazi szemforgatás, ha nem láttátok még tehénszemekkel – és mikor Básztet legközelebb elsuhant mellette, egy könnyed mozdulattal elgáncsolta. A jatagán elszállt és pengve az ajtófélfába fúródott, Básztet pedig a díványra zuhant, estében magával rántva Íziszt. Anubisz lihegve állt meg a szoba túlsó végében, és néma köszönetet intett Hathornak.

- Semmi gond nem lesz, ha szépen leülünk és megbeszéljük az egészet. Csak nyugodjatok meg, és gyertek ide.

Ha nem is voltunk sokkal előbbre, Hathor legalább a rend illúzióját megteremtette. Negyed óra tanácskozás után a következő megállapításokat róttam egy gyűrött papírra:

• Amint Hórusz hazaér, ki fog törni a háború közte és Széth között,
• hacsak nem kerítjük elő Rét,
• mert ő talán vissza tudja fogni őket,
• de akinek a hollétéről egyikünknek sincs még ötlete se.
• Tehát cseszhetjük.

Az ötös pontot Mafdet alkotta, mikor egy pillanatra letettem a tollat, és bár a megfogalmazás ellen tiltakoztam, a tartalmával kénytelen voltam egyetérteni.

A következő egy órában a fentieket veséztük ki, és az egyetlen, amit elértünk, az volt, hogy Anubisz, Mafdet, Sobek és Básztet berúgtak, Ízisz pedig idegességében addig csavargatta az ujjára egy hajtincsét, amíg teljesen begöndörödött. Minden hiába volt: újra és újra csak arra lyukadtunk ki, hogy ha Hórusz hazaérkezik, nem fogjuk tudni megakadályozni abban, hogy újrakezdje a háborút Széth-tel.

- De hát a múltkorit is megnyerte – mondta Mafdet. – Annyira nem lehet szar a helyzet, nem?

- Ja, megnyerte… Hány év után is?

- Ízisz segítségével…

- Miután véletlen levágta a fejét… Meg Széth kiszúrta Hórusz egyik szemét… Aztán jött a saláta, és…

- Köszönjük, Sobek, nincs szükségünk emlékeztetőre.

Csitítólag Ízisz keze után nyúltam, és megpróbáltam megtalálni a dolog pozitív oldalát. Sajnos azonban az élet abban különbözik a mágnestől, hogy nincs szükségszerűen negatív és pozitív oldala is. Sőt.

Mielőtt azonban megkíséreltem volna valami motiválót mondani, és tökéletesen felsültem volna, megcsörrent egy telefon, Ízisz pedig kotorászni kezdett a zsebében.

- Hórusz keres.

Ízisz az asztalra tette a mobilt, és mind úgy meredtünk a kijelzőre, mintha bármikor ránk vethetné magát.

- Egy szót se Széthről. Egy szót se a háborúról. Úgy általánosan az lenne a legjobb, ha nem szólnátok egy szót se.

Egy utolsó fenyegető pillantás után az én drágám felvette a telefont, és vidáman csilingelő hangon beleszólt.

- Szia, kicsim! – Mafdet ugyan a poharába vihogott, de ettől eltekintve némán figyeltük, hogy változik meg Ízisz arckifejezése, ahogy Hóruszt hallgatja. – Ó, szörnyen sajnálom… De mi megértjük, előfordul az ilyesmi! – Az én kicsi feleségem most már egyértelműen vigyorgott, ami az előzményeket tekintve csak egyet jelenthetett. – Semmi baj, majd máskor bepótoljuk! Vagy a következő alkalommal tovább maradsz!

Még néhány mondat után Ízisz kinyomta a hívást, aztán diadalmasan meglengette a telefont.

- Hórusz nem tud jönni. Két kollégáját baleset érte, és muszáj beugrania helyettesíteni. Ami azt jelenti – csillant fel a szeme diadalmasan – hogy megúsztuk!

Öt percig örültem a szerencsénknek, öt perc után azonban világossá vált, hogy semmivel nem vagyunk előbbre.

- Ja, Hórusz megússza – morgott Sobek – de mi mi a fenét csináljunk?

- Valami tervet kellene készítenünk…

- Jó, de milyet? Hogyan?

- Anubisz, ne rágd a körmöd!

Anubisz tényleg a körmét rágta, méghozzá a sakálfogak ellenére meglepően hatékonyan.

- Tönkreteszed a manikűröd – csatlakozott be Mafdet.

- Nem érdekel…

- Mióta?

- Nem számít…

- Pedig egyszer még strasszok is voltak rajta.

Köszi, Mafdet. Nekem már majdnem sikerült elfelejteni.

- Hatsepszutnak tetszett volna – felelte Anubisz, és a hangja egyre inkább kezdett átcsúszni egy olyan tartományba, ami mintha három világgal odébb lenne.

- Mi?

- Azért csináltam. Megláttam, és az jutott eszembe, mennyire tetszett volna neki… Bírtam Hatsepszutot – nagyot sóhajtott. – De így annyira nem volt ugyanaz… Kérsz fagyit, Mafdet?

Anubisz elimbolygott a konyha felé, mi pedig összenéztünk.

- Hatsepszut miatt? És akkor vajon a többi cucca…

- Asszem, az az én hibám – jelentkezett bűntudatosan Mafdet.

- Hogyhogy?

- Hát, egyszer voltunk együtt vásárolni Anubisszal, és felvett valami terepszínű cuccot. Tudjátok, olyan katonai nadrágot, meg egy fekete pólót, és igazából tök jól nézett ki, csak, izé, egy kicsit hasonlított benne Széthre. Mármint nem nagyon, de azért eléggé, és mondtam is neki…

- Azt mondtad neki, hogy hasonlít Széthre? – kérdezte Hathor döbbenten.

- De ha egyszer tényleg úgy nézett ki!

- És Anubisz azóta sem vett fel normális ruhát – fejeztem be a történetet. – Hát ez szuper.

Anubisz jelent meg az ajtóban, a kezében három nagy doboz Häagen-Dazzsal.

- Miért néztek így rám?

- Anubisz – kezdte Ízisz gyanúsan lágy hangon – nem gondolod, hogy itt az ideje… hogy is mondjam… stílust váltanod?

Anubisz félrebillentette a fejét, és kérdőn nézett rá.

- Nem gondolod, hogy sokkal jobban állna, ha egy kicsit visszafogottabb lennél? Elmehetnénk venni neked pár szolidabb cuccot. Pár sima farmert, pólót, ilyesmit… Komolyabbnak néznél ki benne.

- De én szeretem a csillogós cuccaimat! – Anubisz Íziszre nézett, aztán rám, aztán Mafdetre, majd megint Íziszre, és láttam, ahogy a gyanú fénye kigyúl sárga szemében. – Miről beszéltetek, amíg nem voltam itt?

- Semmi különös. Csak fecsegtünk. Tudod, mindenféléről – Mafdet egy csuklással elhallgatott, és nem csodálkoztam rajta. Amikor éppen nem hülyéskedett vagy nem rendezett drámai nagyjelenetet, Anubisz is elég ijesztően tudott nézni.

- Biztos, hogy most akartok divattanácsadást tartani? Nincs fontosabb dolgotok, mint hogy elég menők legyünk, amikor Széth mindegyikünket kicsinál?

Sobek felröhögött, a veszekedés lángja pedig kihunyt, mielőtt igazán fellobbanhatott volna. Anubisz fagylaltot osztott mindenkinek, aztán letelepedett Básztet mellé a díványra, és ismét ott tartottunk, ahol az előbb: sehol.

- Valahogy biztos meg lehet állítani Széthet – mondta Mafdet, senkinek sem címezve. – Tuti van valami módszer, nem?

- Minek akarjátok egyáltalán megállítani? – Sobek vigyorgott, és örökké éhes pofája még krokodilabbnak tűnt, mint valaha. – Igaza van. Ha nagy hírverést akartok, szükségetek van rá.

- De ő nem reklámot fog csinálni, hanem háborút!

- Na és? Mi lenne jobb reklám, mint a háború?

- Amúgy meg nem is lenne olyan nagy háború – merengett Mafdet. – Végül is csak Ízisznek ígérte, hogy elkapja… Az még mindig személyes. Még Ozirisszal együtt is.

- Köszi az együttérzést.

- Most miért? Meg tudod védeni magad, nem? Mármint nem hiszem, hogy Széth tényleg el tudna jutni odáig, hogy kárt tegyen benned. Végül is még Ré is…

Mafdet elhallgatott, mert Básztet határozott barackot nyomott a fejére. Említettem már, hogy hiúz hugicánk túl sokat beszél, ráadásul hülyeségeket? És folyton felemleget olyan dolgokat, amiket legszívesebben mindenki elfelejtene.

Azt mondják – én persze mindig tagadom, de a legtöbbünk úgy véli – hogy a háború annak idején Ízisz hibája volt. És ebben az a legrosszabb, hogy senki nem mondja ki, senki nem vitatja meg, épp csak mindenkinek ott van a fejében, és nem lehet megcáfolni, letagadni, elfelejteni vagy kitörölni.

Én tudom, hogy Ízisz nem akart rosszat, és nem akart háborút sem. Én tudom, amit ők nem, hogy mennyit szenvedett miatta, hány éjszakát virrasztott át rettegve Hóruszért, értem, Nebet-Hetért és még Anubiszért is. Igen, hozzájárult, hogy Ré elveszítse a trónját – de honnan tudhatta volna, hogy ez milyen következményekkel jár?

Higgyétek el nekem, nem Ízisz hibája volt.

Leginkább senkié – az a fajta helyzet volt, amire ma azt mondják, történelmi szükségszerűség. Ré megöregedett, és valakinek a helyébe kellett lépnie. Mikor Ízisz kicsalta tőle a mágiáját és megfosztotta a hatalmától, hogy ezzel kettőnket ültessen a trónra, csak megsürgette az elkerülhetetlent. Igen, hiba volt, és akkor sokáig haragudtam rá – legfőképpen azért, mert egyetlen porcikám sem kívánkozott annak az átkozott trónnak a közelébe sem – de nem ő tehetett arról, hogy az események úgy alakultak, ahogy.

Ré is hibázott, amiért nem jelölte ki időben az utódját, Széth is – azt hiszem, ezt senkinek nem kell részletesen elmagyarázni –, és én is, amiért nem állítottam meg Íziszt, utána pedig, amiért nem voltam elég erős, és nem rendeztem a helyzetet. De a dolgok kicsúsztak a kezemből, s mire összeszedtem volna a bátorságomat, hogy tegyek valamit, már halott voltam, s mint ilyen, nem tehettem semmit, hogy megváltoztassam az események menetét.

