Anubisz utolsó csatája

Ez volt az a kivételes eset, mikor a dolog nem Anubisszal kezdődött. Leginkább Szahmet volt a hibás, vagy, ha a végső felelőst keressük, Széth. Ez persze nem újdonság: Széth mindig hibás valamiben.

Hathornál ültünk Ízisszel, teáztunk és a rég szép időkről beszélgettünk – amik jobban belegondolva nem is voltak olyan szépek, de templomokat építettek nekünk, ráadásul fiatalok voltunk, és ezek mellett elsikkadnak az olyan apróságok, mint a járványok, a pusztító háborúk vagy az éhínségek –, mikor Hathor telefonja csörögni kezdett.

- Halló? Szahmet, rég beszéltünk! – Hathor arca felragyogott, de a következő pillanatban el is komorult. – Nem ismerek, nem járok orvoshoz. De miért kell… Aha, értem… Talán megkérdezhetnénk Thotot, ha gondolod, szívesen… Nem… Jó, gyere ide! Várunk!

- Mi történt? – kérdezte Ízisz, miután Hathor letette.

- Szahmetet meglőtték. Idejön, én meg felhívom Thotot, neki van orvosi végzettsége…

- Meglőtték? Kicsoda?

- Nem akarta elmondani!

Hathor újabb telefonbeszélgetésbe kezdett – nem sokat hallottam, de abból a kevésből ítélve Thot nem volt túl lelkes, hogy elrángatjuk a munkájától –, aztán a Szahmet érkezéséig hátralévő negyedórát azzal töltöttük, hogy összeesküvés-elméleteket gyártottunk, mi történhetett vele. Ha konspirációs teóriákról van szó, az istenek még a legparanoiásabb embereket is messze lekörözik: mire Szahmet végre befutott, már a keresztes lovagok és a maja papok titkos társaságainál tartottunk, akik alattomban összeszűrik a levet a CIA-val és az FBI-jal, hogy KGB-ről ne is beszéljünk. Az igazság azonban ennél sokkal hétköznapibbnak bizonyult.

- Tartozom valakinek – mondta mogorván Szahmet, miután helyet foglalt Hathor egyik foteljében. – És pénzem persze nincs, úgyhogy rám uszította ezeket a kisstílű maffiózóit, az egyik szemétláda pedig belém lőtt.

- És miért kell neked ezzel orvoshoz menni?

Mielőtt rám sütnétek az érzéketlenség bélyegét, el kell mondanom, hogy Szahmet nem csak a háború, de egyben a gyógyítás istennője is. Bár Thotnak is van orvosi végzettsége, bármiféle testi baj, különösen pedig a fegyverrel okozott sérülések terén Szahmet az igazi szakértő. Ráadásul az istenek gyorsabban gyógyulnak, mint a halandók, szóval Szahmetnek egy olyan lövés, amivel még kényelmesen sétafikál, nem kellett volna gondot jelentsen.

- Hátba lőtt. Megpróbáltam tegnap kiszedni a golyót, de nem érem el. És így fel se tudom rendesen emelni a karom.

Szahmet kicipzározta legalább öt számmal nagyobb melegítőfelsőjét, mely alatt nem viselt semmit, lecsúsztatta a válláról, és megfordult, hogy lássuk a hátát. Ízisz a szája elé kapta a kezét, Hathor halk sikkantással hátrahőkölt, még én sem tudtam elfojtani egy döbbent nyögést. Szahmet jobb lapockája alatt takaros, kerek lyuk jelezte a töltény bemeneti nyílását, kicsivel feljebb pedig egy nagy, lilásfekete dudor mutatta, hol akadt el, akörül azonban mély vágások roncsolták szét a hátát, a bőre cafatokban lógott, mintha csak korbáccsal verték volna el, vagy valami vadállat karmai hasogatták volna fel.

- Megpróbáltam lendületből is, de úgy sem sikerült elérni – mondta az eddigieknél is mogorvábban. – És egy kicsit elvesztettem a türelmem.

Most, hogy mondta, már sikerült kivennem a megszaggatott bőrön az oroszlánkarmok egymást metsző csíkjait.

- Hogy tudsz ilyet tenni magaddal? – Ízisz még mindig szörnyülködve tartotta a szája elé a kezét. – Nem fáj nagyon?

Szahmet megvonta a vállát, mire az egyik vágásból keskeny csíkban vér csordult ki.

- Elmegy. Fájt már jobban is.

Hathor nagyon úgy festett, mint akinek volna erre egy-két epésebb megjegyzése, ekkor azonban csöngettek.

- Megjött Thot!

Ízisz tévedett: Thot helyett Anubisz nyomult be az ajtón, kezében két gőzölgő pizzásdobozt és egy palack gyömbért szorongatva.

- Gondoltam, beugrom ebédre! Jé, mi ez a népgyűlés?

Röviden vázoltuk neki a helyzetet, Szahmet pedig megmutatta a hátát.

- Nagyon durva! Thot le fogja harapni a fejed, ha meglátja.

- Tudom.

- Láttad már magad? Várj, lefotózom…

Anubisz előkapta a mobilját, Szahmet pedig a figyelem elterelődését kihasználva elcsent egy szelet pizzát.

Ismét csengettek: ezúttal tényleg Thot volt, és, ahogy Anubisz megjósolta, valóban nem volt elragadtatva Szahmet hátától.

- Azt vártam, hogy neked több eszed van ennél! – kezdett bele hosszasnak ígérkező prédikációjába, miközben kirángatta Szahmetet a fürdőszobába. – Pontosan tudod, mekkora fertőzésveszéllyel jár, ha nem tisztítják ki a sebet minél hamarabb, ráadásul ezzel a mészárosmunkával jelentősen megnöveled a vérveszteséget, és…

Szahmet ezt a taktikailag nem túl előnyös pillanatot választotta a beismerésre, hogy az eset tegnap történt, ráadásul az ügy még nem zárult le, mire Thot újult erővel kezdett dühöngeni.

- És egy egész napot vártál! Egy egész napot! Ahelyett, hogy rögtön hozzám jöttél volna, vagy legalább egy kórházba felvetetted volna magad! Gyógyszert vettél be? Naná, hogy nem! Jellemző ez a primitív hozzáállás! Akkor ezt vedd be most, gyerünk! És ne mocorogj folyton, kifröcskölöd a vizet!

Ízisszel, Hathorral és Anubisszal az ajtóba zsúfolódva figyeltük, ahogy Thot a fürdőkád fölött bőséges vízzel mosni kezdi Szahmet hátát, majd egy szikét vesz elő a táskájából, és nekilát kiszedni a golyót.

- Néha úgy viselkedsz, mintha annyi eszed sem lenne, mint egy oroszlánnak, sőt, annyi se, mint egy ugróegérnek! Egyáltalán, mi az, hogy még lesz folytatás?

Szahmet, aki eddig némán tűrte a szidalmazást, felpislogott a szemébe lógó sörény alól.

- Brody keresni fogja az embereit. Öten voltak, és mind az ötüknek kitörtem a nyakát, aztán leúsztattam őket a Temzén. Így akarjanak legközelebb meglőni engem!

Nem véletlen nevezték Szahmetet az Újbirodalomban a Mészárlás Úrnőjének, vagy csak nemes egyszerűséggel a Pusztítónak. Persze mit várhatna az ember a háború istennőjétől?

- Jellemző – mondta ismét lesújtóan Thot, és fertőtleníteni kezdte a sebeket. – Nem mozog, nem tekergőzik, nem vesz levegőt, egyszerűen nyugton marad! – Szahmet bosszúsan – vagy fájdalmasan? – sziszegett, Thot pedig letette az üveget, és elővette a sebvarró készletét. – Aki bűnözőkkel trafikál, az ne lepődjön meg, ha így jár. Mostanra már amúgy is hatnia kell az anesztéziának… Nem hiszem el, hogy eszedbe se jutott, hogy segítséget kérj!

- Kértem – dörmögte Szahmet. – Most, tőletek. Meg tegnap is, de azt mondta, csak mára ér ide.

- Kicsoda?

- Széth.

Hangos csattanás hallatszott, ahogy Anubisz leejtette a gyömbéres palackot, aztán Ízisz megszólalt az elképzelhető legridegebb hangján, ami jegesebb, mint három Antarktisz egymás tetején, egy kozmikus mélyhűtőbe préselve, szárazjéggel megspékelve.

- Te képes voltál idehívni Széthet?

- Tudom, hogy ti nem szeretitek – mentegetőzött Szahmet – de én jóban vagyok vele. És Brody tuti ki fog akarni nyírni, szerintem már holnap, amikor rájön, hogy eltűntek a verőlegényei, nekem meg egy lyuk van a hátamon, szóval tudnék használni némi segítséget…

- Azt a lyukat csak magadnak köszönheted.

- Egyáltalán, ki ez a Brody?

- Tudjátok, ő ellenőrzi egy csomó drog meg lopott cucc kereskedelmét. De kölcsönöket is ad, csak elég magas kamatra… Nem hallottatok még róla? Sobek is ismeri.

- Na, ezt nevezem én jó ajánlólevélnek…

- Szóval kölcsönt vettél fel egy gengszterfőnöktől uzsorakamatra, aztán megölted öt emberét, végül pedig idehívtad Széthet?

Szívesen meghallgattam volna a vita folytatását, de sürgősebb dolgom akadt, Anubisz ugyanis pár másodperc sokkba dermedt hallgatás után vett egy repülőstartot az ajtó felé, és a gyömbért hátrahagyva elrohant.

- Mindjárt jövünk! – vetettem oda Hathornak, és Anubisz után sprinteltem. A lépcsőházban értem utol, és levegő után kapkodva loholtam utána.

- Hová mész?

- El!

- Hová el?

- Nem tudom! Messze! Nagyon messze! Talán Új-Zélandra, Japánba vagy ilyesmi.

- Lassíts már!

- Soha! Nem várom meg, amíg Széth ideér!

Bevágódott a kocsijába, úgyhogy a motorháztetőre tenyereltem.

- Nem rohanhatsz el így!

- Dehogynem! Csak figyelj!

- Nyugodj már meg! Széth Szahmethez jön, aztán valószínűleg megy is vissza Szíriába vagy hová, ahol éppen háború van. Nem is fog veled foglalkozni! Amúgy is elég nagy ez a város, nem sok esély van arra, hogy összefussatok…

- Nem érdekel! Szállj le a kocsiról!

- Anubisz…

- Vigyázz onnan, indulok!

Felpörgette a motort, de sebességbe szerencsére még nem tette. Egyértelműnek tűnt, hogy észérvekkel itt nem megyek semmire, úgyhogy megkerültem az autó orrát, és beültem mellé.

- Oké, menj, de legalább egy darabon elkísérlek.

Nagyjából százötvennel száguldott a lakásáig, csikorgó kerekekkel vette be a kanyarokat, áthajtott négy piros lámpán és ötször csak hajszál híján kerülte el, hogy frontálisan belecsapódjon egy szembejövő kocsiba. Kétségbeesetten kapaszkodtam.

- Lassíts, Anubisz, nem üldöz senki!

- Dehogynem – motyogta, miközben veszedelmes közelségben suhant át egy teherautó előtt – mindig, és most mindjárt utolér…

- Legalább próbálj meg megnyugodni egy kicsit! Gondold át a dolgokat!

Mondhattam én bármit, egyszerűen lepergett róla. A lakásban előrángatott egy bőröndöt a szekrény aljából, aztán dobálni kezdte bele a keze ügyébe akadó cuccokat, ruhákat, cipőket, könyveket, üvegeket. Mikor lendületből a bőröndbe söpörte az asztalról a delfines szobrot és egy tálka sós kekszet is, megragadtam a csuklóját.

- Anubisz, állj meg! Anubisz! Nézz rám, Anubisz! Na, így már jobb.

A szeméből vegytiszta pánik sütött, de legalább egy pillanatra felhagyott az eszeveszett csomagolással, és visszanézett rám. Ahogy a csuklóját szorongattam, éreztem a karkötő hideg fémjét és két ujjam alatt Anubisz pulzusát: nem volt időm megszámolni, de érzésre bőven kétszáz fölött volt.

- Vegyél egy mély levegőt… Lassan. Még egyet. Jól van. Koncentrálj! Figyelj arra, amit mondok. Semmi értelme így elrohanni. Akármennyire is félsz Széth-től, nem vagy közvetlen veszélyben. Még nincs itt! És amikor ideér, akkor is csak Szahmethez jön, nem hozzád. A közelében sem leszel! Egy kilencmilliós városban vagyunk, kisebb csoda lenne, ha egyszerre tartózkodnátok ugyanabban a városrészben, nemhogy még találkozzatok is. Végső esetben bezárkózhatsz a lakásodba, és megvárhatod, amíg elmegy. Hülyeség így elrohannod, azt se tudod, hová…

Lehajtotta a fejét, még a sakálfülei is lekonyultak, mintha egyszerre eltűnt volna belőle az életerő.

- Próbálj meg egy kicsit megnyugodni, jó? Semmi értelme pánikba esni. Csak megnehezíted a saját dolgodat…

Lassan csóválni kezdte a fejét.