Aki egyszer meghalt, sosem tér vissza egészen. Hiába térítik magához, hiába hozzák vissza vagy támasztják fel, onnantól kezdve mindig csak szemlélője lesz az élet játszmájának, nem pedig játékosa. Én megpróbáltam… de azóta nem tudtam megváltoztatni semmit. Régen a szavam törvény volt, s legalábbis nyitva állt előttem a lehetőség, hogy változtassak a világ folyásán, azután azonban, hiába küzdöttem, hiába próbálkoztam, nem értem el semmit. Az Alvilág lett a birodalmam, s csak vendég vagyok az élők világában.

De ezúttal másként lesz. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy belerángassanak egy újabb ostoba, értelmetlen háborúba, melynek végül nincsenek győztesei, csak áldozatai.

Elhatározásom ellenére nem sikerült megoldást találnom a helyzetre. A többieknek sem: órákig vitatkoztunk, s a végén nem jutottunk semmire. Már sötét éjszaka volt, mikor feladtuk, bár már sokkal korábban rájöhettünk volna, hogy így nem jutunk semmire.

Básztet a kanapén aludt el, Anubisz vállára dőlve, aki az elmúlt két órában olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőszobor, csak egyszer emelte fel a kezét, és simított végig félénken Básztet arcán, ő azonban csak megmoccant, s aludt tovább. Sobek és Mafdet közben kiürítették a hűtőt – elképzelni sem tudom, hogy fér Mafdetbe az a rengeteg kaja. Hathor az ablak mellett ült, és egy ideje a gondolataiba mélyedt, Ízisz pedig folytatta a szobában haragos ingajáratát, és rég elfelejtett átkokat és igéket motyogott maga elé. A haditanács egyértelműen csődöt mondott.

Nem tehettünk mást, mint hogy aznapra feladjuk. Sobek, Hathor és Mafdet hazaindultak, Anubisz ott maradt a kanapén, és üres tekintettel meredt az asztalon hagyott káoszra – életem a gyanúperrel, hogy ha Básztet nem ébred fel, egész éjjel ott fog ülni vele – végül pedig mi is lesétáltunk a lépcsőn Ízisszel, hogy hazatérjünk csendes kis lakásunkba.

- Feküdj le nyugodtan – mondta Ízisz, mikor a hálószoba felé vettem az irányt – én még olvasok egy kicsit. Meg akarok keresni egy könyvet…

Fenn akartam maradni, amíg csatlakozik hozzám, de a fáradtság legyőzött, s végül elnyomott az álom. Ha tudtam volna… De nem tudtam semmit, csak aludtam, és bár álmomban sötét árnyak gyülekeztek körülöttem, nem ébredtem fel akkor sem, mikor Ízisz felöltözött, és kisurrant az éjszakába.

Másnap nagyon látványosan nem történt semmi. Drámára számítottam, hadüzenetre, felkavaró hírekre, mint mikor Széth legutóbb Londonban járt, de legalábbis egy sértésekkel teli levélre. Ehhez képest nemhogy nem tört ki a harmadik világháború, de a legnagyobb esemény az volt, hogy a postás véletlen hozzánk dobta be a szomszédunk gázszámláját. Ízisszel körbetelefonáltuk Anubiszt, Hathort, Básztetet, Sobeket és az összes ismerőst, aki eszünkbe jutott, de senki nem számolt be semmi gyanúsról. Széth eltűnt, és magával vitte Nebet-Hetet – de bármit is tervezett, az egyelőre titok maradt.

 Harmadnap sem történt semmi. Ez a halogatás nem volt jellemző Széthre, úgyhogy kezdtem komolyan gyanakodni arra, hogy valami még az eddigieknél is borzasztóbbat tervez.

Úgy döntöttem, felkészülök rá. Nem engedhetem, hogy kárt tegyen Íziszben. A múltkori esetet is csak hajszál híján úsztuk meg.

A negyedik nap már nem engedtem ki Íziszt a lakásból. Azt mondta, paranoiás vagyok, és hogy az, hogy Széth nem csinált semmit, egyáltalán nem arra utal, hogy épp most szedi össze a világ minden elképzelhető és elképzelhetetlen fegyverét, hogy aztán egyszerre vegyen minket célba mindegyikkel. Erre én azt mondtam, hogy mivel manapság mindent házhoz lehet rendelni, semmi szükség arra, hogy folyton kirohangáljon, vagy hogy bárki bejöjjön, és elkezdtem felszögezni az ablakok elé azokat a deszkákat, amikkel eredetileg egy régi könyvespolcot akartam megjavítani.

Ja, és egyáltalán nem vagyok paranoiás. Csak óvatos. Azt Széthnél sosem lehet túlzásba vinni. Pláne, hogy megfenyegette Íziszt. Magamért nem aggódnék. Vagy közel sem ennyire. De Ízisz… Hiába mondogattam magamnak, hogy Széth csak fel akar húzni, hogy egyáltalán nem árulná el a terveit, és egyáltalán nem biztos, hogy bármit csinálni akar Ízisszel, ahányszor rá gondoltam, jeges rettenet töltött el. Na jó, egy kicsit talán tényleg paranoiás vagyok. De csak érintőlegesen! És jó okom van rá.

A hadüzenet az ötödik napon érkezett.

Anubiszhoz. És se Íziszhez, se hozzám nem volt semmi köze.

Délután volt, amikor valaki dörömbölni kezdett az ablakon. Elővettem a seprűnyelet, amire egy konyhakést szigszalagoztam, és a deszkák között hagyott résen át a házunkat ostromló ismeretlen felé döftem a rögtönzött lándzsával.

Odakintről olyan cifra káromkodás felelt, amit az elmúlt ötszáz évben nem hallottam.

- Anubisz?! Mit csinálsz itt?

- Te mit csinálsz? Majdnem kilyukasztottad a pulóverem!

- Azt hittem, be akarsz törni!

- Miért akarnék betörni? – A résben feltűnt két aggodalmasan pislogó, aranyszínű szem. – Az ajtón akartam bejönni, de zárva volt.

- Miért nem csöngettél?

- Csöngettem, de nem történt semmi. Beengedsz?

Csupán kisebb nehézségek árán beengedtem, és közben észrevettem, hogy az ajtót biztosító egyik deszkát éppen a csengő dobozára rögzítettem. A szerkezetnek valószínűleg nem tett jót a százas szög, amit véletlenül keresztülvertem rajta.

Miután felszabadítottam az ajtót, és Anubisz beszambázott az előszobába, először csak bámultuk egymást. Anubisz úgy nézett ki, mint aki egy filmből lépett elő – oké, mindig úgy nézett ki, de ezúttal mintha egy teljesen más műfajú filmről lett volna szó. Fekete pulóvert és fekete nadrágot viselt, akkora bakancsokkal, mint egy-egy kisebb autó, és a felsőtestén két töltényöv keresztezte egymást. A homlokára Rambo-szerű vörös kendőt kötött, az övén ott lógott a katana és a jatagán, az arcát pedig a szokásos óbirodalombeli smink helyett harci festés csíkozta. A katonás külsőn csak árnyalatnyit rontott, hogy a töltényövekbe lőszer helyett egy kisbolt teljes csokoládékészletét tömködte be, a pulóvere furcsán dudorodott a karkötői és a drágaköves gallérja fölött, a bakancsa pedig félig nyitva volt, mert nem tudta bekötni a bokapereceitől.

- Veled meg mi történt?

- Széth hadat üzent nekem – A Rambo-image újabb csorbát szenvedett, mert Anubisznak a mondat közepén úgy tört meg a hangja, mint egy kisgyereknek, aki három szónyira van attól, hogy elbőgje magát. Még a hegyes fülei is remegtek. Aztán ismét körülnézett, és ettől láthatóan összeszedte magát. – Veled mi történt?

A védműveimet nézte: a félig bedeszkázott ajtót és ablakokat, a seprűnyélből, felmosónyélből és konyhakésekből szerkesztett lándzsákat, és azt a félkész hurkos csapdát, amit az ajtó elé szerettem volna felállítani, és ha csak egy cseppnyi műszaki érzékem lett volna, valószínűleg már órákkal ezelőtt végeztem volna vele.

- Széth megfenyegette Íziszt. Fel akarok készülni rá, hogy megtámad minket.

- Hú. – Ismét körülnézett, megszemlélte a lándzsákat. – Ízisz mit szólt ehhez?

- Azt, hogy paranoiás vagyok. Összevesztünk.

- Hú. – A sakálfülek most már úgy billegtek, hogy biztos lettem volna, ha Anubisz kutya lett volna, a farkát is csóválta volna izgatottságában. – És még azt hittem, kettőnk közül én vagyok az irracionális.

- Na azért ne ess túlzásokba.

- Oké – Felvette a felmosónyelet, és meglóbálta a levegőben. – Elvihetem a lándzsáidat?

- Akkor most ki az irracionális?

- Mindkettőtök. – Ízisz a lépcső tetején állt, és karba tett kézzel nézett le ránk. – A helyzet valószínűleg közel sem olyan súlyos, mint aminek tűnik. Miféle hadüzenetről beszélsz?

Anubisz előhúzott egy ronggyá gyűrt papírt a farzsebéből.

- Párbajra hív. Amiért segítettem összerakni Ozirisz testét – Most már a keze is remegett. Én viszont kezdtem megnyugodni: ezek szerint Széth célpontja Anubisz, nem pedig Ízisz. A feleségem biztonságban van. Nem kell szembenéznie Széth-tel, nem fog rátámadni, nem fogja tőrbe csalni, nem fog kimondhatatlan borzalmakat művelni vele… csak Anubisszal. Máris lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért úgy megkönnyebbültem. – Azt írja, itt az ideje lezárni a hétezer éves vitánkat… Ja, és gondolom, azért is, mert a múltkor elgázoltam. Tessék…

Ízisz lejött a lépcsőn, és széthajtotta a szürkére színeződött papírt.

- Biztos nem gondolja igazán komolyan. Csak reagál a nagyszerű ötletetekre, és felhajtást akar csinálni. Én már Ozirisznak is mondtam…

Anubisz a fejét rázta.

- Nem hiszem…

Ízisz továbbadta nekem a papírt. A lap tetején fekete-fehér fénymásolt kép díszelgett: luftballonok, csillagok, szalagok, minden vacak, aminek a színes verziójával a beugratós reklámokat dekorálják. Legfelül csicsás betűkkel a következő felirat állt: "GRATULÁLUNK! Önt választották ki, hogy……………" A pontok helyén, ahol valamilyen filléres nyereménynek kellett volna következnie, Széth alig olvasható kézírásával az alábbit rótta: hősi halott legyen! A szöveg egy sorral lejjebb, kisebb betűkkel folytatódott:

Minden ügynek szüksége van mártírokra, hogy tétje legyen a dolognak. És persze mert az izgalmas, drámai és minden egyéb. És mi lenne drámaibb egy hétezer éves vita lezárásánál? 20-án este hatkor várlak a Tower Bridge-en. Ha te nem leszel ott, találok valaki mást. ;)

- Már megint egy híd? – Átvettem Ízisztől a lapot és megfordítottam, de a hátoldalán csak néhány gyanús, sötét folt volt. – Ez csak beugratás. Ne menj oda! Csapdába fog csalni, mint a múltkor.

Anubisz csak a fejét rázta, és az egyik zsebéből cigarettát és öngyújtót kotort elő.

- Nem… Komolyan gondolja.

- Légy szíves, ne dohányozz a házban. Miért gondolná komolyan?

- Teleragasztotta vele a várost. Mindenhová kiplakátolta, hogy végső leszámolás következik. Párbaj a hídon.

- Na és?

- London minden második házfalán ott áll, hogy Egyiptom ősi istenei huszadikán rendezik viselt dolgaikat! És hogy mindenki jöjjön el, aki látni akarja.

Ízisz a fejét rázta.

- Ennek semmi értelme! Anubisz, oltsd el a cigit.

Anubisz elnyomta a cigarettát az ablakpárkányon.

- Dehogy nincs értelme.

- Ugyan mi…

- Erre gondolt, amikor azt mondta, hogy dráma kell, meg minden ilyesmi. Megint háború lesz, akár itt van Hórusz, akár nincs. És velem akarja kezdeni.

- Hát akkor ne menj oda. Miért mennél? – Egy pillanatra minden egészen egyszerűnek tűnt. – Hagyd el az országot! Már öt napod volt felülni egy repülőre, és elhúzni a Föld túlsó felére. Mit keresel még itt?

- Láttad, mit írt – Anubisz a papírra bökött, amit közben ismét Ízisz vett magához. – Ha én nem leszek ott, talál valaki mást. Talán titeket. Vagy Básztetet. Vagy bárkit.

Ízisz leeresztette a hadüzenetet.

- Tényleg, mi van köztetek Básztettel? Egészen úgy tűnt, mintha…

- Semmi! Egyáltalán semmi!

- Jó, azért nem kell kiabálni.

- Nem kiabálok!

- Oké, nyugi – Ízisz összehúzott szemmel vizslatta Anubiszt. – Az nem egy karmolás a nyakadon?

Anubisz feljebb rántotta a pulóvere nyakát, és olyan arcot vágott, mint akit csak a sakálfej anatómiai jellegzetességei mentenek meg attól, hogy tűzvörösre piruljon.

- Dehogyis!

- Ha te mondod… Vissza a témához: Ozirisznak igaza van. Nem kell odamenned. Egyikünknek se kell.

- De akkor megint bele fog kényszeríteni…

- De hát épp arról van szó, hogy ha odamész, akkor hagyod magad belekényszeríteni valamibe. Ha egyikünk sem megy oda, akkor…

- Akkor megint elrabolja valamelyikünket! Vagy Nebet-Hetet fogja bántani, mert őt még elrabolni se kell!

- Oké, akkor mit akarsz csinálni?

- Először is…

- Ég az ablakkeret!

Rövid, káromkodásokkal tarkított közjáték következett, melynek során én vízért rohantam, Ízisz hasztalan csapkodta a lángokat egy ronggyal, Anubisz pedig általánosan használhatatlan volt, és immár az ezredik alkalommal kezdte el ígérgetni, hogy ezúttal tényleg le fog szokni a dohányzásról.

- Nekem az is elég lenne, ha nem az én ablakpárkányomon nyomnád el a cigidet – morogtam, miközben a szenesre égett (és most már víztől csöpögő) deszkát és a füsttől fekete üveget bámultam. Szerencsére az utcáról nem sok látszott az egészből, mert a felszögelt deszkák nagyrészt kitakarták az ablakot. – Mit kezdtél el éppen mondani?

- Le kell győznöm Széthet!

A bejelentést kétkedő csönd fogadta, aztán sokatmondó pillantást váltottunk Ízisszel.

- Azokkal a csokoládékkal akarod legyőzni Széthet?

- Nem, azokat magamnak hoztam. De ha kértek, szívesen adok belőlük.

- Nem, köszi. És akkor mi a terved?

- Nem mondhatom meg. – Anubisz lehajolt, felvette Széth hadüzenetét, amit tűzoltás közben a földre ejtettünk, és visszagyűrte a farzsebébe. Nem nézett a szemembe. – Nem tudhatjátok előre.

- Akkor tulajdonképpen miért jöttél?

- Azt akartam mondani, hogy ne gyertek oda. – Most végre rám meredt, olyan intenzitással, mintha a tekintetével lyukat akarna fúrni belém. Hirtelen hadarni kezdett. – Ne gyertek még a hely közelébe sem, és ne aggódjatok, mert akármi is történik, tudom, hogy a tervem működni fog. Szóval ne aggódjatok értem. És ne gyertek oda. Komolyan. Minden rendben lesz. Akkor is, ha nem úgy tűnik. Megígérem.

- Anubisz…

- De ígérd meg, hogy nem fogsz odamenni, jó? Bárki bármit is mond. Semmiképp se. Megígéred, Ozirisz?

- Nem.

- Légy szíves!

- Szó sem lehet róla. Nem lehetsz annyira gyerekes, hogy…

- De muszáj! – Megragadta a vállamat, és egyik pillanatról a másikra egyáltalán nem tűnt gyerekesnek. Inkább ijesztő volt. Valószínűleg nehéz nem ijesztőnek látni valakit, aki másfél fejjel magasabb, mint te, és úgy kapaszkodik beléd, hogy meg se tudod mozdítani a karod. Még akkor is, ha egy tonna édesség lóg rajta. – Meg kell ígérned! Nem mehettek oda! Veszélyes lesz!

- Szóval hagyjuk, hogy egyedül találkozz Széth-tel, és valami veszélyeset csinálj?

- Nektek lenne veszélyes! Én teljesen rendben leszek! Komolyan mondom, Ozirisz. Ígérd meg, hogy nem mentek oda! Van egy tuti haditervem, mindent meg fogok oldani. Higgy nekem!

- Miért hinnék neked, amikor azt se tudom, mit akarsz csinálni?

- Nem mondhatom el. De addig nem megyek sehová, amíg meg nem ígéred!

- Miért nem mondhatod el?

- Majd meglátod. Ozirisz, ígérd meg nekem, hogy nem mentek oda!

- Oké, megígérem. Most már elengedsz?

Elengedett, én pedig masszírozni kezdtem a vállamat. Anubisz meglepően erős volt, és az arckifejezéséből ítélve addig fel se tűnt neki, hogy kis híján letépte a karomat.

- Bocsánat! – A nyakamba borult és átölelt, ezúttal a bordáimat ropogtatva meg. – Köszönöm, hogy megígérted!

Végre elengedett, de a helyzet cseppet sem javult, mert most Íziszbe kapaszkodott bele úgy, mintha soha többé nem akarná elengedni. Ha ölelésekről van szó, az óriáspolip Anubiszhoz képest gyönge kezdő.

- Köszönöm – suttogta Ízisz válla fölött. – Majd meglátjátok, minden rendben lesz!

Minden volt, csak megnyugtató nem. Anubisz végül elengedte Íziszt, még állt ott egy pillanatig, és gyanúsan fénylő szemmel nézett ránk, aztán megfordult, és olyan lendülettel távozott, mintha máris Széth elől futna.

Ennek ellenére megdöbbentően nyugodtnak tűnt. Furcsa volt. Riasztó. Nyugtalanító.

- Neked nem tűnt úgy, hogy még a szokásosnál is furább volt? – kérdeztem Íziszt. Ő sem tűnt éppen nyugodtnak: csodálatos feleségem a körmét rágta, amit az utóbbi évtizedekben nem láttam tőle.

- De, nagyon. El sem tudom képzelni, mire készül.

Utólag visszagondolva az ő hangjának is volt valami szokatlan mellékzöngéje, ami akkor nem tűnt fel. De lehet, hogy csak az én képzeletem torzítja el az emléket.

Huszadikáig az egyetlen komolyabb esemény az volt, hogy Anubisz is eltűnt. A telefonját nem vette fel, a lakásában nem volt. Legalábbis az öt alkalommal, amikor felmentem, semmiképp – utána Ízisz azt mondta, egyértelmű, hogy Anubisz el akart tűnni, szóval feleslegesen rohangálok utána, és néhány fullánkosabb megjegyzése után feladtam. Körbetelefonáltam mindenkit, Hathorhoz, Básztethez, és Sobekhez személyesen is elmentem, de mind azt mondták, hogy az ominózus hadüzenet óta nem látták Anubiszt.

Arról viszont mindenki tudott, mi folyik: Anubisz nem túlzott, amikor azt mondta, hogy Széth teleplakátolta a várost. Minden második házon rikító vörös poszter hirdette a küzdelmet, ami "pontot tesz egy 7000 éves háborúra", illetve "az évezred nagy leszámolása" és "hihetetlen látványosság" lesz. Korábban gondolkodtam azon, hogy Anubisz miért jött el csak azt elmondani, hogy ne menjünk oda – hiszen csak annyit kellett volna tennie, hogy nem szól, és abban reménykedik, hogy tudomást sem szerzünk az egészről. Most rájöttem, hogy erre esély sem volt: csak el kellett hagynunk a házat, hogy rögtön beleütközzünk az egyik plakátba. Épp az ajtónkkal szemközti falat díszítette: "Az évezred leszámolása a Tower Bridge tetején!"

És huszadikán reggel pontosan ugyanott tartottunk, ahol a hadüzenet napján: sehol.