- Elmegyek, mielőtt ideér – suttogta. – Elrepülök.

Tehetetlenül néztem végig, ahogy befejezi a csomagolást – legalább a szobrot és a kekszes tálat kirakta – aztán a kezembe nyomta a kulcsokat és indult. Hosszasan néztem utána, ahogy ledübörgött a lépcsőn, majd előástam a mobilom és felhívtam Íziszt.

- Anubisz elmegy. Már el is indult… Megpróbáltam visszatartani, de teljesen esélytelen volt. Itt hagyta a kulcsát is…

- Elmegy? Hová?

- Azt mondta, minél messzebb, talán Új-Zélandra vagy Japánba. Repülni fog…

- Azt nem mondta, honnan akar indulni?

Sejtettem, hogy gond lesz. Ízisz hanghordozásában volt valami sötét árnyalat, ami egy közelgő világvégét jósolt.

- Nem. Gondolom, a Heathrow-ra… Nagyon sietett, szóval biztos nem megy messzire, és csak a City van még relatíve közel, de onnan csak Európába vagy New Yorkba tud repülni… A Heathrow lesz az. Miért?

- Mert Szahmet most ment el. Thot végzett a hátával, ő meg elindult Széth elé a reptérre. Elvileg fél óra múlva száll le a Heathrow-n.

Ízisz pár perccel később érkezett, hogy felvegyen, és Anubisz után eredjünk a reptérre. A hátsó ülésen Hathor kuporgott, izgatottan rágta a körmét, és Anubiszt próbálta felhívni immár a tizedik alkalommal, miközben a feleségem Anubisz ámokfutásával vetekedő tempóban átvágott a városon.

- Thot visszament a bankba, azt mondta, semmi kedve Széth miatt elpocsékolni egy teljesen használható munkanapot, és Szahmet teljesen rendben lesz, de ő a saját kocsijával ment… Vigyázz, balra!

- Nem veszi fel!

- Drágám, nem lenne jobb, ha én vezetnék? – kérdeztem, miközben magunk mögött hagytuk az öklét rázó autóstársat. – Valószínűleg nem történik semmi tragédia, ha pár perccel később érünk oda…

Ízisz sajnos makacsul ragaszkodott a volánhoz, csodák csodájára mégis épségben megérkeztünk a reptérre.

- Még nyolc percünk van, amíg Széth leszáll!

- Hogy fogjuk itt megtalálni Anubiszt?

- Fussunk!

Határozottan röhejesnek éreztem, ahogy hármasban rohanunk egyik pénztártól a másikig, hátha meglátjuk valahol Anubiszt, miközben valószínűleg semmi katasztrófa nem történik, ha nem találjuk meg, mielőtt Széth befut. A világ egyik legforgalmasabb repülőterén vagyunk, mégis mennyi az esélye annak, hogy találkoznak? Elenyésző. És ha mégis, ugyan mi történhet? Széth nem olyan ostoba, hogy ekkora tömegben megtámadja Anubiszt, nem? Amúgy is minek akarná megtámadni, amikor engem akart megölni, meg Hóruszt, de Anubiszt eddig nem igazán, és végül is nincs is rá semmi oka… Hacsak az nem, hogy Anubisz meghiúsította a terveit, mikor segített engem visszahozni az életbe. De ha hétezer évet tudott várni, akkor semmi értelme nem lenne most nekiesni Anubisznak, nem? Ezen a vitán amúgy is évezredek óta túl vagyunk!

- Kettő perc – lihegte Hathor.

- Ott van!

Valóban ott volt: az egyik pénztárnál állt, és a szkeptikus pultosnak magyarázott.

- Akárhová, nem érti? Most azonnal el kell tűnnöm az országból, szóval adjon egy jegyet, mindegy, hogy hová, csak minél hamarabb és minél messzebb, de gyorsan!

- Mit ért az alatt, hogy el kell tűnnie az országból?

- Anubisz!

- Végre megvagy! Ezer éve keresünk!

- Nem megyek vissza! Nincs az a pénz, hogy megkockáztassam, hogy találkozom Széth-tel, szóval…

- Épp ez az! Ide jön.

- Mi?

- Most száll le a gépe.

- Hová?!

- Honnan tudjam?

- A tizenhetes kapunál – szúrta ki Hathor a táblán. – Legalábbis azt hiszem, az az…

- Az éppen itt van!

- Vesz jegyet vagy nem vesz jegyet? – tolakodott Anubisz mellé egy alacsony, kövér férfi. – Ha nem, akkor ne tartsa fel a sort! Nem hallja?

Anubisz nem úgy nézett ki, mint aki bármit is hall: a hatalmas ablakok felé bámult a tömegen át, ahol éppen egy földet érő repülőgép suhant el.

- Az lesz az – mondta színtelenül, mint aki transzban beszél. – Mindjárt jön vissza… Azzal érkezik Széth.

- Honnan tudod?

- Túl gyorsan jön…

Mintegy végszóra megszólaltak a hangszórók, és a vészjelzés recsegő hangját túlharsogták a sikoltások. A repülő visszatért az ablakból is látható pályára, ahelyett azonban, hogy lassan és méltóságteljesen a kapuhoz gurult volna, egyenesen száguldott tovább. Nem volt igazán gyors, legalábbis egy repülőhöz képest, talán még egy autóhoz képest is lassú volt, de gyomorszorító érzés volt nézni, ahogy közeledik, és gömbölyű fehér orra egyre nagyobb lesz… És még nagyobb…

Körülöttünk pánikban rohantak el az emberek, a terem egyik pillanatról a másikra szinte kiürült, a kijáratoknál ott tolongott a tömeg. Megláttam Szahmetet: a csarnok túlsó végében állt fél vállal a falnak dőlve, és éppen egy müzliszeletet csomagolt ki.

Nem tudom, mi miért nem szaladtunk el: engem a bizonyosság tartott a helyemen, hogy ha ez tényleg Széth műve, akkor látnom kell, Anubisz pedig, úgy tűnt, egyszerűen lefagyott, Hathor és Ízisz azonban nyugodtan menekülhetett volna. Biztonságosabb is lett volna elfutni, de már késő volt: a repülőgép irdatlan orra áttörte az üveget, és a falakat és a padlót szétszakítva, padokat és csomagokat tolva maga előtt behatolt az épületbe.

Nagyjából a terem feléig jutott, mielőtt recsegve-ropogva, üvegcserepeket záporozva mindenfelé megállt. A gép orra meggyűrődött, és a ferde törzs jobb oldalán széles repedés tátongott a pilótafülke mögött, de ez volt minden: nem volt se tűz, se füst, se drámai robbanások. Az emberek tovább kiáltoztak és sikoltoztak – mintha a gép felől is sírást hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem – egyszerre mégis olyan érzésem támadt, mintha teljes lenne a csend.

A hasadékon át, a felszakított burkolat és az elgörbült tartóelemek közül kilépett egy alak, és közeledni kezdett felénk.

Széth kopott, szakadt holmikat viselt, azt a fajtát, amiben az ember pincéken kúszik keresztül vagy városok romjain gyalogol át, hozzá katonai bakancsot és egy hasonlóan lestrapált hátizsákot. Arca, széles, fogakkal teli mosolya és az a rosszindulatú, vörös izzás a szemében ugyanolyan volt, mint hétezer évvel ezelőtt.

Hanyagul odaintett Szahmetnek, aztán megindult felénk.

- Nahát, micsoda fogadóbizottság! Nem gondoltam volna, hogy így hiányzom nektek.

Mire odaért, egyesével végigmért minket, és szinte éreztem a tekintete perzselő nyomát a bőrömön. Önkéntelenül is közelebb húztam magamhoz Íziszt.

- Széth.

- Ozirisz! Milyen jól nézel ki. Pedig régebben olyan szétszórt voltál… És Hathor! – kinyúlt felé, hogy megsimogassa az arcát, de Hathor kitért az érintése elől, mire Széth felkuncogott. – Édesem, kár, hogy nem hordod a fülbevalót! Pedig, hidd el, istenien állna.

Ízisz felé fordult, de a feleségemnek ekkorra egy hosszú esernyő volt a kezében, amit nem is láttam, honnan emelt fel.

- Ha megpróbálsz hozzám nyúlni, lenyomom ezt a torkodon.

- Tüzes, mint mindig! Ezt szeretem. Lehet, hogy egy nap megpróbállak elcsábítani Ozirisztől. Hm? – Íziszre kacsintott, akinek az arcát elöntötte a harag pírja, aztán Anubisz felé fordult, aki úgy állt ott, mintha kővé vált volna.

- Anubisz! Téged aztán tényleg nagyon, nagyon rég nem láttalak!

- Hagyd békén! – csattant fel Ízisz, de Széth ügyet sem vetett rá, csak tovább nyomult Anubisz felé.

- Lenne miről beszélgetnünk, neked meg nekem, nem igaz? – Lassan közeledett feléje, Anubisz pedig folyamatosan hátrált, de nem elég gyorsan, mert Széth utolérte, megragadta a vállánál fogva és visszahúzta. Anubisz ajka felszaladt, a szája hamisítatlan vicsorba torzult. – Szerintem mi jól megértenénk egymást! Esetleg mesélhetnél nekem a te fantasztikus tehetségedről, a balzsamozásról, sőt, tarthatnál egy gyakorlati bemutatót is! Tudom, hogy élveznéd! És hullákban nem lenne hiány, azt garantálom! – bizalmas suttogásra váltott és közelebb hajolt, de így is tisztán hallottam minden szavát. – Mit szólnál, ha legközelebb Íziszt készíteném elő neked? Vagy a bájos Hathort? Szórakoztatóbb lenne összerakni, mint a vén Oziriszt, nem? Egy cici ide, egy oda… Vagy esetleg a kettejüket együtt! És összekeverem, te szétválogatod, mit szólsz hozzá? Jó játék lenne! Figyelj csak…

Még közelebb húzta magához Anubiszt, másik kezével átkarolta a derekát, mintha csak magához akarná ölelni, és belesúgott valamit a fülébe, olyan halkan, hogy egy hangot sem tudtam kivenni. Nem lehetett valami kellemes hallgatni, mert Anubisz egyszerre felkapta a két kezét, és olyan lendülettel lökte el magától, amitől egy ember métereket repült volna. Széth azonban már várhatta a mozdulatot, mert kifordult és könnyedén felfogta a vállával, aztán kacagva visszaintett Anubisznak.

- El ne felejtsd! – aztán újból felénk fordult. – Szörnyen sajnálom, hogy nem élvezhetem tovább a csodás társaságotokat, de egy bajba jutott hölgynek szüksége van a segítségemre. Pá!

Vigyorogva ellejtett Szahmet felé, engem pedig lassan elöntött a gyilkos indulat, ahogy néztem, hogy milyen kényelmesen elsétál. Egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy utána rohanok, felkapok valamit és leütöm, aztán addig verem, amíg egy ép porcikája sem marad, de az a láthatatlan buborék, ami eddig körülvett, egyszerre szétpattant, újra hallottam a körülöttünk rohangáló emberek zaját, és tudatosult bennem, hogy egy repülőszerencsétlenség kellős közepén állok.

- Hogy mer idejönni – sziszegte mögöttem Ízisz, és dühösen elhajította az esernyőt – hogy mer ilyeneket mondani, a szemét, az aljas, a…

- Anubisz, jól vagy? Anubisz!

Anubisz még mindig ugyanúgy állt ott, egész testében remegett, és arrafelé bámult, ahol Széthet és Szahmetet elnyelte a tömeg.

- Mit mondott neked?

De Anubisz csak a fejét rázta, és bár hagyta, hogy Hathor kivezesse a reptérről és beültesse a kocsiba, egész úton egyetlen szót sem szólt.

- Menj be és beszélj vele!

- És mégis mit mondjak?

- Bármit, ami eszedbe jut! Hogy megvédjük, ha kell, vagy hogy nincs is mitől megvédeni, mert Széth csak szívatja, akármit! Szedd ki belőle, mit mondott neki!

- Úgyse fogja elmondani!

- Akkor is tudnunk kéne, mi készítette ki ennyire!

Anubisz konyhájában álltunk Ízisszel és Hathorral. Miután megérkeztünk, Anubisz letette a bőröndjét az előszobában, felkapott az egyik polcról két üveg vodkát, mint egy alvajáró, bevonult a szobájába, és egy tompa csattanás kíséretében eltűnt. Hathor belesett az ajtó résén, és megállapította, hogy Anubisz befeküdt a fal mellett álló szarkofágba, és magára csukta a fedelet.

- Nem fog ott megfulladni?

- Csak kijön, mielőtt megfulladna, nem?

- Nem úgy nézett ki…

- Szerintetek azért ült be, hogy leigya magát?

- Tuti leissza magát, de azt lehetne kint is!

- Menj be, Ozirisz, és szedd ki onnan, mielőtt valami kárt tesz magában!

- Mégis hogyan? És még mindig nem tudom, mit mondjak neki!

Tanácstalanságom dacára bevonultam Anubisz szobájába, és törökülésben helyet foglaltam a szarkofág mellett.