Naná, hogy végül odamentünk. Nem hat órára, hanem vagy három órával korábban, hogy elkerüljük a tömeget, és megakadályozhassunk bármiféle hülyeséget, amire Anubisz feltételezhetően készül. Legalábbis ez volt a terv…

Kész csoda volt, hogy egyáltalán odaértünk: három helyen is terelték a forgalmat, és végül kénytelenek voltunk messzebb leparkolni, és gyalogolni a Tower Bridge-ig. Ott aztán azzal szembesültünk, hogy az internet és világhódítás kapcsolatát illetően Anubisznak volt igaza: fel sem jutottunk a hídra, mert máris annyi ember volt ott, hogy szó szerint át kellett verekednünk magunkat a tömegen. Egy csomóan kempingszékeken ültek és popcornt és hotdogot ettek, néhány árus kihasználta a helyzetet, és édességet, kempingszéket, távcsövet, kitűzőt árult. Utóbbiak között néhány sokkolóan ízléstelen is volt, bár a sokk ellenére is csodáltam a perverz kreativitásukat. A többség azonban csak ácsorgott, fecsegett, a híd felé mutogatott, és fogadásokat kötött a küzdelem várható kimenetelére.

Több, mint egy órát vesztettünk azzal, hogy átnyomakodtunk az emberek között, bocsánatot kértünk mindenkitől, akinek a lábára léptünk, és belekönyököltünk mindenkibe, aki nem volt hajlandó utat engedni. A tolakodást megkönnyítette, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy magunkkal hozzuk a rögtönzött lándzsákat, bár az elrettentő hatásukból sokat levett, hogy Ízisz ragaszkodott hozzá, hogy tekerjük a késes végüket konyharuhába, nehogy véletlen megvágjunk valakit.

Mire végre eljutottunk a hídig, úgy festettünk, mint akik hiénákkal verekedtek. És még nem volt vége: a hidat piros-fehér szalaggal kerítették el, és fegyveres őrök fordítottak vissza mindenkit (ha jól láttam, elsősorban a megdöbbentő mennyiségű újságírót és fotóst). Ekkor kezdtem sejteni, hogy a forgalmat is Anubisz és Széth miatt terelték másfelé.

Magyarázni kezdtem az egyik őrnek, hogy ez életbevágóan fontos, emellett családi ügy.

- Na és?

- Hogyhogy na és? Értse meg, be kell jutnunk!

- Az nem az én problémám.

Az őr úgy festett, mint egy belapított arcú vadkan, és ebben a pillanatban nagyon sajnáltam, hogy nem rendelkezem Széth agressziójával vagy valamelyik tompább fegyverével, mert nagyon szívesen gondoskodtam volna róla, hogy az a lapos képe még laposabb legyen.

- De életek múlhatnak rajta! Minek van itt, ha még ez sem érdekli?

- Azért fizetnek, hogy ne engedjek be senkit, nem azért, hogy mentőakciókat indítsak.

- Maga…

- Ott van Mafdet! – Szóváltásunk alatt Ízisz a hidat pásztázta, és most megragadta a karom. – A torony tövében!

- Szóval őt beengedték!

- Az egyik bajvívó féllel együtt érkezett.

- Szóval Anubisz már itt van? Ha Mafdetet beengedték, minket is be kellene!

- Szó sem lehet róla – Az őr kihúzta magát, karba tette a kezét, és olyan tekintettel nézett ránk, ami egyértelműen mutatta, hogy részéről a vita le van zárva. – Nem tudnak olyat mondani, amivel meggyőzhetnek.

Ezen a ponton Ízisz megelégelte a várakozást. Nem, meggyőznie tényleg nem sikerült az őrt – amit csinált, még a leginkább verbális szőnyegbombázásnak volt nevezhető. Két perccel később, amíg az őr üres tekintettel meredt maga elé, csak a szája sarka rángatózott – valószínűleg harminc mondattal le volt maradva, és még az Ízisz által rázúdított jogszabályok, érvek és fenyegetések gordiuszi csomóját próbálta kibogozni –, átbújtunk a szalag alatt, és megcéloztuk a tornyot.

Lassabbak voltunk, mint amire számítottam: már háromnegyed hat volt. Hol vesztettünk ennyi időt?

Ízisz épp el tudta kapni Mafdetet a torony aljában, mielőtt felfelé indult volna a lépcsőn.

- Hol van Anubisz? És mit csinálsz te itt?

- Fent. De nekem azt mondta, hogy azt mondta nektek, hogy semmiképp se gyertek ide!

- Éppen ezért jöttünk!

- De minek?

- Hogy megakadályozzuk, hogy hülyeséget csináljon! Neked elmondta, mi a terve?

- El, de nem mondom el nektek.

- Dehogynem! Ki vele!

- Szó sem lehet róla!

- De!

- Nem!

Érdekes, hogy imádott kis feleségem a páratlan és lenyűgöző ékesszólás magasából milyen mélységekbe tud zuhanni három perc alatt is, ha a megfelelő vitapartnerrel találkozik. Persze lehet, hogy Mafdet mindenkire ilyen hatással van.

- Figyelj, Mafdet – avatkoztam be, mielőtt Ízisznek eszébe jutott volna, hogy a gepárdfüleket milyen jól meg lehet tépni, ha információt akar kicsikarni Mafdetből – amikor Anubisz a legutóbb megpróbálta legyőzni Széthet, hetekre kórházba került, és kis híján belehalt. Csak segíteni akarunk! De ha nem mondod el, mi a terve, nem tudunk segíteni. Azt pedig te sem akarod, hogy megint baja legyen, nem?

Mafdet idegesen rágta az ajkát.

- De azt mondta, hogy semmiképp sem árulhatom el!

- Te tudod?

- Naná!

- De ugye nem valami öngyilkos akció? Nem olyasmi, amiben neki is baja eshet?

- Nem! – Aztán a hiúzszemekbe bizonytalan aggodalom költözött. – Ha minden jól megy. Ahogy megterveztük.

- És úgy gondolod, hogy amikor a káosz istene az ellenfeletek, minden úgy fog működni, ahogy terveztétek?

A csönd sokkal jobban hatott Mafdetre, mint a faggatás.

- De úgysem tudtok segíteni – mondta némi hallgatás után. – És Anubisz pont azért nem akarta, hogy itt legyetek, hogy ha valami félresiklik, ne legyen bajotok. Hathorhoz is elment, de Hathor se hallgatott rá, csak egyelőre nem jutott át a kordonon, szóval ezen a fronton minden oké…

- Mafdet, komolyan úgy gondolod, hogy Anubisznak nem lesz baja egy olyan tervtől, ami, ha félresiklik, még arra is veszélyes, aki csak a közelben van?

Egyértelműen nyerésre álltam. Mafdet most a műanyag tokot gyűrögette, amit eddig szorongatott, és amit csak most vettem észre. Minek kell Mafdetnek egy csomag filctoll?

- Mafdet, mit fog Anubisz csinálni?

- Ugye Sobek nem segített neki? – Ízisz valami varázslat vagy női megérzés révén rátapinthatott a lényegre, mert Mafdet gepárdfülei megremegtek. – Mafdet, rábíznád Anubisz életét Sobekre?

- Ki vele, mi a terv?

- Tudjátok, hogy fent üveglapokból van a gyaloghíd egy része, ugye? – Mafdet végre megtört. – És Széth ott fog találkozni Anubisszal. Kirobbantjuk alóla az üveget, hogy lezuhanjon. Sobek hozott egy csomó dinamitot, és úgy ragasztottuk oda őket, hogy ha a megfelelő sorrendben gyújtjuk meg a zsinórokat, kintről befelé robbanjanak, hogy Széthnek ne legyen ideje elmenekülni. És ráírtam a régi feliratokat, amiket a khopeshekre meg a lándzsahegyekre írtunk régen, hogy biztosabban célba találjanak. Hátha segít. – Meglengette a filctollakat, és a torony felé pillantott. – Szóval megyek is, mert nekem kell meggyújtani a zsinórokat, amikor Széth megérkezik.

- Azok a hieroglifák semmit nem fognak segíteni!

- De Mafdet, Anubisz is azon a hídon lesz!

- Persze, különben Széth rájön, hogy valami nem stimmel. De kiszámoltuk, hogy ha mindent a jó sorrendben gyújtunk meg, Anubisznak pont lesz ideje lelépni…

- És fogadni mernék, hogy Anubisz azzal vigasztalja magát, hogy ha mégsem, legalább Széth is felrobban vele együtt. Nem hiszem el! Hogy lehettek ennyire…

Nem volt időm végigmondani, mennyire és milyenek, mert Mafdet hátraugrott, ránk csapta a torony ajtaját, és ráfordította a kulcsot.

- Csak egy kicsi robbanás lesz, hogy összetörjön az üveg! De menjetek messzebb, biztos, ami biztos! – kiabálta bentről, aztán hallottuk, hogy feldübörög a lépcsőn. – Anubisz! Anubisz, arra gondoltál, hogy…

- Nem megyünk sehová – mondtam Ízisznek, és belerúgtam az ajtóba, de csak annyit értem el, hogy sajogni kezdett a lábam. – Van egy hajtűd, amivel feltörhetjük a zárat?

- Van, de az csak a filmekben működik. Van egy sokkal jobb ötletem!

Ízisz letekerte az egyik lándzsámról a konyharuhát, és áttuszkolta az ajtó alatti széles résen.

- Na most kell a hajtű!

Belebökte a hajtűt a zárba, kilökte a kulcsot, az pedig tompán puffant a másik oldalon. Ízisz visszahúzta a konyharuhát, és felkapta róla a kulcsot.

- Ta-dam! És most futás.

Kinyitottuk az ajtót és futottunk, bár ez a futás pár lépcsőforduló után sietős gyaloglássá lanyhult, mert egyikünk sem volt különösen kiugró kondiban.

- Azok a hieroglifák – lihegte Ízisz felfelé menet – semmit nem fognak érni, ha valami nem tölti fel őket elég erővel. Mafdet nem ért az ilyesmihez! Manapság semmi nem működik a régi varázslatokból! Talán emberáldozattal, tűzvésszel vagy ilyesmivel beindíthatná őket, de csak így semmire nem jók…

- Ha Anubisz csak feleannyira tolja el ezt az akcióját, mint minden mást az utóbbi kétezer évben, tűzvész és emberáldozat is lesz!

- Az is épp elég baj, ha véletlen magát is felrobbantja Széth-tel együtt!