- Anubisz? – Néma csend. – Anubisz, hallasz? Legalább csinálj valami zajt, hogy tudjam, hogy élsz még!

Nem voltam benne biztos, de mintha tompa zörej érkezett volna odabentről. Úgy döntöttem, ezt válasznak veszem.

- Tudom, hogy ez nagyon nehéz neked, de, tudod, ezt is túl lehet élni. És itt vagyunk mi is, és segítünk neked, de ahhoz ki kéne jönnöd, vagy legalábbis beszélni velünk, hogy segíteni tudjunk.

Vártam, hátha választ kapok, de hiába. Anubisz hallgatott, csak Hathor és Ízisz osontak be a konyhából, és most az ajtóban állva hallgattak. Intettem nekik, hogy menjenek vissza, de nem mozdultak.

- Anubisz, légy szíves, legalább szólalj meg! Akármit is mondott Széth, azok csak szavak! Ha nem törődsz velük, nem árthatnak neked! És amúgy is csak azért mondja, mert látja, hogy mennyire félsz tőle. Na jó, várj egy percet.

Visszamentem a konyhába, és magammal húztam Íziszt és Hathort is.

- Mi lenne, ha ti most elmennétek fél órára vásárolni, kávézni vagy valami? Hátha négyszemközt könnyebben elmondja.

- Oké. Fél óra, és jövünk. Vagy hívj fel, ha kellünk! – Hathor indult, és maga után cibálta Íziszt is. – Ozirisznek igaza van, nehéz lehet úgy beszélni, hogy hárman álljuk körbe és nézzük. Gyere, van itt a sarkon egy kávézó…

Miután elmentek, visszatértem a szarkofághoz.

- Anubisz? Kijössz? Hajlandó vagy legalább beszélni? – Semmi válasz. – A fenébe is, a halottak istene vagy, nem pedig egy duzzogó vámpír, azonnal gyere ki abból a koporsóból! Embereld meg magad egy kicsit, és mondd el, mi bajod!

A fedél résnyire kinyílt, aztán megállt.

- Azt mondta – suttogta Anubisz alig hallhatóan – azt mondta, hogy vissza fog jönni… megígérte… Azt mondta… hogy… megint…

Felhagytam a diplomatikus közeledéssel, és felcsaptam a szarkofág tetejét. Anubisz könnyben úszó, aranyszín szemekkel meredt rám.

- Azt mondta, hogy megint megöl téged… Vagy valaki mást… Mert látni akarja… - Anubisz hangja elcsuklott, és egy másodpercig azt hittem, sírva fakad, de aztán egy szuszra kinyögte az egészet. – Így mondta: látni akarja az arcomat, miközben minden csepp vér, a szétszakított testetek minden kis darabjának képe örökre bevésődik a fejembe…

Első meglepetésemben elengedtem a félig nyitott tetőt, de szerencsére Anubisznak kiborulva is működtek a reflexei és villámgyorsan lebukott, így a lezuhanó fedél csak a szarkofág szélén csattant hatalmasat. Ismét kinyitottam és nekitámasztottam a falnak.

Sejtettem, hogy amit Széth mond, az csakis valami gonosz dolog lehet, de csak most kezdtem érteni, milyen rafináltan gonosz. Még az is felmerült bennem, hogy kettőnk közül én jártam jobban: engem csak szimplán utál, Anubiszt azonban, vagy legalábbis a szenvedését, szórakoztatónak találja.

Felidéztem a hétezer évvel ezelőtti eseményeket. A vitát Széth-tel, ahogy rám vetette magát, és egyetlen szempillantás alatt annyi minden átszaladt a fejemen: a bizonyosság, hogy most meg fogok halni, a harag, amiért elkéstem a védekezéssel, amiért nem voltam jobban felkészülve, gyűlölet Széth iránt, aggodalom, hogy mi lesz Ízisszel, ha én meghalok, és a félelem, hogy mit fog még tenni velem Széth. Ahhoz képest, ahogy járhattam volna, egész jól megúsztam, ugyanis a negyvenkét darabra vágást a fejemmel kezdte, így csak egy pillanatig éreztem a hasogató fájdalmat, aztán a tudatom kihunyt, és legközelebb akkor tértem magamhoz, mikor Ízisz ismét életet lehelt belém.

Tőle tudtam meg mindent, ami a halálom után történt. Miután felélesztett, hosszú ideig feküdt mellettem és mesélt: elmondta, hogy keresték meg a testem darabjait Nebet-Hettel, aztán Anubisz hogyan balzsamozta be és rakta össze a darabokat, hogy legyen testem, amibe visszatérhessek, végül pedig hogy hogyan élesztett fel engem ő maga, a lelket visszalegyező széllel és életet adó szerelmi aktussal. Soká, nagyon soká beszéltünk, és nekem nehezemre esett végül felkelni, mert minden tagom fájt és gyengének éreztem magam, de aztán Ízisz felsegített, és feleségem támogató karján elhagytam a kriptát.

Anubisz odakint várt rám. A sakálfejű kisfiú összekucorodva ült a fal mellett, két térdét felhúzta, fejét lehajtotta, s keresztbe tett karjaival eltakarta a szemét. Tetőtől talpig vér borította – az én vérem, gondoltam akkor, és valami különös borzongás futott végig rajtam – mintha csak megfürdött volna benne, s ahogy közeledtünkre felnézett, a szája sarka megrándult párszor, mintha sikertelenül próbálna mosolyt erőltetni az arcára.

- Élsz – állapította meg rekedten – nagyon jó – aztán visszahajtotta a fejét, és még kisebbre húzta össze magát. Karján összecsendültek a túl nagy karperecek. Köszönetet mondtam neki a legszebb szavakkal, amiket csak találtam, de nem úgy tűnt, mintha eljutnának hozzá: aranyszínű szeme épp olyan üres volt, mint most, amikor a szarkofágból nézett vissza rám.

- Most már minden rendben lesz – guggolt le mellé Ízisz. – És neked köszönhetjük. Mi baj?

- Nem tudok aludni – mondta Anubisz vékony hangon. – Annyi vér… És itt volt Széth… Még az elején… Belelökött… Azt mondta, hogy nem fog sikerülni – A diadal halvány szikrája villant fel a szemében, de rögvest ki is hunyt. – Annyira féltem…

Hathor és Néith érkezett a folyó felől, a nyomukban Sobek kacsázott. A sovány Anubisszal szemben ő kövér kisgyerek volt, de az a fajta, akin látszott, hogy a sok zsír vaskos izmokat takar. Lezöttyent a fal tövébe Anubisz mellé, onnan bámult fel Hathor szoknyája alá, mikor megállt mellettük.

- Szóval te vagy Anubisz – hajolt le hozzá Hathor, és gyöngéden megfogta az egyik kezét. – Megnézhetem az arcodat is?

Anubisz hagyta, hogy Hathor elhúzza a szeme elől véres kezét, aztán összerezzent, amikor Sobek oldalba bökte.

- Öregem – mondta csupa fog krokodilvigyorával – nem semmi vagy! Ha én ilyeneket tudnék… Totál durva lehetett! Az a hájas tehén mesélte, hogy…

- Sobek! – csattant fel Néith. – Ha nem akarsz egy hatalmas pofont, tisztelettel beszélj Hathorról! Menj, és kérj bocsánatot!

Sobek mormogott valamit, Hathor pedig nevetve legyintett.

- Ugyan már, semmiség! Ami viszont téged illet – fordult vissza Anubiszhoz, és megfogta a másik véres kezét is – rád férne egy alapos fürdés! Gyere, majd én segítek. Vedd ezt le… - Anubisz azonban mindkét kezével belekapaszkodott a drágaköves gallérba. Olyan nagy volt rá, hogy bár a mellkasán kellett volna feküdnie, a hasa felét is eltakarta, két oldalt pedig kilógott a válla fölé. A kövek között nagy csomókban ült az alvadt vér. – Hát, ha akarod, rajtad maradhat, bár úgy nehezebb lesz mosdani. Sebaj… Sobek barátod meg velünk jön, és akkor nem kell attól félni, hogy a krokodilok háborgatnak közben.

Ízisz mellett állva néztem, ahogy a mosolygó Hathor Anubisz kezét fogva a Nílushoz vezeti, Sobek pedig rövid lábain szalad utánuk.

- Nem tud aludni… Idővel elmúlik, nem?

- Hát persze – felelte Ízisz, de valamiért megborzongott. – Idővel minden elmúlik…

Úgy látszik, mégsem. Megpróbáltam felidézni, milyen volt Anubisz azelőtt, de csak arra emlékeztem, hogy rengeteget beszélt, állandóan evett, mégsem hízott soha semmit, és imádott bosszantó tréfákat űzni másokkal. Su néha tréfásan megfenyegette, hogy elveri a kutyakorbáccsal, de sosem tette meg… Anubisz azóta is ugyanezeket csinálta, de valami mégis hiányzott belőle.

Mára ugyan belenőtt az ékszereibe, és ezúttal nem borította rászáradt vér, de ugyanazzal a tekintettel nézett vissza rám, mint hétezer évvel ezelőtt, és ahogy ez tudatosult bennem, egyszerre megtaláltam a szavakat, amiket hiába kerestem.

- Ne félj! Akármi is történjék, akármivel is próbálkozzon Széth, nem hagyom, hogy az egész megismétlődjön. Hallod, Anubisz? Megígérem, hogy soha többé nem kell senkit így összeraknod! Megígérem, hogy nem fog újra megtörténni!

Anubisz csak a fejét csóválta.

- Nem tudod… Széth jön és megcsinálja… Veled… Ízisszel… Hathorral… akárkivel…

- Nem fogjuk hagyni.

- Nem tudsz mit csinálni – Anubisz felemelte maga mellől az egyik vodkásüveget, és nagy kortyokban inni kezdett. – Senki nem tud semmit csinálni… Vissza fog jönni, és… és…

- Azzal biztos nem javítasz a helyzeten, ha iszol.

- Dehogynem.

- A fenét.

- Ha eleget iszom, és kiütöm magam, nem álmodom semmit.

- És?

Nem válaszolt, csak sokatmondóan nézett rám, és folytatta a vedelést.

- Még mindig rémálmaid vannak Széth miatt?

- Majdnem mindig – hajtotta le szégyenlősen a fejét. – De ha eleget iszom…

- Az alkohol nem segít semmin, csak egy kupac új problémád lesz tőle! Ezt neked kell megoldanod. Ha te nem tudsz túllépni rajta, legyőzni lélekben vagy akármi – honnan tudjam pontosan, Hathor a pszichológus, nem én –, akkor nem fog elmúlni, hiába iszol.

- Ő is ezt mondta…

- Na ugye. Most pedig add azt szépen ide… - Kihúztam a kezéből az üveget, aztán kinyújtottam a tenyerem. – A másikat is!

Odaadta, én pedig döbbenten láttam, hogy üres.

- Ezt mind most ittad meg?!

- Aha.

- Képes voltál negyed óra alatt meginni több mint egy liter vodkát? Talpra tudsz még egyáltalán állni?

Megkísérelte, de dicstelenül visszaesett a szarkofágba.

- Nagyszerű… Ne menj sehová, telefonálnom kell egyet.

Thot nem volt túl lelkes, amikor megint felhívtam.

- És ezúttal mi a probléma?

- Mennyit kell inni ahhoz, hogy valaki alkoholmérgezést kapjon?

- Nagyjából két és fél és négy ezrelék közötti véralkoholszintet eredményező mennyiséget.

- És az mennyi mondjuk vodkában?

- Az attól függ.

- Nem tudsz csak egy számot mondani?

- Mondom, hogy függ az alany testsúlyától, szokásaitól, hogy mennyit evett, mennyi idő alatt itta meg az adott mennyiséget…

- Jó, de körülbelül?

- Ozirisz, ne pazarold az időmet, az ilyenekre ott van az internet! Mit akarsz?

- Anubisz megivott másfél üveg vodkát az elmúlt negyed órában, és ha sokat húzod az időt, szerintem megissza a maradékot is. Mit csináljak vele?

- Anubisszal? Semmit. Hagyd, hogy kialudja magát. Ő azt is túlélné, ha meginná Kairó összes pálmaborát.

Nem tudtam eldönteni, hogy a Thot hangjából kicsendülő gyanús mellékzönge a megvetést vagy az elismerést leplezi, mindenesetre nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Bementem a szobába felkutatni Anubisz mobilját – és igen, közben megitta a maradék vodkát, és csak magamat hibáztathatom, hogy nem vittem ki az üveget –, és hosszas küszködéssel sikerült is felmennem az internetre, majd találnom egy oldalt, ahol véralkoholszintet lehetett számolni.

- Lássuk csak… Nem: férfi. Súly… hány kiló vagy, Anubisz?

- Honnan tudjam?

- Oké, akkor tippeljünk… Hetven. Eltelt idő: tizenöt perc. Elfogyasztott alkohol mennyisége…

Összeadtam a két üveg vodkát, beírtam a megfelelő százalékos sorba, aztán nagyot káromkodtam. Anubisz csodálkozva bukkant fel a szarkofágból.

- Mi van?

- "Az eredmény a többnyire halálos öt ezrelék fölött van. Kérjük, ellenőrizze az adatokat!"

Anubisz prüszkölve felvihogott, aztán visszasüllyedt, és mire sikerült kilépnem a telefonjából, elaludt. Jellemző.

És mivel ő ilyen hatékonyan menekül el a valóság elől, megint nekem kell minden problémát megoldanom. Márpedig, hiába tagadtam, Anubisznak igaza volt: Széth nem fog csak úgy magától leállni. Ha csinálni akar valamit, csinálja, és utána kő kövön nem marad.

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy hiába teszek bármit is, addig nem számíthatok békére, amíg Széth életben van.

- Most mi lesz? – kérdezte Hathor, miután Ízisszel visszatértek, meghallgatták a történetemet, és szemügyre vették az alvó Anubiszt. Annyira morbidnak tűnt, ahogy mozdulatlanul hevert a szarkofágban, hogy kirángattam belőle, az ágyra fektettem, és megkíséreltem valami természetesnek tűnő pozícióba rendezni. Megpróbáltam megmérni a pulzusát és a légzésszámát is, de csak odáig sikerült eljutnom, hogy lélegzik és ver a szíve, szóval egyelőre nem sikerült halálra innia magát.

Sem Ízisz, sem Hathor nem fűzött semmilyen kommentet a ténykedésemhez, és ezért roppant hálás voltam.

- Hihetetlen, hogy van pofája csak így… A szemét… És ráadásul egy ilyen ócska szöveggel, mint valami ZS-kategóriás filmben!

- De nem gondolhatta komolyan, ugye? Csak Anubiszt akarta halálra rémíteni, de nem mondhatta komolyan, nem?

- Hát… - Fogalmam sem volt. Az biztos, hogy Széth tökéletes érzékkel találja meg mindenki gyenge pontját… Hóruszt például a legvéresebb csatározásaik során sem sikerült megrémítenie, de a frászt hozta rá, mikor egyszer megfogta a fenekét Szahmet egy kairói ünnepségén. Azóta nem mer neki hátat fordítani… Nem mintha addig túl gyakran tette volna, Széth ugyanis valószínűleg egy alkalmat sem hagy ki, mikor hátba szúrhat valakit. Egyrészt nem tudtam elképzelni, hogy tényleg visszajöjjön, és ilyen egyszerűen megpróbáljon végezni valamelyikünkkel, másrészt Széthről beszéltünk, aki maga volt a káosz és a kiszámíthatatlanság. Ráadásul Anubisz azt mondta, megígérte… Erről viszont eszembe jutott még valami. – Vajon a többiek tudják már, hogy visszajött?

- Ha nem, akkor szólnunk kell nekik. Figyelmeztetni kell őket…

Ízisznek igaza volt: amíg megvolt rá az esély, hogy Széth felkeres másokat is, nem hagyhattuk, hogy felkészületlenül találja őket. Márpedig kizártnak tűnt, hogy ha Széth itt van Londonban, ne próbálna meg kapcsolatba lépni valakivel… Például Nebet-Hettel. Vagy Sobekkel. Végül is a fia… Néith miatt kevésbé aggódtam, mert az ő afférja Széth-tel elég rövid volt, ráadásul visszarepült Kanadába, úgyhogy most egy óceán választotta el őket, ami kimeríti a biztonságos távolság fogalmát. Básztet, Thot, Szesat és Maat ugyan itt vannak a városban, de egyiküknek sem volt soha különösebb dolga Széth-tel…

A telefonomat kezdtem keresni, miközben Ízisz káromkodva szidta Széthet, Hathor pedig egy takarót borított Anubiszra. Hová tettem? Anubisz lakásában letenni bármit is azzal fenyegetett, hogy a szóban forgó tárgyat örökre elnyeli az ott uralkodó káosz.

Végül egy halk csipogás vezetett nyomra, mely azt jelezte, hogy SMS-em érkezett, s a hangot követve rá is leltem a mobilra az egyik fotelben, Hathor sálja alatt. Az üzenet Szahmettől jött.

Sajnálom, hogy Széth rátok mászott, nem akartalak titeket is belekeverni. Remélem, Anubisz jól van.

Szahmettől ez már komoly bocsánatkérésnek számított, ennek ellenére újból fellobbant a haragom: minek kellett neki mindenféle alvilági elemekkel keverednie, aztán iderángatni Széthet? Miért nem tudja egyedül megoldani a problémáit, amiket csakis magának köszönhet?

Az alvilági elemekről eszembe jutott, miért kerestem a telefont: először is fel kell hívnom Sobeket.

Az istenek családjában a kevés biztos pont egyike volt, hogy Sobek Széth fia. Többségünk nem emlékszik a gyerekkorára vagy a születésére, és egymásét se ismerjük: mivel az emberek hite hívott életre minket, a kezdetek egyszerűen homályba burkolóznak, és gyakran ott is elvesztek a részletek, ahol legalább a tényekről tudunk.

Sobeknek szerencséje volt, mert a fiatalabb generációhoz tartozott, mint Anubisz és Hórusz, ami azt jelentette, hogy rendes gyerekkora volt, nem csak egy megfoghatatlan legenda, amire már senki nem emlékszik. Ebből viszont az is következett, hogy Széth biztos lehetett benne, Sobek az ő fia.

Nem mintha komoly atyai érzelmeket feltételeztem volna róla: még élénken élt az emlékezetemben, ahogy hétezer évvel ezelőtt – mit sem sejtve arról, hogy pár héten belül meghalok – a Nílus partján ültünk Néith-tel és Ízisszel, és a folyóparton játszó gyerekeket néztünk. A kis Mafdet a sárban tapicskolt, Anubisz pedig hieroglifákat rajzolt elé egy bottal.

- Látod, így írják az én nevem: Anubisz. Nád, víz, szék, fürj és sakál. A tiéd pedig Mafdet: sarló, Ozirisz szeme, szarvaskígyó, kéz és kenyér. Aztán itt a disznó, reri, két száj meg egy nád, nyugodtan mondhatod Sobekre is, bár ő igazából krokodil, aztán a majom, kej, az meg füles kosár és két nád.

Sobek, aki eddig a vizet paskolta, feltápászkodott, és odakacsázott Néith-hez.

- Mikor jön végre vissza apa?

Nem tudom, Néith mennyire lepődött meg a kérdésen, de Ízisz arcán a saját döbbenetemet láttam tükröződni.

- Nem tudom…

- Még Apep is találkozott már az apjával, csak én nem! – rugdosta sértetten Sobek a földet, míg Néith a karjai közé nem vonta. – Ez annyira nem fair!

- Sajnálom, kicsim… Tudod, apád néha eléggé… Elég nehéz természete van. Én is nagyon rég láttam. Hidd el, talán jobb is így… És biztos vagyok benne, hogy ha nagyobb leszel, találkozhatsz vele. Meg aztán nem vagy egyedül! Látod, Anubisz még csak nem is tudja, ki az apja…

- Anubisz azt mondta, ne izguljak, mert tuti vissza fog jönni, meg azon se, hogy mit mondanak róla, mert akármilyen seggfej lehet, velem rendes lesz, mert én vagyok a fia!

Szíven ütött az optimizmus, amivel az egyik gyerek vigasztalja a másikat. Csak reménykedni mertem, hogy még hosszú évekig nem találkoznak Széth-tel… Végül is lehet, hogy Anubisznak is Széth az apja. És elég nehéz lehet a róla szóló pletykákat és történeteket hallgatniuk, nemhogy még szembesüljenek is azzal, milyen Széth valójában…

- Tényleg ezt mondta?

- Igen, meg azt is, hogy hallotta, amikor Nebet-Het még sokkal csúnyábbakat is mondott rá, csak sajnos a legtöbbet elfelejtette…

Anubisz felé néztünk, aki tovább folytatta a nyelvtanóráját, és segítőkészen vezette Mafdet kezét a bottal, ahogy egy kisgyerek bizonytalan vonalaival próbálta maga is felvázolni a hieroglifákat.

- A hülye, az fürj, domb, udvar és keselyű, azaz wekha, a fütyi pedig lenmotring, fű, két víz és…

- Anubisz, mire tanítod a gyereket?!

Sobek kiugrott Néith öléből, hogy maga is betársuljon pár obszcén kifejezéssel – amiket ezek szerint jelentős részben Nebet-Hettől sikerült felszednie –, Széth visszatérésének kényes kérdése pedig arra a napra feledésbe merült. De hiába nem beszéltünk róla, az árnyéka továbbra is felettünk lebegett, és valami megfoghatatlan, távoli fenyegetésként sötétlett a jövőnk horizontján.

Amennyire tudtam, Sobek már egész fiatalon úgy döntött, nem érdekli senki véleménye, és a figyelmen kívül hagyandók közé besorolta Széthet is. Sose sikerült eldöntenem, vajon ebben mennyi szerepe volt annak, hogy bár Széth visszatért, futó érdeklődésnél többet sosem tanúsított Sobek iránt, kivéve, mikor Sobeknek sikerült olyan áradást támasztania, ami a folyómenti falvakat és városnegyedeket szinte a földdel tette egyenlővé. Az ár elmosta a viskókat, bódékat és az ingatagabb kunyhókat, elúsztatta a barmokat és a gyerekeket, és felmérhetetlen károkat okozott vagyonban és emberéletben egyaránt.

- Muszáj volt? – kérdeztem Sobeket, mikor megtaláltam, ahogy egy dombon ült és a hömpölygő vizet nézte. – Most komolyan, jó ez neked?

Tétován vont egyet a vállán, aztán elvigyorodott, ahogy meglátott néhány krokodilt. Ha valakinek csak áldást hozott az ár, azok a krokodilok voltak: olyan kövérre híztak abban az évben, hogy a parton heverve elsodort fatörzs helyett már elsodort csónaknak tűntek.

- Itt járt Széth – osztotta meg velem még mindig vigyorogva. – Azt mondta, neki tetszik, és látszik, hogy az ő fia vagyok. Na nem mintha érdekelne a véleménye. De beleborult a csónakkal, amikor elindult visszafelé, és az rohadt vicces volt!

Ez jellemző volt Széthre: egyszer-egyszer felbukkant, megkavarta a dolgokat, aztán megint eltűnt, hogy máshol szítson viszályt, káoszt és nyomorúságot.

Azóta sem voltam biztos benne, hogy Sobek hogy áll vele, mindenesetre úgy gondoltam, jobb, ha megosztom vele a legújabb híreket. Ráadásul fontos kérdéseim is voltak, ugyanis Szahmet azt mondta, Sobek ismeri ezt a Brodyt, én pedig úgy véltem, nem árthat, ha minél többet megtudunk az eset körülményeiről. Talán még valami épkézláb tervet is sikerül összerakni, hogy hogyan kerüljük el Széthet és az egész zűrzavart.

Sobektől nem sokat tudtam meg: csak annyit mondott, hogy Brodyt mindenki ismeri az alvilágban, és csak egy idióta húzna ujjat vele, mert számtalan embert tud mozgósítani, ráadásul ravasz és gátlástalan. A továbbiakban ezeket az állításokat vesézte ki, de újat nem tudott mondani, és anélkül tettem le a telefont, hogy akár egy lépéssel is előrébb éreztem magam. Úgy tűnt, az a hír is hidegen hagyja, hogy Széth a városba érkezett.

- Felőlem beugorhat az öreg – mondta, és szinte éreztem a vállvonogatást a hangjában – de én jól megvagyok nélküle is. Nyugodj le, Ozirisz, úgyis csak egy-két napot lesz itt, aztán húz vissza lövöldözni meg robbantgatni. Az szerintem sokkal jobban érdekli.

Nebet-Hetet is felhívtam, még kevesebb eredménnyel: fel se vette a telefont. Ezek után eléggé lelombozva tértem vissza a hálószobába, ahol Ízisz és Hathor az ágy szélén ültek, és az alvó Anubiszt nézték.

- Biztos vagy benne, hogy nem kapott alkoholmérgezést? – aggódott Ízisz.

- Nem. Honnan lehet tudni?

- Először ugyanazok a tünetei, mint a sima részegségnek, nem? Aztán eszméletvesztés, kóma…

- Mi lenne, ha felhívnád Thotot?

- Megint? Ki fog borulni. Meg az előbb azt mondta, Anubisz nem tud alkoholmérgezést kapni…

- És ezt honnan tudja?

Végül – jobb ötlet híján – arra jutottunk, hogy hagyjuk Anubiszt aludni. Végül is Thot állításának is lehet valami alapja, és tudtam, hogy már számtalanszor kiütötte magát, és eddig nem úgy tűnt, mintha bármilyen maradandó problémája származna belőle. De minden érvet félretéve: egyszerűen tanácstalanok voltunk.