- És ha ő meg is ússza, az egész vagyona rá fog menni, hogy kifizesse azt az üvegfolyosót. – A nyavalyás torony sokkal magasabb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. A képeslapokon sokkal kisebb és elegánsabb! – És börtönbe kerül, mert kárt tesz egy műemlékben, vagy hogy is hívják a megfelelő bűncselekményt.

- Úgy érted, megint kénytelenek leszünk kiszabadítani…

Végre felértünk. Ott volt az üveghíd, ott volt Mafdet, és ott volt Anubisz – már csak Széth hiányzott.

- Még három percünk van – mondta éppen Anubisz. – Nyugi, Mafdet, minden rendben lesz.

Ugyanazt a szerelést viselte, amiben pár napja láttam, csak a csokoládékat kis üvegekre cserélte. Az ilyen pillanatokban komolyan gondolkodom azon, hogy Anubiszt gondnokság alá kellene helyezni.

- Hogy a fenébe lenne minden rendben, Anubisz, amikor egy robbanás közepén fogsz állni, alkohollal teleaggatva?

A többiek arcából ítélve ez nekik nem tűnt fel. Még Mafdet szeme is elkerekedett.

- Ez nagyon égő lenne! Vedd le.

- Inkább gyorsan megiszom.

- Teljesen megőrültél.

- Nem, Ozirisz, mindent megterveztem! Miért jöttetek ide? Mondtam, hogy veszélyes lesz! Mindjárt itt lesz Széth!

- A te hülyeséged sokkal veszélyesebb, mint Széth valaha volt! És hagyd abba a piálást!

- Nem, ez tényleg működni fog! Csak menjetek messzebb. Komolyan mondtam! Egyszer s mindenkorra lerendezem Széthet.

- Még ha sikerül is felrobbantani alatta a padlót, nagy eséllyel neked sokkal nagyobb bajod lesz!

- Ó, nem csak erről van szó! – Anubisz kiürített egy újabb üvegcsét. Aranyszín szemei ragyogtak. Sose hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de még az is megnyugtatóbb volt, amikor pánikba esett. Talán, mert most sem nyugodtnak tűnt, inkább olyannak, aki olyan mélyre süllyedt a pánikba, hogy kiesett a másik oldalán. – Mafdet adott egy haláli ötletet.

Mafdet éppúgy meglepődött, mint mi.

- Én?

- Jaja. És most már tökéletes a terv. Csak veszélyes, szóval komolyan mondom, hogy menjetek el! Hogy tudtatok egyáltalán bejönni?

- Ízisz ledumálta az őrt.

- Kellemes változatosság ahhoz viszonyítva, hogy Széth mindenkit megfenyegetett, Anubisz meg megvesztegetett – vihogott Mafdet.

- Szóval ezért zárták le a hidat.

- Mert nem akarom, hogy bárki másnak baja essen! Szóval légy szíves, menjetek innen!

- Helló, Anubisz.

Anubisz visszadugta a töltényövébe az utolsó üres üveget, és lassan megfordult. Úgy nézett ki, mint aki Clint Eastwoodot próbálja utánozni, de ha nem sikerül elég komoly arcot vágnia, hajlandó kiegyezni Terrence Hill-lel is.

- Széth.

Széth a gyaloghíd másik végén állt. Ő csak a szokásos ruháját viselte, de az sokkal meggyőzőbb harci öltözéknek tűnt, mint Anubisz szerelése. Talán, mert Széth oldalán gépfegyver lógott, nem pedig pia.

- Tudtam, hogy eljössz.

- Naná, hogy eljövök! Hétezer éves leszámolás meg minden.

Anubisz megindult Széth felé, Mafdet pedig lebukott oldalra, ahol már nem lehetett látni a folyosóról, és előhúzta Anubisz pisztoly alakú öngyújtóját. Most vettem észre a madzagokat: a végük Mafdet előtt meredezett, a zsinórok pedig megkerülték az ajtókeretet, és eltűntek a szegélyek és tartóelemek között.

- Ne, Mafdet!

Mafdet kattintott, majd egy mozdulattal végighúzta a lángot a zsinórok során. Mielőtt megakadályozhattam volna, a szikrák már el is tűntek szem elől, de tudtam, hogy most futnak végig a rejtett madzagokon, egészen a dinamitrudakig. Széth nem úgy festett, mint aki bármire gyanakszik – legalábbis nem arra, amit Anubisz valójában tervezett.

- Borzasztó kiszámítható vagy. Gondolom, megint van valami hősies, de teljesen értelmetlen terved. Azért hoztad azt a két kardot, hogy bebizonyítsd, mégis tudod, melyik végével kell szúrni? Inkább lőfegyvert kellett volna szerezned. De így legalább lesz mivel feldaraboljam a maradványaidat. Vagy nincs semmi terv, és tényleg hősi halott akarsz lenni? – Széth elvigyorodott, és a szemében a sivatagi nap tüze lobogott. – Szívesen segítek. Mennyit kellett innod ehhez a döntéshez?

- Egyik tipped sem talált – Már csak pár méterre voltak egymástól, mikor Anubisz megállt. Az arcát nem láttam, de a hangján hallottam, hogy vigyorog. Széth vele szemben szintén megállt, épp az üvegpadlós részen. – Mindjárt…

Hangos sziszegés hallatszott, és Széth háta mögött felrobbant az első rúd dinamit. Hatalmas robajra számítottam, vörös és narancs tűzre, esetleg fekete füstre, de csak egy kis durranást hallottam, és épp csak egy kis szelet éreztem az arcomon. Mintha drámai robbanás helyett csak egy lufi durrant volna ki – ám a felcsapó lángok kéken és zölden lobogtak, végigfutottak nem csak a padló parkettáján, de az üvegfalakon és a fém tartóelemek mentén is, ahol elvileg semmi éghető nem volt. Széth előrelépett, le az üvegről, ami sértetlenül vészelte át a robbanást.

- Meg se küzdök veled, Széth, hanem egyenesen az Alvilágba küldelek! – kiabálta Anubisz, és az az üres üvegei közül előhúzott egy kék filctollat, majd diadalmasan meglengette. Széthnek láthatóan ugyanabban a pillanatban esett le a dolog, mint nekem. A hieroglifák, amiknek az ötlete Mafdettől származott, és amikre Ízisz azt mondta, csak akkor működnek, ha valami hatalmas erő áll mögöttük, például egy futótűz… Vagy harminc rúd dinamit. – A toll hatalmasabb az Uzinál! Jó utat, és bekaphatod a…

Széth Anubisz felé vetette magát, de elkésett: a javaslat fennmaradó része és bármiféle visszavágás elveszett, ahogy az összes többi dinamitrúd egyszerre robbant be. A légnyomás hátralökött a lépcsőig, Ízisz pedig rám zuhant, úgyhogy csak egy pillanatig láttam a folyosót: Anubisz, Széth és minden más eltűnt a kékeszöld lángok örvényében. A robbanás hangja elfojtott a fülemben minden más zajt.

Ízisz lekecmergett rólam, én pedig megpróbáltam felülni. Elég biztos voltam benne, hogy megint eltört a karom, és a többi részem se érezte túl kellemesen magát, a legrosszabb azonban az volt, hogy nem hallottam semmit: megkérdeztem Íziszt, rendben van-e, és láttam, hogy mozog a szája, ahogy felel, de egy szavát sem hallottam. Felmutatta a hüvelykujját és felállt: ezek szerint semmi súlyos. Mégis volt értelme nem ledolgoznom azt a pocakot, hogy legyen mire esnie az én drágámnak. Mafdet szintén gyorsan talpra állt: az egyik szemöldöke felhasadt és vérzett, de ezen kívül úgy tűnt, megúszta.

Ezzel véget is ért a jó hírek listája.

A gyaloghídból szinte semmi nem maradt. A két végén elgörbülve, megfeketedve meredeztek a vaskos fémrudak, amik az egész szerkezetet tartották, a félbetört padlódeszkák szélén kis lángok imbolyogtak, az üveglapok pedig az utolsó szálig szilánkokra törtek, még egy tenyérnyi darab sem maradt a keretekben. Anubisz pár méterre tőlünk, az egyik eldeformálódott rudat átölelve félig feküdt, félig lógott a szerkezet maradványain. A pulóverén apró, kék lángok kúsztak végig. Széthnek nyoma sem volt. Középen pedig, ahol a gyaloghíd húzódott korábban…

…a Duat. Az Alvilág, zöld és kék lángok keretében.

Olyan volt, mintha hatalmas kezek kettészakították volna Londont, és a szakadáson, a Tower Bridge gyaloghídjai helyén át lehetett volna látni oda, ami a világ mögött fekszik. Láttam az ismerős hegyvonulatokat és a folyót, az égnél magasabb oszlopokat, a lávatavat és a türkizerőt a távolban… Aztán a hasadék szélei lassan kúszni kezdtek egymás felé, ahogy egy gyógyuló seb szélei zárulnak össze. Ha oda zuhant le Széth, tényleg nem fog visszatérni.

Mafdet lépett mellém, és mondott valamit, amiből csak valami távoli zúgást hallottam. De legalább annyit – ha ebben az ütemben haladunk, estére már legalább a dobot hallani fogom, ha megszólal mögöttem egy nagyzenekar.

Odarohantam – na jó, odakóvályogtam – a mozdulatlan Anubiszhoz, és csapkodni kezdtem a lángokat a pulóverén, de sehogy sem akartak kialudni, Anubisz pedig meg se rezdült. Lerángattam a korlátról (vagy mi is volt az a felismerhetetlen objektum, amin lógott), és lecibáltam róla a pulóvert. A pólója is úgy festett, mintha megperzselték volna, de az legalább nem lángolt.

- Anubisz? – Megpaskoltam az arcát, és reménykedtem, hogy legalább ő rendesen hallja a hangomat. Most már jobb volt: csak annyira voltam süket, mint egy metálkoncert után. – Anubisz?

Ízisz letérdelt mellém, és Anubisz nyakára tette a kezét, Mafdet pedig egy palack ásványvizet hozott, ami valahogy túlélte a robbanást, és Anubisz arcára locsolta. Semmi nem történt, csak az Anubisz orrából és szájából szivárgó vérből mosott le egy kicsit. Ízisz felnézett, úgy festett, mint aki mondani akar valamit, de aztán egy nyikkanással elhallgatott, és elkerekedett szemmel a hátam mögé meredt.