Anubisz estig sem ébredt fel, és bár erről nem beszéltünk, egyértelműnek tűnt, hogy mindhárman ott maradunk éjszakára. Nem hagyhattuk magára ilyen állapotban – ha akkor tér magához, amikor nem vagyunk mellette, még képes, és megint eszméletlenre issza magát. Széthet elemeztük, a jellemét, a szavait, mindent, amiből talán ki lehetett volna következtetni, hogy mire készül és mennyire beszélt komolyan, de semmire nem jutottunk. Széth továbbra is rejtély maradt, és bár igyekeztem meggyőzni magam, hogy egy szavát sem kell elhinnem, a nyugtalanság számtalan hegyes kis horogként akaszkodott a mellkasomba.

Miközben Ízisznek és Hathornak igyekeztem felszabadítani egy ágyat az Anubisz lakásában uralkodó rendetlenség kupacai alól, az járt a fejemben, mit csinálhat most Széth és Szahmet. Végül nem válaszoltam az SMS-re, és erről jutott eszembe, hogy Nebet-Hetet is elfelejtettem újra felhívni, de hiába próbálkoztam, ezúttal sem vette fel. Persze ilyen későn már én sem akarnék telefonálni…

Talán éppen most mennek lerendezni Szahmet ügyeit. Elképzeltem őket, ahogy egymás mellett sétálnak egy sikátorban valami rossz környéken, és egy csapat bűnözőt keresnek. Vagy megvárják, amíg ők mennek el Szahmethez, és Széth most éppen aláaknázza Szahmet lábtörlőjét és csapdákat épít az ablakok előtt?

Mire nagy nehezen sikerült kivernem a fejemből Széthet, Szahmetet és Anubiszt – úgy döntöttem, hogy ha holnap délig nem tér magához, felhívom Thotot – az éjszaka magába húzott, és szent elhatározásom ellenére, hogy fenn maradok és vigyázok Anubiszra, elnyomott az álom.

Nem tudom, mi ébresztett fel. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben és füleltem – az első, valószínűtlen ötletem az volt, hogy Széth jött vissza, és most az ágyam körül ólálkodik egy hatalmas, görbe késsel a kezében, de ezt némi megfontolás után elvetettem, már csak azért is, mert az ágyam helyett Anubisz ebédlőasztalára dőltem. Ahogy megdörzsöltem az arcomat, éreztem az asztal szélére faragott levélminta lenyomatát a bőrömön.

A mobilomra pislogtam, ami mellettem hevert, és tompa ragyogással jelezte, hogy új üzenetem érkezett, illetve, hogy hajnali négy felé járunk, ami megítélésem szerint az alvásidő kellős közepe.

A szobában csend volt, sötét és béke, és már majdnem fontolgatni kezdtem, hogy átköltözöm a kanapéra és rendesen kialszom magam, mikor mintha halk hangokat hallottam volna a szomszéd szobából. Feltápászkodtam az asztaltól és ajtóhoz lopakodtam.

Anubisz a nyitott ablaknál állt, a kezében egy füstölgő cigarettával, az ablakpárkányon pedig egy újabb üveg vodkával – hihetetlen készletei lehetnek – és suttogva vitatkozott magával.

- Tudom, hogy vissza fog jönni, de nem tudom, mikor. Ha itt maradok, megtalál. Ha nem maradok itt, akkor is megtalál, csak tovább tart neki. És mi van, ha a többieket találja meg elsőnek? Nem lehet előle elbújni. De mi van, ha mégis? Egy idő után úgyis megtalál. Lehet, hogy száz vagy ötszáz év múlva, de meg fog találni. Meg fog ölni. De az még rosszabb, ha valaki mást öl meg. Vissza fog jönni… Vissza fog jönni… Vissza fog jönni…

A sötétben is tisztán láttam, hogy egész testében remeg, mielőtt azonban odaléphettem volna hozzá, felemelte a jobb kezét, és rázárta a markát az égő cigarettára. Az ajtóig hallottam a sziszegést, ahogy a tűz kialudt, és a halk nyikkanást, ami kiszökött Anubisz összeszorított fogai között.

- Oké, nyugalom, nem eshetek pánikba. Gondolkodnom kell… Main Street, Birch Street, Higgins Drive, Cobalt Lane… Main Street, Birch Street… A rohadt életbe, miért nem működik?

Fellobbant egy öngyújtó lángja, ahogy újabb cigarettára gyújtott, én pedig végre megindultam felé.

- Anubisz… - Olyan hirtelen fordult meg, hogy leverte a vodkásüveget az ablakpárkányról, amit egy csodával határos vetődéssel éppen elkaptam, mielőtt szomorú véget ért volna a padlón. – Csak én vagyok az! Mi nem működik? – kérdeztem, miközben visszaadtam neki az üveget, majd ismét kivettem a kezéből, mivel már emelte is a szájához.

- Egy filmben láttam… Fel kell sorolni az utcákat onnan, ahol gyerekkorodban laktál, és akkor megnyugszol. De nem működik!

- Main Street?

- Ezek a filmből vannak. Nem tehetek róla, hogy hétezer évvel ezelőtt még nem voltak utcanevek! Én megpróbáltam!

- Nyugodj meg, Anubisz, semmi baj! – A vállára tettem a kezemet, és éreztem, hogy még mindig remeg. – Jobban vagy? Aggódtunk, hogy alkoholmérgezést kapsz…

- Fáj a fejem – mondta reszketve, és megingott, talán el is esett volna, ha nem támaszkodik a falnak. – Rosszul vagyok… És nagyon félek…

- Ne félj! Meg fogunk védeni! Nem hagyjuk, hogy…

- Nem tudtok megvédeni. Segíts, Ozirisz…

Egy töredék másodpercig nem tudatosult bennem, hogy már nem a Széth elleni háborúról és a rettegéséről beszél, és épphogy csak el tudtam kapni, mikor eldőlt. Eltámogattam – vagy inkább vonszoltam – a legközelebbi fotelig, ahová lerogyott, összegömbölyödött és tehetetlenül a támlára ejtette a fejét.

- Szükségem van a laptopomra – suttogta, és a cigaretta felparázslott, ahogy egy mély levegőt vett. – Nem eshetek pánikba… Összpontosítanom kell…

Odavittem a laptopot, és kivételesen nem tettem megjegyzést sem arra, hogy dohányzik, sem arra, hogy már a második cigarettát nyomja el a tenyerén. Az öngyújtót azért begyűjtöttem és biztos távolságra helyeztem tőle.

- Ne gyújtsak villanyt?

- Ne… Gondolkodtam. El kell mennetek. Messzire… - Anubisz félig fekve kattintgatott, és ahogy a kezét mozgatta, éreztem az égett bőr orrfacsaró szagát. – Menjetek Kanadába, Néith-hez. Veszek nektek repülőjegyet holnapra…

- Miről beszélsz?

- El kell mennetek innen, mielőtt Széth befejezi Szahmettel, amit csinálnak, és visszajön. Megint el fog téged kapni… Vagy Íziszt… Vagy Hathort… Menjetek el. Én… - Anubisz torkából zokogásszerű hang tört fel, de nagyot nyelt és folytatta. – Én itt maradok és megvárom.

- Mi?

- Azt mondta… Engem akar, és ha ti elmentek, de én itt maradok, nem fog utánatok menni. Ide fog jönni értem… Hiába mennék el, bárhol megtalálna. De itt és most… Legalább egyedül leszek… Nem kényszeríthet… Még annál is rosszabb, mint… Meg fog ölni, hacsak én nem ölöm meg őt…

Megragadtam a remegő kezét, és megpróbáltam a sötétség és minden kételyem dacára határozottan a szemébe nézni.

- Nem leszel egyedül! Bármi történjék is, itt leszek veled. Ami pedig a repülőjegyeket illeti…

Nem szívesen hagytam magára Anubiszt, de szükségem volt vagy fél órára, mielőtt felébresztjük Íziszt és Hathort. A kocsi óráján láttam, hogy hajnali fél öt van: az ablakok sötétek voltak, az utcák üresek, a fagyos levegő pedig mintha mindent átfestett volna, még a házak alakja is másnak tűnt, mint nappal. A lakásokban békésen alvókra gondoltam, miközben végighajtottam a körúton, arra a rengeteg emberre, akik számára csak órák múlva fog kezdődni a nap, egy szürke, unalmas hétköznap, és olyan távol éreztem magam tőlük, amit még a hétezer év korkülönbség és az isteni létforma sem magyarázhat meg kielégítően.

Mire visszaértem, Anubisz elaludt a fotelben, de ide-oda dobálta magát, úgyhogy felráztam. Az aranyszín szemekből felém sütő rémületre feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás, s ettől dühös lettem magamra és a világra, mert semmilyen logikus indokot nem találtam rá: minden Széth hibája, nem pedig az enyém! Nem én hívtam ide most, nem én akartam, hogy feldaraboljon akkor régen, és nem én akartam, hogy Anubisz rakja össze a holttestemet! Nem az én feladatom lett volna vigyázni rá, úgyhogy nincs okom magamat hibáztatni, amiért szenved!

- Hogy mondtad, hánykor kell kelteni őket?

- Hat huszonötkor indul. Húsz perc alatt kint vagytok…

- Akkor még van pár percünk – lecsaptam az asztalra egy palack ásványvizet, meg az elsősegély-dobozt, amit a fürdőszobánkból mentettem ki, miután évtizedek óta bontatlanul aszalódott a mosdó alatt. – Először is vedd be ezt a fejfájás-csillapítót, és idd meg hozzá az összes vizet. Állítólag az alkohol vízelvonó hatású… Remek. Add ide a kezed!

- Mit csinálsz? – kérdezte Anubisz, de ellenkezés nélkül odaadta.

- Bekenem a tenyered. Az semmire nem megoldás, ha összeégeted a kezed.

- Nagyon fáj. És az segít, hogy ne… Érted…

- Ha megkéred Hathort, egy egész sor jobb módszert fog tudni mondani neked, ahogy átvészelhetsz egy pánikrohamot. Kizártnak tartom, hogy ez legyen a jó módszer… Oké, ne menj sehová, addig én felkeltem őket.

Röhejes kérés volt, tekintve, hogy Anubisz a fotelig is csak az én segítségemmel jutott el, de szerettem volna, ha legalább egy kicsit nem bonyolítja a dolgokat.

Ízisz és Hathor nagyon meglepődtek, mikor felkeltettem őket.

- Valami baj van, Ozirisz? Ugye Anubisz nem…

- Anubisz rendben van, legalábbis a körülményekhez képest. De fel kell kelnetek, negyed órán belül indulunk a Heathrow-ra.

- Hova, drágám?

- Kiviszlek titeket a reptérre, és elutaztok Néith-hez Kanadába. Örülni fog nektek… Gyorsan öltözzetek, hat huszonötkor indul a gép! – Ízisz úgy festett, mint aki hosszadalmas tiltakozásra készül, de az ajkára tettem az ujjamat. – Anubisz már megvette a jegyeket, én pedig becsomagoltam nektek, a bőröndök a kocsiban vannak. Majd útközben mindent megmagyarázok.

- Szahmet küldött egy SMS-t – mondtam, miközben igyekeztem minél gyorsabban átlavírozni a belvároson, és behozni azt a tíz percet, amit Hathor vesztegetett el, mikor Anubiszt ölelgette búcsúzóul.

- Legalább bocsánatot kért. Nem mintha az elég lenne! – Ízisz dühösen meredt kifelé az ablakon, az arcára vörös-kék foltokat festett egy elhaladó rendőrautó lámpája. Gyönyörűnek és törékenynek tűnt, végtelenül sebezhetőnek. Nem hagyhattam, hogy Széth akár a közelébe jöjjön!

- Egy másikat, valamikor éjjel. Azt írta, Széth azt mondta, hogy amint nála végez, elindul hozzánk. Még mielőtt visszamenne Szíriába…

- És azt hiszed, itt fogunk hagyni titeket? Különösen most, hogy tudjuk…

- Nem hiszem, tudom.

- Én nem…

- Ízisz, ez most nem kérés, hanem parancs – Igyekeztem a hangsúllyal enyhíteni a szavaim szigorát, de nem volt az a hangsúly, amivel eltompíthattam volna a mondat élét. Most nem úgy beszéltem, mint férj, fivér vagy barát, hanem mint az Alvilág ura, Ízisznek pedig engedelmeskednie kellett. Csak abban reménykedtem, hogy eléggé mérges lesz ahhoz, hogy ne vegye észre, mennyire féltem. Mit csinálnék, ha bármi történne vele? – Nem fogjuk ölbe tett kézzel várni Széthet… Háború lesz, és nem akarom, hogy a tűzvonalban legyetek. Amikor végeztünk Anubisszal, és bármit is tervez is Széth, megakadályoztuk, hazajöhettek, de előbb nem.

Ízisz sértetten hallgatott – nem tudtam eldönteni, azért haragszik jobban, mert elküldöm, mikor itt akar maradni, vagy azért, mert meggyőzés helyett egyszerűen parancsot adtam – Hathor azonban csak bólintott, és a szeméből azt olvastam ki, megértette, mire gondolok.

- Vigyázz Anubiszra! – mondta, mielőtt felszálltak volna a gépre. – Védd meg Széth-től… és védd meg önmagától.

- Ti is… Vigyázzatok magatokra! És ne gyertek vissza, amíg nem hívlak!

Hathor Ízisz után pillantott, aki éppen egy álmos arcú stewardessnek mutatta a jegyét, aztán visszafordult.

- Nem csak arról van szó, amit elmondtál a kocsiban, igaz? Nem csak keresztbe akartok tenni neki. Meg akarjátok ölni.

Nem mondtam semmit, de Hathornak nem is volt szüksége az én megerősítésemre. Szótlanul megszorította a kezemet, aztán Ízisz után szaladt, én pedig azon kaptam magam, hogy mozdulatlanul bámulok utánuk, és azon merengek, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, amikor látom őket. Szebben kellett volna elbúcsúznom Ízisztől, nem akartam így, haragban elválni, de attól tartottam, ha elkezdek magyarázkodni, kicsúszik a számon valami abból, amire készülünk, és akkor nem lett volna az a parancs, amivel elküldhettem volna őket.

Ezúttal nem lesz feltámadás, se kibékülés vagy kompromisszum: ezúttal a végsőkig fogunk harcolni. Szahmet éjjeli üzenete gondoskodott róla.

Széth elment, mert van valami "elintézendő ügye Anubisszal meg a hugicáddal". Megpróbáltam lebeszélni, de nem sikerült. Lépjetek le vagy valami! NAGYON SAJNÁLOK MINDENT!

Széth ezúttal Íziszre vadászik, és már úton van.

Csak akkor indultam el, mikor a gép felszállt, és Ízisz és Hathor útnak indultak Kanada és az óceánnyi távolság nyújtotta biztonság felé. Akkor viszont már nem halogathattam tovább az indulást: vissza kellett mennem, hogy felállítsuk Széthnek az egérfogót, melyben Anubisz volt a csali, én pedig a csappantyú.

Mikor visszaértem, Anubisz a fotelben hevert, ugyanabban a helyzetben, ahogy hagytam.

- Hogy vagy? – kérdeztem, és nyomban meg is bántam: sikerült feltennem a leghülyébb kérdést, amit csak lehetett.

- Szédülök… És úgy fáj a fejem, mintha átnyomták volna az agyamat egy mángorlón…

- Úgy értem, egyébként. Mármint… Tudod.

Bizonytalan kézmozdulatot tettem, mert valahogy nem akaródzott kimondanom Széth nevét, hiába lógott ott köztünk a levegőben. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen súlyt kap egy név, miután elhatároztad magad, hogy megölöd, aki viseli.

Azt vártam, Anubisz ugyanúgy fog viselkedni, mint korábban, de valami megváltozott rajta, bár még nem tudtam eldönteni, pontosan micsoda. Mintha határozottabb lett volna a tartása, bár ugyanúgy feküdt, mint eddig, és a keze is ugyanúgy remegett, amikor odaintett a laptophoz. A kérdésre mindenesetre nem válaszolt, és amint megláttam a képernyőt, jobb dolgom is akadt annál, minthogy költői kérdésekkel foglalkozzak.

Nem is tudom, miért hittem, Széth és Szahmet legalább valamennyire diszkréten fogja megoldani a maffia-problémát. Igen, egy-két gyilkosság benne volt a pakliban, végül is ismerem őket, de ezenfelül nem vártam semmit: talán egy-két fenyegetést, további gyilkosságok kilátásba helyezését, vagy valami hasonló kalibert. Arra semmiképpen nem számítottam, hogy Széth akciója fogja díszelegni minden címlapon.

Anubisz csendben figyelt, amíg végigfutottam a cikket, és próbáltam feldolgozni az olvasottakat. Huszonnyolc halott. Még pontosabban: huszonnyolc megcsonkított és feldarabolt holttest, szétszórva a Waterloo Bridge déli végén lévő mozinál, a város kellős közepén, és mégsem akad egyetlen tanú sem, aki látta volna, hogy ki a tettes. Pontosabban kik, mert a cikk írója szerint lehetetlen, hogy egyetlen ember képes legyen ilyen bestiális mészárlásra.

A következő honlapon fotók is voltak – egyelőre, de biztos voltam benne, hogy a rendőrség már szorgalmasan szedegeti le őket a netről –, ahol jól látszott a véres massza közepén a huszonnyolc gúlába rakott fej. Emellett, bár nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki kiszúrta volna, a látszólag véletlenszerűen lehajigált karok, lábak és szervek között egy darab bél Széth hieroglifáját formázta, az ülő állatot, aminek a szeme helyén gondosan még egy kitépett szemgolyót is elhelyezett.

Olyan volt, mint egy nagyon ócska horrorfilm, attól az apróságtól eltekintve, hogy a véres kiállítás alkatrészei tegnap még élő emberek voltak. (Véletlenül tudtam, hogy Széth szereti a nagyon ócska horrorfilmeket, azokat a fajtákat, ahol patakokban folyik a vér, zombik tántorognak fel-alá, és a cselekménynek igazából nincs is semmi értelme. Meg azokat is, aminek a végére mindenki meghal, és a szörnyeteg győz.)

Nem szoktam rosszul lenni semmilyen vérengzéstől – a holtak isteneként lát az ember egyet s mást – de ez most mégis kellemetlenül érintett. Nem fizikailag lettem rosszul, hanem valami meghatározhatatlan viszolygás fogott el, mintha bemocskolódtam volna pusztán attól, hogy láttam Széth művét. Undorító volt, és nem azért, ahogy kinézett, hanem a mögötte rejlő céltalan, közönyös pusztítási vágy miatt.

Anubiszra néztem, aki némán meredt rám, és láthatóan azt várta, hogy mit szólok az egészhez. Valami letaglózót akartam mondani Széthről, de aztán egész más csúszott ki a számon.

- Te idáig ezt nézegetted? Anubisz, jól vagy?

- Ja, asszem – bizonytalanul bólintott. – Olyan fura érzés… Nem is tudom, mintha egy kőfal lett volna a fejemben, ami mögé bepréseltem mindent, amire nem akartam gondolni, és most egyszer csak leomlott az egész, és nem tudok nem gondolni rá. Tudod, olyan… olyan… - Egyre gyorsabban beszélt, de aztán ismét elakadt, ahogy kereste a szavakat. – Még mindig félek, annyira félek, hogy el se tudom mondani, de most valahogy más, mint amikor csak várod, hogy valami nagyon rossz történjen, és amikor aztán megtörténik, akkor tényleg totál szívás, de mégsem annyira, mint amennyire féltél tőle, mert… Tudod, amióta felébredtem, és elhatároztam, hogy nem fogok elmenekülni, azóta biztos vagyok benne, és csak egyre biztosabb leszek, hogy…

Megállt a mondat közepén, és most először nem részegnek tűnt, hanem ijesztően józannak. A szeme úgy csillogott, mintha felfedezett volna valami titkos tudást, ami mindenki más elől rejtve marad. Aztán nagy levegőt vett, és végre kimondta.

- Ozirisz, meg fogok halni. Széth meg fog ölni, de nem bánom, mert a legrosszabbra nem kényszeríthet rá, és soha többé nem kell majd attól félnem, hogy mikor tér vissza. Most már vége… Csak addig kell kitartanom, amíg ideér, hogy te megölhesd, és most már tudom, hogy végig tudom csinálni. Elkapjuk, te meg én. És vége.

Tiltakozni akartam, de képtelen voltam egy szót is szólni. Az a valószínűtlen gondolat merült fel bennem, hogy vajon milyen lenne Anubisz, ha sosem találkozott volna Széth-tel. Egyszerre meg akartam ragadni, kitépni a fotelből, jól megrázni és ráüvölteni, hogy ne készüljön ilyen nyugodtan a halálra, ne adja fel, mielőtt elkezdődött volna a harc, mielőtt bármit is tettünk volna… De hirtelen rádöbbentem, hogy ezt a háborút Anubisz már hétezer éve vívja. Míg Hórusz, Ízisz és még én is tovább éltük az életünket, és hagytuk, hogy a régi viták feledésbe merüljenek, Anubisz hétezer éve várta, hogy a múlt utána nyúljon, és lám, végül neki lett igaza: Széth visszatért, hogy folytassa, amiről azt hittük, hétezer éve vége.

- Hülyeségeket beszélsz – mondtam neki, de a hangom rekedt volt, és még a saját fülemben is hamisan csengett. – Az egyetlen, aki meg fog halni, Széth lesz, te pedig nyugodtan élhetsz tovább, ahogy eddig. Na jó, nem pont úgy, ahogy eddig… Kevesebbet kellene innod. De egyébként…

Leintett, és az a baljós csillogás továbbra is ott ült a szemében.

- Készülnünk kell, nem? Sobek öt perc múlva itt lesz. És végül is Széth is bármikor befuthat… Szerencsénk van, hogy eddig nem érkezett meg, elronthatta volna az egész tervet.

- Anubisz…

- Húzzunk bele. Ez lesz az utolsó csatám, jól akarom csinálni!

A terv, amit éjszaka – miután Szahmet üzenete meggyőzött, hogy Anubisznak igaza van, és most jön a végső leszámolás – összeraktunk, nem volt bonyolult.

Anubisz a szoba közepén, a fotelben várja, hogy Széth befusson, és nem tesz semmit, hogy megakadályozza, hogy rátörjön. Amint Széth bejön, beszélni kezd vele – ez nem lesz nehéz, mert, ahogy Anubisz, Széth is imádott szövegelni –, és rákérdez, mit is csináltak Szahmettel. Széth el fogja mondani, ebben biztos voltam: sosem titkolt semmit abból, amit tett, nem szégyenkezett, nem rejtőzködött.

Anubisz telefonja mindeközben az asztalon hever, és felvesz minden szót, ami elhangzik, mikor pedig megvan a beismerő vallomásunk, én előbújok a fürdőszobából, ahol eddig rejtőztem, és hátba lövöm Széthet. Ehhez kellett Sobek segítsége: fegyvert kellett szereznünk. (Bezzeg ha Ptah nem szerelte volna szét az orgyilkosét Anubisz születésnapján, most lenne fegyverünk. De mit kezdjen az ember egy olyan pisztollyal, ami csak csillagszórónak alkalmas?)

A tervnek számtalan buktatója volt. Először is az, hogy mi van, ha Széth nem jön el – Anubisz azonban biztos volt benne, hogy akármelyikünket is venné először célba, még ha nem is Anubisszal kezdene, biztosan idejön, miután meglátja, hogy mi nem vagyunk otthon. Tudni fogja, hogy elmenekültünk, de nem fog ilyen egyszerűen elengedni.

Először nem értettem, mi ez a nagy felhajtás a hangfelvétellel, de Anubisz elmagyarázta, hogy lehetetlen ebben a házban úgy lelőni valakit, hogy ne hallják meg – persze, célszerű lenne elcsalni Széthet valami elhagyott helyre, de mégis hogyan? Ha pedig meghallják a lövést, nem fogjuk tudni eltüntetni a hullát, mielőtt valaki ránk tör, és akkor mehetünk a börtönbe. Persze ha egy többszörös gyilkos támadt ránk, és mi csak védekeztünk, akkor egészen más a helyzet… Mikor ezt kiötöltük, még nem tudtunk a mészárlásról, de sejtettük, hogy alvilági leszámolás nem vértelenül fog zajlani. Anubisz szerint a hangfelvétel a biztosíték, hogy nem kerülünk börtönbe gyilkosságért: maximum az illegális fegyver miatt büntethetnek meg, de inkább az, minthogy puszta kézzel vagy egy késsel kelljen nekimenni Széthnek. És még az is lehet, hogy valahogy el tudjuk hitetni a rendőrséggel, hogy a fegyvert ő hozta…

Akárhányszor rágtam át magam rajta, nem tetszett a terv. Már csak azért sem, mert Anubisz meg volt róla győződve, hogy nem fog ilyen könnyen menni, és Széth meg fogja ölni, mielőtt lelőhetném. És ha tényleg megöli vagy akár csak súlyosan megsebesíti? És ha nem találom el? Vagy ha eltalálom, de nem elég súlyosan? Közelharcban kétségtelenül ő nyerne. Hallgatnom kellett volna Íziszre, mikor kapacitált, hogy járjak le kondizni, de hát hiába lennék izmos, attól még nem tudnék automatikusan verekedni is! Pláne nem Széth ellen.

Hiába tiltakoztam azonban, jobbat nem tudtunk kitalálni. Már csak annak kellett szurkolnunk, nehogy Széth túl korán befusson, és elrontsa az egészet. De hát valamikor neki is kell aludni, reggelizni vagy ilyesmi, nem?

Erről eszembe jutott, hogy éhes vagyok, és kimentem a konyhába reggelit készíteni – Anubisznak is csináltam egy pirítóst, de semmi komolyabbat, a diétás koszt pont jó lesz a két üveg vodka után –, és már majdnem kész voltam, mikor Sobek befutott. Illetlenül vidámnak tűnt, mint akit valami nagyon felvillanyozott.