Az első gondolatom Széth volt. Túlélte a zuhanást, amit nem lehetne túlélni, szárnyakat növesztett, és valahogy visszarepült a világunkba. Aztán megfordultam.

Nem Széth volt az, hanem a káosz kígyója: a résen át, mely az Alvilágba vezető hasadékból maradt, Apep feje emelkedett ki lassan.

- Asszem, ezt eltoltuk – mondta valaki a hátam mögött. Anubisz ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy magához térjen, és, ha egy kicsit is sikerült olvasnom az arckifejezésében, a legszívesebben ismét elájult volna.

Apep nem olyan, mint az istenek, de nem is olyan, mint a halandók. Mi mind a saját, személyes harcainkat vívjunk – és ha néha bele is bukik egy birodalom, ez nem változtat azon, hogy a dolgok összességében nem sokat változnak. Az élet, a világ, a történelem, nevezd, ahogy akarod, megy tovább.

Apep ezzel szemben az egész világot akarja elnyelni. Mindent. Az első szikrától az utolsó porszemig. Amíg megvolt a hatalmunk, mi álltunk az útjában, elsősorban Ré, Széth és én – miután pedig elvesztettük a hatalmunkat, az a tény, hogy az ő ereje is csökkent, és nem tudta elhagyni a Duatot.

Egészen, amíg – talán az elmúlt kétezer évben először – kaput nem nyitottunk az Alvilágba. És ezzel egyidejűleg eltettük láb alól az egyetlen személyt, aki hatékonyan tudott harcolni Apep ellen: Széthet.

- Mondd, hogy bevertem a fejem, és most hallucinálok – mondta Anubisz.

- Biztos vagyok benne, hogy beverted, de az hétezer évvel ezelőtt volt.

Velünk szemben egy akkora kígyófej imbolygott, ami egy falásra le tudott volna nyelni egy emeletes buszt, hogy aztán bekapjon mellé néhány túl közel parkoló autót. Az Alvilágba nyíló résen lassan elkezdett átpréselődni a végtelen hosszú kígyótest. Kíváncsi voltam, mi folyik most a folyóparton – biztos már mindenki elmenekült. Vagy azt hiszik, ez csak a show része, speciális effektusokkal, és valójában nem történt semmi.

- Tessék – Mafdet oldalba bökött, és felém nyújtotta az egyik, konyhakésből és seprűnyélből eszkábált lándzsát. – Rajzoltam hieroglifákat a pengére. Meg erre is – Lerakta a másik lándzsát Ízisz elé, és ledobta a rózsaszín filctollat. – Anubisz, add ide az egyik kardot.

Anubisz esetlen mozdulatokkal lecsatolta az oldaláról a jatagánt. A kard hüvelye feketére égett a robbanásban.

- Nem tudom, működik-e…

- Hogyhogy működik-e? Ez egy kard, Anubisz. Ha beledöföd valakinek a lágy részeibe, működni fog. – Mafdet kihúzta a kardot, ledobta a hüvelyt a földre, és meglóbálta. – Vagy van jobb fegyvered? Mert ha nincs, szurkolj, hogy legalább valamire jó legyen a kardod.

Nagyon rég nem gondoltam arra, hogy Mafdet eredetileg a kígyóktól és skorpióktól védte az embereket, és kitépte a fáraó ellenségeinek a szívét. Elég nehéz ilyeneket kötni valakihez, aki egy unikornis alakú telefontokkal mászkál, és rózsaszínre melírozza a gepárdfülei szegélyét. De most, hiába volt rajta farmerdzseki, párducmintás cicanadrág és tornacipő, egyszerre mégis olyan kisugárzása lett, mintha páncélt és sisakot viselne.

- Nem engedhetjük, hogy Apep megszökjön az Alvilágból. Bármi is történik.

Mint egy gepárdfejű Jeanne d'Arc.

- Add ide a kardot, Mafdet! – Ízisz felvette a földről a filctollat, és újrarajzolta a hieroglifákat a pengén. Végül is ő volt a varázslatok úrnője, ő értett hozzá a legjobban. – Lehet, hogy nem sokat fog segíteni, de a semminél több.

Újrarajzolta a lándzsák feliratát is, majd a másik kardét. Anubisz közben megpróbált feltápászkodni, de visszaesett. Végül felkönyökölt, lassan, apránként talpra állt, és imbolyogva felemelte a katanát.

- Mafdetnek igaza van – mondtam, és az járt a fejemben, hogy több ezer éve nem fogtam a kezembe lándzsát. Mármint olyat, ami nem konyhakésből és seprűnyélből készült. És az, hogy ez az egész olyan, mint egy borzasztó snassz rémálom. És hogy mennyire szeretnék felébredni ahelyett, hogy egy reménytelennek tűnő csatára próbálok felkészülni. – Meg kell állítanunk Apepet. Bármi áron.

Anubisz és Ízisz bólintottak. Könnyű volt egyetérteni: ha Apep kiszabadul, az egész világnak vége. Talán nem azonnal, de legfeljebb pár nap vagy hét kérdése lenne. Nem tehettük meg, hogy nem próbáljuk meg visszaűzni az Alvilágba.

Mondani akartam valami biztatót, de semmi nem jutott eszembe. Egyikünk se volt igazi harcos. Semmi esélyünk nem volt.

- Hát akkor… – Még mindig semmi. Mit mondhatnék? "Öröm volt veletek harcolni"? "Köszönöm az elmúlt hétezer évet"? "A francba, Anubisz, tudtam, hogy egyszer a sírba viszel minket"? A hatalmas kígyófej ott imbolygott felettünk. A szemei feketék voltak, mintha az űr végtelenjébe néztem volna. Azt kívántam, bár itt lenne Hórusz, aztán örültem, hogy nincs. – Hajrá.

- Ez a végszavad, Ozirisz? Még valami nyálas idézeted sincs? – A félig megégett padlódeszkák recsegtek, a kicsavarodott fémszerkezet megremegett, aztán ahol a tartórudak lehajlottak a semmibe és a padló véget ért, felnyúlt egy kéz a mélységből, és belekapaszkodott az egyik égett léc szélébe. – Még azt se tudod, hogyan kell látványosan meghalni. Pedig – fájdalmas nyögés következett – volt alkalmad gyakorolni!

Az első kezet egy másik követte, majd egy korommal és vérrel borított fej és vállak. Széth felhúzta magát a padlóra, aztán nehézkesen talpra állt.

- Micsoda szánalmas bagázs vagytok! Esélyetek sincs nélkülem – Lepillantott a karjára, amit sebek szabdaltak végig, kihúzott néhány nagyobb üvegszilánkot, és lepöckölte őket a Temze felé. Aztán lekanyarította a válláról a gépfegyvert. – Ízisz, itt az idő, hogy teljesítsd az egyezségünk rád eső részét.

Rengeteg mindent mondhattam volna. Rengeteg mindent akartam is. De egyetlen szót sem tudtam kinyögni, csak néztem, ahogy Ízisz – az én Íziszem, feleségem-húgocskám, akiért bármit megtennék – egy pillanatig dermedten mered rá, aztán már-már elmosolyodik, átveszi a gépfegyvert Széth-től, és leül.

- Majd később mindent megmagyarázok – mondta. Felém fordult, de nem nézett a szemembe. – Most nincs idő. Széth, ülj ide.

Széth rám vigyorgott, aztán leereszkedett Ízisz mellé.

- Jaj, csak nem titokban akartad tartani? Kár, hogy elfelejtetted kikötni, hogy nem mondhatom el senkinek. – Széth vigyorgott, Ízisz pedig lehajtotta a fejét, mintha a fegyvert nézné, de gyanítottam, hogy csak az arcát akarja elrejteni előlem. – Veszekedés lesz? Válás? Ma éjjel a kanapén alszol?

- Fogd be, Széth, koncentrálnom kell. Jól meggondoltad? Lehet, hogy belehalsz.

- Úgy nézek ki, mint akit ez zavar? – Széth valami reszelős hangot hallatott, és csak kis késéssel jöttem rá, hogy nevet. Az az idegtépő lágyság eltűnt a hangjából: úgy hangzott, mintha fél marék kavics lenne a torkában. Akármi baja is volt, reméltem, hogy nagyon fáj neki. – Ha ennyit tökölsz, Apep háromszor is ideér, mire végzel.

Én még mindig nem jutottam szóhoz, és kivételesen Anubisz és Mafdet is hallgattak. Anubisz nekidőlt az ajtófélfának, és úgy festett, mint aki mindjárt összeesik, Mafdet pedig, mint aki kétségbeesett küzdelmet vív önmagával azért, hogy legalább egyszer az életben diplomatikus legyen, és ne tegyen semmilyen alpári megjegyzést.

Ízisz végighúzta az ujját Széth véres karján, aztán hieroglifákat kezdett rajzolni a gépfegyverre. Nem értettem a szöveget, amit írt, sőt, a jelek némelyike egyáltalán nem volt ismerős: ez Ízisz mágiája volt, az az erő, amit ifjúságunk idején ellopott Rétől. Ősi és erős varázslat – én pedig egy szavát sem tudtam megfejteni, és az sem vigasztalt, hogy valószínűleg a többiek sem.

Mire Ízisz végzett, a gépfegyvert apró, vörösbarna hieroglifák borították.

- Lehet, hogy használhatatlan lesz. Már nagyon régen elvesztettem a hatalmam. És ha működik, ha úgy működik, ahogy kell neki, lehet, hogy belehalsz.

- Nagyon ennek szurkolsz, ugye? – Széth vigyora még csak meg sem remegett. – Mindjárt meglátjuk.

Felvette a fegyvert, aztán megfordult, hogy szembeszálljon a káosz kígyójával.

Automatikusan ismét csatasorba álltunk mögötte. Széthnek valamiért ilyen hatása volt ránk, akár vele, akár ellene voltunk.

Azt hiszem, Apep először észre se vett minket. Csak a szakadást látta a világ szövetén, a rést, amin át megszökhetett a Duatból, és a résen túl mindent, amit elpusztíthat. A Tower Bridge, a felrobbantott folyosó és mi a romok között csupán egy apró, alig észrevehető, és semmiképpen sem figyelemreméltó részlete voltunk a nagy képnek.

Egészen addig, amíg Széth nem lőtt egy sorozatot egyenesen Apep fejére.