A fegyvert egy teniszütő tokjába rejtve hozta. Éltem a gyanúperrel, hogy az ütőt és a tokot Szesattól tulajdonította el, de kivételesen szemet hunytam efölött, és figyelmesen hallgattam, ahogy vigyorogva magyarázta, hogy kell használni a pisztolyt. Volt mit tanítania: sosem voltam jóban a fegyverekkel, nem is szerettem őket, nem is értettem hozzájuk.

- Minek örülsz ennyire? – kérdeztem, mikor meguntam, hogy csupa fog vigyorát bámuljam.

- Láttátok a híreket?

- Láttuk.

- Széth nagyon beindult! Láttam a képeket, és Brody is köztük volt. A londoni alvilág fejének a fejét vették!

- Mibe, hogy egész reggel ezen a poénon agyaltál…

- Tudod, mit jelent ez?

- Hogy Széth egy pszichopata tömeggyilkos.

- Hogy van itt egy üres állás! Na, én mentem, még rohadt sok dolgom van, aztán nehogy lábon lődd magad vagy ilyesmi!

- Hihetetlen – csóváltam a fejem, miután ledübörgött a lépcsőn, és szórakozottan megpörgettem a teniszütőt. Ha ennek vége, és még élünk, visszaviszem Szesatnak… Az a világ, ahol teniszezni szoktak az emberek, rémesen távolinak tűnt. – Mondj már valamit, Anubisz, a hideg szaladgál a hátamon, amikor ilyen csendes vagy!

Anubisz Sobek egész látogatása alatt nem szólt egy szót sem, még akkor sem, mikor Sobek a vállába bokszolt, és cinkosan az üres üvegek felé kacsintott.

- Trappolnak a cicák, mi? Kitartás, haver, estére elmúlik!

Az nem volt újdonság, hogy Sobek egy érzéketlen tuskó, az viszont, hogy Anubisz hallgasson, mikor beszélni is lehet, nagyon is.

- Hallani fogjuk, mikor bejön odalent – szólalt meg végre Anubisz. – Ahányszor kinyitják az ajtót, csippan egyet a kaputelefon. Mit gondolsz, mikorra ér ide?

- Fogalmam sincs. Szahmet azt írta, elindult… Még ha először a bolthoz megy, vagy Hathor lakásához, vagy akár mindkét helyre, lassan itt kellene lennie. De lehet, hogy még kialussza magát, megreggelizik, lezuhanyozik a vérfürdő után, mit tudom én…

Magamhoz vettem a pisztolyt, Anubisz pedig cigarettára gyújtott, és várni kezdtünk Széthre.

Széth nem érkezett meg. Anubisz elfüstölte az összes maradék cigarettáját – másfél dobozt – aztán "rosszul vagyok" felkiáltással kitámolygott a fürdőszobába és hideg vizet fröcskölt az arcára, meg rám, mert voltam olyan hülye, hogy utánamentem, hogy nincs-e szüksége segítségre, majd visszatért a fotelébe. Én vagy ötször kitáraztam a pisztolyt, különböző fogásokat próbálgattam rajta, megkíséreltem kiszámolni, hol járhat most Ízisz és Hathor, végül a lesben állás helyett átváltottam ideges fel-alá járkálásra, de nem történt semmi.

Délután kettőkor Anubisz mélyen aludt a fotelben, egyik kezében egy összegyűrt cigisdobozt szorongatva, a másikban meg az üres kávésbögrémet, amit botor módon elérhető közelségben hagytam. Háromkor megettem ebédre a maradék pirítóst, egy szelet tortát, egy zacskó chipset és egy almát, amit a hűtőben találtam, és ezzel kimerítettem Anubisz kajakészletét. Ő még mindig aludt, az én idegeim azonban cafatokban lógtak.

Egy darabig az ablakból kémleltem az utcát, de aztán eszembe jutott, hogy ha Széth jön, akkor megláthat, úgyhogy visszahúzódtam. De hol van már? Most jön vagy nem jön? Lehet, hogy kivett egy nap szabadságot a két gyilkosság között? Lehet, hogy csak azt várja, hogy halálra idegesítsük magunkat, miközben ő kényelmesen ücsörög egy étteremben vagy egy szaunában vagy akárhol, és rajtunk röhög?

Este kilenckor úgy döntöttem, kimegyek a sarki boltba venni valamit. Széthet egész nap hiába vártuk, és hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy ez azt jelenti, ma már nem fog jönni. Minek várt volna egy egész napot? Vagy arra vár, hogy az éj leple alatt támadhasson? De már rég besötétedett! Ha ez a terve, és eddig nem csapott le, biztos azt is ki akarja várni, amíg kevesebben lesznek az utcán. Vagy egyáltalán nem fog jönni, vagy pihen, felkészül, ilyesmi. Azalatt pedig nyugodtan elmehetek venni valamit. Végül is csak tíz percről és pár száz méterről van szó!

Talán be kellett volna rendezkednünk az ostromállapotra, hogy ha napokig nem jön, napokig elélhessünk anélkül, hogy elhagynánk Anubisz lakását?

Anubiszt, aki saját bevallása szerint kezdett felépülni az akut alkoholmérgezésből, de még mindig halálosan félt, és időről időre minden látható ok nélkül reszketni kezdett, azzal hagytam ott, hogy sietek vissza. Pár perc és itt vagyok, mondtam, ne izgulj!

Ha tudtam volna…

Még a boltig sem jutottam el. Talán ötven métert tehettem meg a kaputól, mikor egy ütést éreztem a tarkómon, és magába húzott az öntudatlanság fekete mélysége.

A filmekben, ha leütnek valakit, az eszméletlen marad, amíg stílusosan össze nem kötözik, be nem pakolják a csomagtartóba és el nem szállítják a rendeltetési helyére. Ha leütik az őröket, azok csak a rablás vagy a szökés után térnek magukhoz, ha leütik az áldozatot, az szőrös, sárga fogú gonosztevők gyűrűjében ébred egy koszos pincében, a kötelező jellegű csupasz villanykörte alatt.

Én talán ha tizenöt-húsz másodpercig lehettem eszméletlen. Nem túl sok, ugye? Szinte semmi. Épp csak arra elég, hogy elkapjanak, megkötözzenek, csuklyát húzzanak a fejedre, és bedobjanak egy kocsi csomagtartójába.

Ott aztán bőven volt időm összeszedni a gondolataimat és kielemezni a helyzetemet. Sikerült kitapogatnom, hogy a csuklómat és a bokámat gyorskötözővel kötötték egymáshoz, ráadásul hátul, úgyhogy meg se próbálhattam elrágni a műanyagot, pedig ez volt az első gondolatom. Megpróbáltam addig fészkelődni, amíg meglazul, félrecsúszik, vagy amíg sikerül valahogy előre húznom a kezem, de mocorgásomnak az volt az egyetlen eredménye, hogy a csuklóm és a vállam is megfájdult. Rémlett, hogy egy filmben láttam, hogy valaki a felhúzott lábát átszuszakolja a két karja között, s így hátulról előre húzza a megkötözött csuklóját – meg egyszer tanúja voltam, ahogy Anubisz is előadta ugyanezt –, de én közel sem voltam elég hajlékony ehhez a mutatványhoz. Esküszöm, ha ezt megúszom, el fogok járni tornázni, gyúrni, vagy bármit, amivel az ilyen helyzetekből ki lehet valahogy evickélni! Akár még egy ninja-tréningre is elmegyek!

Egy idő után aztán, mikor már minden ízületem égett, feladtam a küzdelmet. Megkíséreltem körbetapogatni a csomagtartót valami eszköz után, lerázni a fejemről a csuklyát – ami a lábszaga alapján egy régi tornazsák lehetett – vagy csak egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedni, de ezúttal sem jártam sikerrel. Eszembe jutott a mobilom, aminek – hacsak Széth nem tulajdonította el – még mindig a kabátzsebemben kell lennie, de képtelen voltam úgy kicsavarni a karjaimat, hogy elérjem a zsebet, úgyhogy egy idő után ezt is feladtam.

Nem maradt más hátra, minthogy az út hátralévő részében azon elmélkedjek, mi lehet a többiekkel, mikor fedezi fel Anubisz, hogy eltűntem, és hogy hová visz Széth. Mert hogy Széth az, aki elrabolt, az nem is volt kérdés: csak azt nem tudtam, és nem is mertem belegondolni, hogy mi a szándéka velem.

Mikor végre megállt a kocsi, éppen azon merengtem, mit csinálhat Anubisz. Vajon ismét elaludt? Vagy azóta is a fotelben ülve vár rám? Lehet, hogy mostanra rájött, hogy nem fogok visszatérni, és elmenekült. Az amúgy sem túl sok sikerrel kecsegtető csapdánknak annyi – mégis mit csinálhatna?

Persze lehet, hogy nem menekül el. Nem tudom, pontosan mikor, de valami acélos céltudatosság költözött a tekintetébe, amit korábban sosem láttam, s ettől az az érzésem támadt, hogy tehet még olyat, amivel igazán meglep.

De az is lehet, hogy csak a vodka kölcsönzött a szemének olyan idegen csillogást.

Sose hittem volna, hogy valaha lőfegyver után fogok vágyakozni, de most fájdalmasan hiányoltam a pisztolyt. Ahelyett, hogy nálam lett volna, és meg tudtam volna védeni vele magam, még most is ott fekszik Anubisz előszobaszekrényén… Nem mintha sokra mentem volna vele, Széth valószínűleg könnyedén lefegyverzett volna.

A motor leállt, s a hirtelen támadt csendben tisztán hallottam, ahogy egy kocsiajtó kinyílik majd becsukódik, és súlyos léptek közelednek a csomagtartó felé. Aztán a fedél felnyílt, a zsák szövetén át fény szűrődött be, valaki pedig kirángatott a csomagtartóból, minden ceremónia nélkül a földre lökött, majd nagy lendülettel lecsapta a tetőt és vonszolni kezdett a padlón.

Fontolgattam, hogy megpróbálok ellenállást tanúsítani, de hátrakötött kézzel még magamhoz képest is tehetetlen voltam, ez pedig nagy szó – ha még nem említettem volna, sose voltam az a harcos alkat, inkább az "üljünk le és beszéljük meg" típusú problémamegoldáshoz értettem.

Az üljünk le hamarosan meglett, mivel egy székhez kötöztek, és a beszéljük meg is: Széth letépte a fejemről a zsákot, én meg megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg ő az elrablóm. Naná. Mégis ki más?

- Milyen csendes vagy, Ozirisz – mondta ocsmány vigyorral a képén. – Semmi kiabálás, semmi szitkozódás… Az ember meg nem mondaná, hogy testvérek vagytok!

Balra intett, én pedig éreztem, hogy megáll a szívem és bennszakad a lélegzetem. Mégis elkapta Íziszt! Minden hiába volt, hiába vittem el őket a repülőtérre, hiába akartam biztos távolba küldeni, hiába…

Aztán lassan eljutott a tudatomig, mit látok. Egy néhai raktárban voltunk, a betonpadlót és a fém tartógerendákat vastag por borította, a magas mennyezet alatti keskeny ablakok vakon, betört üveggel meredtek ki az éjszakába. A terem túlsó végében a tető egy darabon beszakadt, nagy darab hullámlemez lógott befelé, a szürke, repedezett ajtóktól pedig élesen elütött a vadonatúj, csillogó lánc, amivel Széth zárta le az összes bejáratot.

Őt figyeltem, ahogy egy ócska széken ült keresztbe vetett lábbal, de ahogy a kezét követve elfordultam, megláttam, hogy nem csak engem ejtett foglyul: az egyik gerendáról lelógó drótokon véres, eszméletlen női alak függött.

Mégsem Ízisz volt, de alappal tévesztettem össze vele: ugyanaz a karcsú alak, ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a magasság – akár ő is lehetett volna. Az első rémület elmúltával azonban észrevettem, hogy az arcába hulló haja rövidebb, mint Íziszé, és a feje oldalán egészen fel van nyírva, a fekete ruhát pedig, melynek tépett foszlányai már alig takartak valamit, Ízisz soha nem venné fel.

Szahmet üzenete egyszerre más értelmet nyert: a hugicám, akire Széth vadászott, nem Ízisz volt, hanem…

- Nebet-Het! – nem reagált, de nem is vártam. Még egyszer végigpásztáztam rajta: arcát eltakaró haja sötét függönyként tapadt össze – bele se mertem gondolni, mi lehet mögötte – feltépett ruhájából kikandikált a fél melle, melyet rút sebek borítottak, combja belső oldalán széles patakban csordogált lefelé a vér, és tócsába gyűlt alatta a betonon. Lábai épphogy érintették a padlót: ha magánál lett volna, talán fel tud állni lábujjhegyre, így azonban teljes súllyal a csuklóin lógott, melyet ugyanolyan gyorskötöző rögzített a drótokhoz, melyet a saját bokámon is láttam. Olyan mozdulatlannak és összetörtnek tűnt, hogy egy pillanatra az az ijesztő gondolat ötlött fel bennem, hogy már nem is él. – Nebet-Het! Széth, hogy tehetted… Egyáltalán, mit tettél vele?!