Nem tudtam, mit csinált Ízisz a gépfegyverrel, de arra sem számítottam igazán, hogy bármi észrevehető változást elő tud idézni. De, ahogy Ízisz mondta korábban, ha elég nagy erőt raksz a hieroglifák mögé, még ma is működnek – csak épp olyan áldozatra van szükség, amit senki nem akar megadni. Hatalmas tűzre, robbanásra, emberáldozatra… vagy egy isten vérére. És ez utóbbi legalább olyan látványosan működött, mint a dinamit.

Amíg Széth nem lőtt, a gépfegyver teljesen átlagosnak tűnt: hétköznapi fegyver, vörösbarna jelekkel összefirkálva. Amikor azonban meghúzta a ravaszt, a golyók mellett olyan fényáradat tört elő a csőből, ami egyszerre tűnt tavaszi napfénynek, pusztító lángoknak, bugyborékoló lávának. Csak egy pillanatra néztem rá egyenesen, aztán el kellett fordulnom, de a körvonalak így is izzottak a szemem előtt, mintha a Napba néztem volna. Akkor jöttem rá, mit tett Ízisz: felírta a Ré hatalmát hordozó szavakat Széth fegyverére. Nekiadta a Nap erejét, amit Rétől lopott el hétezer évvel ezelőtt.

A lövések mély sebeket szántottak Apep pikkelyes bőrébe. A hatalmas kígyó megrázta a fejét, visszahúzódott, és kicsit visszább csúszott a hasadékba, aztán előrelendült és támadott. A kígyótest újabb gyűrűi siklottak ki a hídra. Mintha távolról mély reccsenéseket és csobbanásokat hallottam volna, de még mindig csengett a fülem, úgyhogy nem voltam benne biztos. A torony megremegett, amikor Apep lecsapott. Széth épphogy félre tudott vetődni, én ismét elestem, és csak a szemem sarkából láttam, ahogy Mafdet lesújt, és markolatig döfi a jatagánt Apep nyakába.

A kígyófej ismét visszahúzódott, Széth ismét lőtt. Előrelátóan behunytam a szemem.

Újabb földrengés, dübörgés – aztán valami a fejemre borult.

- Ozirisz, nyisd ki a szemed!

Kinyitottam. Apep ezúttal leszakította a torony tetejét, cserepekkel és törmelékkel szórva be mindannyiunkat. A hatalmas fej most felettünk imbolygott. A torkából újabb kardmarkolat állt ki: Anubisz katanája.

- Vigyázz, megint!

Ezúttal egyszerre szúrtunk Ízisszel, és valószínűleg még kevesebbre mentünk, mint Mafdet és Anubisz a kardokkal. Ha Széth nem lőtt volna újra és újra, Apep valószínűleg már tornyostul lenyelt volna minket.

A következő csapásnál már nem volt mivel szúrjak. Magamhoz rántottam Íziszt, a testemmel védtem – pontosan tudva, mennyire nem segít ez semmit, ha a káosz kígyója lenyel minket, vagy a torony összeomlik –, de Apep nem figyelt ránk: amikor felnéztem, Széthet láttam, ahogy felugrik a kígyó orrára, és célba veszi a semmibe néző szemeket.

Eltakartam Ízisz szemeit, és megpróbáltam a szemem sarkából lesni, mi történik. Anubisz ismét ájultan feküdt a földön. Mafdet törött téglákat és cserepeket kapkodott fel, és azokkal dobálta Apep fejét, minden látható hatás nélkül.

Széth Apep orrán állt, a kígyó két szeme között, aztán lőni kezdett, Apep pedig fájdalmasan rázni kezdte a fejét, és hamarosan már semmit nem láttam, csak a szikrázó fénysugarakat, és az alig kivehető sziluetteket. Széth üvöltött – egy szót sem tudtam kivenni abból, mit mond, amivel talán jobban is jártam –, a torony megremegett, és elég biztos voltam benne, hogy valahol valami ismét összeomlott, forró vércseppek és égett pikkelyek hullottak ránk, mint az eső. Aztán Apepnek végre sikerült levetnie Széthet, vissza a torony tetejére. Széth úgy zuhant le, mint egy rongybaba, kis híján eltalálta Mafdetet, aztán elterült a padlón, és nem mozdult.

A hatalmas kígyó még mindig a fejét rázta, és – legalábbis nekem úgy tűnt – kétségbeesetten sziszegett. A homloka sebek mozaikja volt, a semmibe néző szemeket elborította a vér. Lassan hátrálni kezdett, bizonytalanul hátrébb siklott, aztán, mintha végre döntésre jutott volna, visszacsúszott az Alvilágba. A rés, melyet nem tartott többé nyitva, bezárult utána: a pislákoló zöld lángok kihunytak.

Győztünk.

Valahogy mégsem éreztem úgy, hogy különösen büszkének kellene lennünk magunkra.

Miután ellenőriztem, hogy mindenki életben van – igen, még Széth is, mert ez a dög valahogy mindig megússza –, kiléptem az egykori üvegfolyosó szélére, hogy felmérjem a károkat.

Volt is mit felmérni. A két gyaloghíd nagyjából teljes egészében eltűnt. Amikor kihajoltam, le tudtam nézni a kicsavarodott, megperzselt fémszerkezetre, amin Széth visszamászott – még néhány véres tenyérnyomot is felfedeztem, persze lehet, hogy csak beleláttam a koszfoltokba, amit akartam. A két torony között a híd jelentős része leszakadt, az egyik torony teteje beomlott, és a másik is úgy festett, mint amelyik bármelyik pillanatban összedőlhet. Tönkrevágtunk egy műemléket. Hogy fogjuk ezt kimagyarázni?

Kinéztem a partra: a tömeg tényleg meglépett Apep elől. De nem mentek messzire: egy szélesebb félkörön kívül álltak és lelkesen nézelődtek. A félkörön belül egyenruhások csoportosultak valami körül, ami gyanúsan úgy festett, mint egy légvédelmi üteg, és meg mertem volna esküdni rá, hogy az a vékony alak, aki fekete ruhában áll köztük, és a híd felé mutogat, Nebet-Het. Aztán kicsit odébb megláttam Hathort és Básztetet, és akkor már teljesen biztos voltam benne: az ő sziluettjüket messziről sem lehet mással összetéveszteni.

Átmentem a torony másik oldalára, és kilestem a falmaradványok fölött: a híd túlsó végén Sobek, Ptah és Thot intézkedett hasonlóképpen. (Sobek egy vízágyú mellett állt, és még ilyen messziről is biztos voltam benne, hogy éppen leszerel róla valamit.) Amíg figyeltem, egy katonai teherautó gördült melléjük, és teljesen biztos voltam benne, hogy az alak, aki a vezetőfülkéből ugrott ki, Szahmet volt… Aztán felhagytam a nézelődéssel, és csak lerogytam a fal mellé. Megcsináltuk. Legyőztük a káosz kígyóját.

Végül sokkal kevesebbet kellett magyarázkodnunk, mint amire számítottam. És még csak nem is azért, mert bármelyikünk olyan prímán hazudott volna: az emberek meglepően könnyen feltételeztek mindenfélét, és mire mi egyáltalán mondhattunk volna bármit is, már kész volt a sztori, csak bólogatni kellett hozzá.

Ezt tulajdonképpen Széthnek és a plakátjainak köszönhettük. Azt ugyanis kiírta, hogy hol és mikor lesz a küzdelem, azt a mellékes infót azonban elfelejtette feltüntetni, hogy ki fog küzdeni kivel. És a roppant látványos bemutató után mindenki feltételezte, hogy Apep volt az ellenfél: a káosz kígyója ismét megpróbálta elnyelni a világot, mi pedig együttes erővel megakadályoztuk ebben. És mivel ez a verzió kellemesen mentes volt az olyan súlyos kijelentésektől, minthogy "színtiszta hülyeségből felrobbantottátok a fél Tower Bridge-et", mindegyikünk nagyon lelkesen igazolta.

Az is sokat segített, hogy amíg mi Ízisszel a hídra rohantunk, a többiek nekiálltak megszervezni London védelmét. Mint kiderült, Hathor és Básztet elmentek Thothoz és Szahmethez, ők pedig Maathoz, Ptahhoz, aztán mindenki máshoz, akit ismertek, és minden kapcsolatukat megpróbálták arra felhasználni, hogy kicsődítsék a hídhoz a hadsereget, a tűzoltóságot, a rendőrséget, és London összes szervezetét és csoportját, akik hasznosnak tűntek. Nebet-Het még a British Herpetological Society-t is felhívta, bár el sem tudom képzelni, mit remélt tőlük.

Mindezt persze fokozatosan tudtuk meg: először épp eléggé el voltunk foglalva azzal, hogy túléljük az esetet. Én azt hittem, elég jól jártam, és megúszom egy kartöréssel, de a különböző más zúzódások, agyrázkódás, égési sérülések és egyebek miatt benn tartottak éjszakára a kórházban. Ez önmagában még nem lett volna katasztrofális, de egy kórterembe kerültem Széth-tel.

Az éjszaka első felét azzal töltöttem, hogy reménykedtem, hogy nem fog felébredni, mielőtt lelépek, aztán, mikor végre sikerült meggyőzni magam, hogy természetesen nem fog, és már majdnem elaludtam, észrevettem, hogy két vörös szem figyel a szoba másik végéből. Fektemben is majd' a mennyezetig ugrottam.

- Hogy neked mennyi energiád van!

A hangja még mindig nem jött rendbe, furán reszelt és csikorgott. Ahhoz azonban épp elég működőképes volt, hogy a gúnyolódás tökéletesen átjöjjön.

- Nagyon vicces, Széth.

Volt valamennyi éjszakai világítás, de épp csak ahhoz elég, hogy a mozdulatait ki tudjam venni. Az arckifejezését már nem láttam. Mocorgott, eligazgatta a takaróját – ez soká tartott, mert mindkét keze be volt kötve – aztán megint rám szegezte a tekintetét.

- Ne bámulj. Így nem tudok aludni.

- Miért nem bilincseltek meg?

- Tessék?

- A múltkor odabilincseltetek az ágyhoz. Most miért nem?

- Félnek tőled.

- Pfft. És eddig nem?

- Úgy értem, elhiszik, hogy te vagy a káosz istene. Az isteni megtorlástól félnek.

Széth ezen rágódott egy darabig. Egyre jobban sajnáltam, hogy nem látom az arcát – nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára igazán meglepődni valamin.

- Szóval Anubisznak igaza volt. A hittel meg az internettel meg az egész marhasággal kapcsolatban.

- Ja, ha így nézzük a helyzetet… – Most én hallgattam. Aztán kiböktem a kérdést, ami már órák óta motoszkált bennem, és amiről tulajdonképpen egyáltalán nem akartam Széth-tel beszélni. – Milyen egyezséget kötöttél Ízisszel?

Abban a pillanatban megbántam, hogy kimondtam. Biztos voltam benne, hogy nem fogja elmondani, hogy csak kiröhög, amiért megkérdeztem. De Széth ismét meglepett.

- Miután Anubisznál voltunk, eljött hozzám egyezséget kötni. Azt mondta, bármit kérhetek tőle, ha cserébe békén hagylak téged és Hóruszt. Feltűnt már neked, hogy nem tud valami jól alkudni? – Széth felnevetett. Még mindig úgy hangzott, mintha két követ dörzsölnének össze. – Ilyen magas labdát! De ne aggódj, nem szarvaztalak fel… Sokkal érdekesebb dolgok is vannak a világon. Azt kértem tőle, hogy adja tovább nekem a varázserőt, amit Rétől lopott. Hogy amikor legközelebb megküzdök Apeppel, a lehető legjobb fegyverem legyen… Nem gondoltam, hogy ennyire hamar kelleni fog. Szerintem ő se… – Széth ásított, aztán kicsit elhalkult, mintha szinte magában beszélne. Vagy csak elment a hangja. – Biztos arra játszott, hogy párezer évig úgysem történik semmi. Anubiszt ölöm meg helyetted, cserébe egy ígéretért, amit sosem kell teljesítenie.

Ezután volt min rágódnom. És mivel Széth elhallgatott, talán el is aludt, rágódtam is, egészen addig, ami valami szöget nem ütött a fejembe.

- Széth?

- Hrrm?

- Tényleg meg akartad ölni Anubiszt?

Bizonytalan morgás felelt, ami egyforma eséllyel jelenthette azt, hogy "igen", hogy "nem", és hogy "fogd be és hagyj aludni".

- Mert amikor engem meg akartál ölni, nagyságrendekkel hatékonyabb voltál. Szerintem igazából nem akarod. Mert sokkal jobban szeretsz játszani vele, és ha megölöd, vége a játéknak. Erről van szó, nem? És cserébe a szórakozásért azt se bánod, ha néha ő öl meg majdnem téged. Sőt, csak még jobban szórakoztat, hogy kockázatot vállalsz… És ezért voltál hajlandó megegyezni Ízisszel. Mert úgy gondolod, hogy én biztosan nem tudnálak megölni. És nem is találnék ki akkora őrültségeket, mint Anubisz, csak mert te megjelensz. A végén hagytad volna, hogy épphogy, de megússza. Csak hogy aztán háborúzhassatok tovább. Ennyi, ugye? Egy beteg állat vagy. Vagy egy magányos kisgyerek.

Zseniális pszichológiai következtetéseim azonban kárba vesztek, mert Széth a monológ közben elaludt, és teljesen tönkretette a drámai csúcspontot azzal, hogy hangosan horkolni kezdett.

Másnap reggel tudtam először kettesben maradni Ízisszel. Addig rengeteg időm maradt átgondolni, hogy mit fogok neki mondani. Határozott dolgokat arról, hogy egy kapcsolatnak a bizalomra kell épülnie, és hogy mi a morális álláspontom mindenféle sunyi alkuról, pláne, amikor lazán beáldozza Anubiszt. Mérges voltam. Megbántott. Vérig sértett. És egyébként is miféle disznóság az ellenséggel konspirálni?

Aztán persze az egészből semmit nem mondtam el. Sírás volt, és magyarázkodás, és könnyes megbánás, és két perc múlva Ízisz a nyakamban lógott és zokogott, én meg a hátát simogattam, és immár tizedjére biztosítottam arról, hogy már nem haragszom, és hogy megértem, mit miért csinált, és nem az ő hibája, hogy minden ennyire félresiklott.

És végül is tényleg nem az övé. Bár azt még nem döntöttem el, hogy Anubisz, Mafdet és Sobek milyen arányban viselik a felelősséget a Tower Bridge gyaloghídjának felrobbantásáért.

Vagy hibáztathatom mindenért Széthet. Ez is egy vonzó lehetőség.

 A legrosszabb az volt, hogy Anubisznak végül igaza lett: híresek lettünk. És bár azt nem mindenki hitte el, hogy istenek vagyunk, az alternatív teóriák legalább olyan felvágósan hangzottak. Szuperhősök. Természeti jelenségek antropomorf megtestesülései. Az évezred szélhámosai.

Vagy két héttel az eset után, mikor egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek, Anubisznál gyűltünk össze. Mind. És a mindbe ezúttal Széth is beletartozott. Fekete bőrdzsekiben és szakadt farmerban hevert Anubisz egyik foteljében, Mafdet egyik koktélját itta, és a fotel karfájának támasztott gépfegyver dacára nem úgy festett, mint aki a következő negyed órában káoszba és pusztulásba fogja taszítani az univerzumot.

- Úgy nézel ki, mint egy karakter egy számítógépes játékból – mondta neki Mafdet, amikor behozott egy újabb tálcányi koktélt. – Miért nem veszed le legalább a kesztyűt?

Széth lehúzta a fekete bőrkesztyűjét, aztán Mafdethez vágta, aki gyakorlottan kitért előle. Amióta úgy döntöttünk, hogy újra szóba állunk Széth-tel, mindegyikünknek sokat javultak a reflexei. Széth pedig megtanulta, hogy bárkihez bármit vághat, kivéve Sobekhez – ő ugyanis rendszerint megette a felé repülő kisebb tárgyakat.

- Tessék, levettem. Most kapok még egy koktélt?

Kapott, és ahogy érte nyúlt, mind megcsodálhattuk a vörös hegeket és foltokat a tenyerén, ahol a gépfegyver markolata beleégett a húsába. Ízisz azt mondta, Széth boldog lehet, hogy Ré ereje nem égette le a kezét könyékig, Széth meg azt, hogy ez nem valami nagy ár azért, hogy legyen egy fegyvere, ami napkitöréseket produkál, és egyébként is erre találták fel a kesztyűt. Az ominózus gépfegyvert azóta is mindenhová magával vitte. (Mafdet és Sobek fogadtak, hogy Széth a mosdóba is viszi-e majd, de ez egyelőre nem derült ki.)

Egy külső szemlélő a fentiekből azt szűrhetné le, hogy tökéletesen kibékültünk, és kollektíve a keblünkre öleltük Széthet. Mintha a káosz istenével érdemes lenne családi életet élni. Vagy egyáltalán lehetséges lenne. A fenét.

Széth egy órája sem érkezett meg, és máris eszembe jutott minden apróság, amiért régen az idegeimre ment. Az egy óra alatt ugyanis felgyújtotta Szahmet sálját (mert nem tetszett neki a színe), hozzávágta Anubisz egyik asztalát Szahmethez, és ezzel levert egy lámpát (oké, azt Szahmet kezdte egy tányérral, de mivel a sál miatt, akkor is Széth hibája), összetört egy széket (csak azzal, hogy ledobta rá magát), és levert két poharat (állítólag véletlenül). És amikor megjött Thot és Ptah, és a matematikáról kezdtek beszélgetni, Széth levezetett neki egy bizonyítást, ami a -1=1 eredményt adja ki. Egyelőre egyiküknek sem sikerült megtalálnia a hibát a levezetésben, és Thot máris úgy festett, mint aki közel jár az agyvérzéshez.

Szóval káosz volt. És ezen cseppet sem segített, hogy Nebet-Het üdvözölt mosollyal az arcán és egy felbecsülhetetlen értékű, elrabolt lánccal a nyakában lebegett fel-alá a szobában, és megpróbált mindenkit meggyőzni arról, hogy az eset az elképzelhető legjobban zárult. Az meg még kevésbé, hogy Anubisz az erkélyen smárolt Básztettel. (Véletlenül rájuk nyitottam, és Básztet ijedtében úgy végigkarmolt, hogy azt hittem, letépi az orrom. Habár még mindig sokkal jobb volt a helyzet, mint korábban – még úgy is, hogy Anubisz időnként szúrós pillantásokat vetett Széth felé, és kartávolságnál nem ment hozzá közelebb.) Az meg végképp nem oldott meg semmit, hogy Ízisz bocsánatkérésképpen megpróbált sütni egy tortát, ami egészen megdöbbentően katasztrofális lett, és végül Sobek ette meg az egészet, de előtte azért tett rá annyi megjegyzést, amiből egy újabb hatalmas vita kerekedett.

Mafdet a kezembe nyomta az utolsó koktélját, aztán felállt egy székre.

- Tósztot szeretnék mondani!

Anubisz bedugta az erkélyről a fejét.

- A kenyérpirító a konyhában van.

- Hallgatunk, Mafdet.

Mafdet újra felemelte a poharát.

- Akkor… ránk, és az újra felfedezett isteni hírnevünkre, és Anubiszra, mert az egész az ő ötlete volt, aztán Széthre, mert nélküle valószínűleg mind meghaltunk volna, és Apepre, mert ő ugyan nem érdemli meg, ráadásul lerombolta a fél Tower Bridge-et, de az tulajdonképpen Anubisz hibája volt, meg Sobeké, és egy kicsit az enyém is, de azért…

Ezen a ponton Maat lecibálta a székről Mafdetet, úgyhogy a folytatást megúsztuk. Aztán áldomást ittunk.

Magamhoz öleltem Íziszt, végignéztem Anubisz nappaliján, és arra gondoltam, hogy tulajdonképpen nem is jártunk rosszul. Mert a negatív oldalon ott a Tower Bridge, és Széth szerzett magának egy elrettentő fegyvert, és a karom még mindig gipszben van (a többiek sérüléseiről nem is szólva), de legalább elismerték, hogy istenek vagyunk. A világ ismét hisz bennünk. Mostantól minden sokkal könnyebb lesz.

Elégedetten letettem a poharam, és egy csodás, illanó pillanatig tökéletesen nyugodt voltam.

Aztán Anubisz ismét bekukkantott a teraszról.

- Figyeljetek csak, van egy haláli jó ötletem!

Ennyit a nyugalomról.

És ha azt hiszitek, hogy nem lehet rosszabb a helyzet: Széth azt mondta, őt érdekli Anubisz ötlete. Van ennél rosszabb jel?