- Elbeszélgettünk egy kicsit – vigyorgott Széth, és szórakozottan végignyalta a szája szélét. – Nosztalgiáztunk, felidéztük a régi szép időket. Bár valamiért az a benyomásom támadt, hogy ő nem emlékszik vissza olyan lelkesen házasságunk boldog idejére, mint én! – A fejét csóválta, bennem pedig nem kis borzadállyal tudatosult, hogy a félkör alakú sebhelyek Nebet-Het mellén Széth fogainak nyomát jelzik. – De hát így van ez mindig férfi és nő között, nem igaz?

- Egyáltalán nem – morogtam, ügyelve arra, hogy azért minden szót halljon. – Egyszerűen csak beteg vagy. Pszichopata.

- Ugyan, Ozirisz, nem kell ilyen erős kifejezéseket használni! A káosz vagyok. A sivatag vagyok! A pusztítás! Na de beteg? Hát nézz rá! Nem gyönyörű így?

- Egyáltalán nem!

Nem is tudtam, az taszít-e jobban, amit mond, vagy az, ahogy Nebet-Hetre néz közben.

- Sejtettem, hogy nem fogunk megegyezésre jutni… De mit számít, sokkal fontosabb dolgaink is vannak ma este! – Kényelmesen mellém sétált, én pedig önkéntelenül is visszahőköltem. Naná, hogy észrevette, és csak még szélesebben vigyorgott. – Ne aggódj, egy ujjal se nyúlok hozzád! Egyelőre. Most valami egészen másra van szükségem tőled.

Arrébb cibálta a kötél alá beszorult kabátomat, és kihúzta a zsebéből a mobilt, melyet hiába próbáltam elérni a csomagtartóban.

- Tudod, Ozirisz, nekem nincs telefonom, mert, ahogy ezt még bizonyára egy hozzád hasonlóan elmaradott alak is tudja, a telefonok lenyomozhatóak. Ha pedig néha-néha le kell bonyolítanom egy hívást, hát istenem, a világ tele van telefonokkal, amik csak arra várnak, hogy valaki megragadja őket. Például a tiéd! Ó, micsoda bizalom a világban, még kód sem kell hozzá!

Fogcsikorgatva néztem, ahogy Széth a mobilomon keres valamit, aztán elégedetten maga elé tartja. Kicsöng… kicsöng… Ki a fenét hívhat? Kicsöng… Egy töredék másodperccel azelőtt jöttem rá, hogy az üzenetrögzítő felvette, és meghallottam az ismerős hangot.

- Helló, ez Anubisz telefonja, most éppen nem tudom felvenni, mert fürdök, vagy temetésen vagyok, vagy részeg vagyok, vagy éppen egy csajjal… Izé, mindegy, szóval hagyj üzenetet, vagy gyere fel hozzám, és csinálunk egy haláli bulit! Hozz valami piát is! És ha… Ne, Mafdet, tedd le! – A háttérből puffanás majd hangos vihogás hallatszott. – Mennem kell… Csáó!

Olyan vidámnak hangzott, mintha Széth nem is lenne a világon.

- Milyen kár, hogy nem vagy ott, Anubisz, van számodra egy fantasztikus ajánlatom. Bizonyára már kitaláltad, hogy Ozirisszel együtt üldögélünk itt – de ne izgulj, még egy darabban van. És ha azt szeretnéd, hogy ez így is maradjon, gyere ki napkeltekor a Westminster Bridge közepére. Teszek egy kis engedményt: jöhetsz a Parlament felőli oldalra, az a szebb. Szóval, ha nem akarod, hogy Oziriszt egy halom gyufaskatulyában küldjem vissza neked, hanem csak egy-két nélkülözhető részt vágjak le róla, gyere ki a hídra napkeltekor, és vágd el a torkod. Figyelni foglak!

- Anubisz, eszedbe ne jusson! – üvöltöttem, de Széth lerakta a telefont, így tovább nem jutottam. – Te mocsok, te szemétláda…

- Pedig már azt hittem, végig ilyen nyugodt maradsz! De hiába, úgy látszik, neked is megvannak a határaid…

- Ha azt hiszed, Anubisz bedől egy ilyen ócska trükknek, nagyot tévedsz! Sosem fogod elkapni! Valószínűleg már úton van Dél-Afrika vagy Brazília felé. – Csak azért sem mondtam Japánt vagy Új-Zélandot. Nem akartam ötleteket adni Széthnek arra az esetre, ha Anubisz tényleg eltűnne… Fogalmam sem volt, mit csinálhat egy ilyen üzenet után. Lehet, hogy meg se kapja. Lehet, hogy már rég megszökött. – Úgyse tenne ilyet! Egyáltalán nem öngyilkos típus. Pláne nem azért, mert te mondod neki!

- Talán nem ismered eléggé.

- Nem fogod tudni rábeszélni, hogy kárt tegyen magában!

- Milyen naiv vagy… Még mondani sem kell neki, és megteszi. De most kivételesen nem ez a célom. Először is elbeszélgetek vele egy kicsit…

Beszélgetni? Miről? Egy groteszk Star Wars-paródia rémlett fel a lelki szemeim előtt, Darth Széth sisakban és fekete köpenyben, Anubisz ragyogó kék, strasszos markolatú lézerkarddal: Anubisz, én vagyok az apád! Anubisz még rosszabbul fogadná, mint Luke. Amúgy sem lehet ilyen pechje!

Ha élve kiszabadulunk innen, megnézzük a Star Wars-t. Leülünk Ízisszel és Hathorral, veszek pop cornt, és mindenki végig dumálni fog, mert már úgyis kívülről tudjuk az egészet. Anubisz is imádni fogja, amióta elkezdtek kijönni a filmek, két-háromévente tart egy maratont… Szeretném látni őket, ahogy sorban ülnek a díványon, Ízisz Leia harcos természetét csodálja, Hathor ábrándos megjegyzéseket tesz, hogy Han Solo micsoda férfi, Anubisz pedig hangosan kacag és mindent üvöltve kommentál: Gyerünk, Luke, ne legyél ilyen balfasz! Lőjetek már! Bénák, nem talált! Kapd el, Chewie! Ne add fel, a francba, ne add fel!

Széth biztos mindig a sitheknek drukkol. Vagy annak, hogy a film közepén beüssön az apokalipszis.

- Akármit is mondasz, nem fogod tudni Anubiszt öngyilkosságba hajszolni!

- Öngyilkosság? Az olyan rémesen unalmas…

- Hát akkor mi? Oda akarod csalni a hídra, hogy őt is elkapd?

- Jaj, Ozirisz… Te sosem tanulsz. Hát nem figyeltél az előbb?

Azt se tudtam, mire kellett volna figyelni, de ezt Széth is tudhatta, mert meg se várta a válaszom.

- Ahogy mondtam – lengette meg a mobilomat, aztán akkurátusan a padlóra helyezte maga mellé – a telefonok lenyomozhatóak. A tiéden pedig rajta van egy nagyon hasznos kis alkalmazás, a Find My Phone, és ha még mindig akkora antitalentum vagy a technika terén, mint amilyennek ismertelek, bizonyára Ízisz vagy Anubisz telepítette rá. Közülük is inkább Anubiszra szavaznék…

Nem akartam beismerni, de tökéletesen igaza volt. Nagyjából három másodperccel azután, hogy kivettem a mobilt a dobozából, Anubisz kiragadta a kezemből, és nem is adta vissza vagy egy óra hosszat, amit azzal magyarázott, hogy meg kell csinálnia azokat a létfontosságú beállításokat, amiket én egyébként elmulasztanék.

- Be kell például állítanom a személyre szóló csengőhangokat! Hathor már megvan. Sex Bomb!

- Nekem mit állítasz be? – kérdezte Ízisz kíváncsian.

- Andrea Bocelli: Per Amore! Jó lesz?

- Határeset…

- Miért, nem vagy Ozirisznek az igazi amore?

- Ebbe inkább ne menjünk bele… És magadnak?

- I Am The Best!

- Tudjuk, hogy egoista vagy, de mi a zene?

- Ez a címe! Figyelj…

Nagyjából fél percig bírtam, és azt is csak komoly lelki küzdelmek árán.

- Te jó ég, Anubisz, ezt ugye nem gondoltad komolyan?

- Ha nem tetszik, átállíthatod! Ha megtalálod, hogy kell. – Megajándékozott egy fültől fülig érő mosollyal, aztán visszafordult a telefonhoz. – Most pedig Básztetnek valami Pussycat Dolls-t…

Széthnek igaza volt. Mindent Anubisz állított be.

- A dolog roppant egyszerű: Anubisz pár perc alatt megtalálja az interneten, hol tartózkodik pillanatnyilag a telefonod.

Egy villanásnyi remény lobbant fel bennem: ha Anubisz megtalálja, akkor tudja hívni a rendőrséget, és bár az egymás közti vitáinkba nem szoktuk bevonni a zsarukat, most igazán megérett az idő, hogy kivételt tegyünk a szabály alól. Lehet, hogy Anubisz már öt perc múlva be is fut egy egész egységnyi kommandóssal…

- És ahogy én Anubiszt ismerem – folytatta Széth könnyedén – ide fog rohanni, hogy megmentsen téged. Ráadásul egyedül. Mert ő is olyan nemeslelkű idióta, mint te, de van benne annyi gyakorlati érzék, hogy tudja, bárkit hoz ide magával, azt könnyedén megölöm.

- Te…

- Talán nem értesz egyet?

- Rohadék…

- Ugyan, Ozirisz! Majd meglátod, milyen jól fogunk szórakozni mi hárman. A drága Nebet-Hetről nem is beszélve! Persze ha tévednék, és Anubisz meggondolja magát… Nekem úgy is jó. Szép lesz, ahogy a vére végigfolyik a hídon.

A következő húsz perc kínos csendben telt. Nekem legalábbis mindenképpen kínos volt: azon dolgoztam, hogy széjjelebb feszegessem a csuklómon a gyorskötözőt, és nem éreztem úgy, hogy akár egy millimétert is haladtam volna. Nebet-Het mozdulatlanul lógott, úgyhogy kezdtem érte komolyan aggódni, Széth pedig keresztbe tett lábbal ült a székén, néha dudorászott, meg-megigazgatta a padlón álló tábori lámpát, ami kísérteties árnyakat vetett a sarokba, és egy kis kézitükörben nézegette magát, ami meglepett, mert nem igazán vallott rá. Időközben felfedeztem a bal szeme alatt egy friss karmolást, s ez égő szégyennel töltött el, mert azt jelentette, hogy még Nebet-Het is hatékonyabban küzdött ellene, mint én.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem, mikor feladtam, hogy bármire jussak a gyorskötözővel, és elegem lett a hallgatásból. – Mi bajod van Anubisszal, hogy ennyire ki akarod készíteni?

- Semmi – vigyorgott Széth, és a szemembe villogott a tükörrel. – Egyszerűen csak szórakoztató.

- Ennyire élvezed, ha más szenved?

- Persze! De nem csak az az érdekes. Olyan ez, mint mikor megpróbálsz kettétörni egy papirusznádat: vannak vastagabbak, vékonyabbak, de a végén mindegyik eltörik. Viszont van, amelyik lándzsahegynyi szilánkokra hasad, és jól összeszabdalja közben a kezed. Azok az érdekesek, akik harcolnak! Persze úgy is ugyanaz az eredmény… A végén mindenki megtörik. De nem mindegy, hogyan. És kíváncsi vagyok, Anubisszal lehet-e egy kicsit szórakozni, mielőtt végzek vele…

- Nem fog eljönni – Inkább magamat győzködtem, meglehetősen csekély sikerrel, de ezt Széthnek nem kellett tudnia. – Túlságosan fél tőled. Ha egyáltalán meghallgatta az üzeneted, már rég egy repülőn ül, és egy üveg vodkával kúrálja a halálfélelmét.

Felrémlett előttem Anubisz rettegéssel teli tekintete, aztán a tompa hangja, mikor azt mondta: meg fogok halni, és soha többé nem kell majd attól félnem, mikor tér vissza, s egyszerre elöntötte az agyam a düh vörös köde.

- Tudod, mit tettél vele máris? Tudod, hogy tönkretetted? Hogy folyton rémálmai vannak miattad? Hogy hétezer éve retteg, hogy mikor jössz vissza, hogy befejezd, amit elkezdtél? Egyszerűen összetörted, annyira, hogy azt se bánja, hogy meghal, ha többé nem kell veled találkoznia! Még mindig nem elég?!

Átkokat szórtam Széthre, abba se hagytam, amíg volt levegőm, aztán lihegve lógtam a köteleim között.

- Befejezted? – kérdezte nyugodtan, és ismét billegetni kezdte a tükröt.

- Miért csinálod ezt?

- Te miért felügyelted a Holtak Birodalmát? Anubisznak miért van temetkezési vállalata? Vagy Hathor miért henteregte végig az Ó- és az Újbirodalmat? Mindnyájan azt csináljuk, amire születtünk, Ozirisz, akár szeretjük, akár nem. Én a káosz és a pusztítás istene vagyok. Akár úgy is veheted, hogy a szükséges ellensúly, mert káosz nélkül nincs rend, és pusztítás nélkül nincs újjászületés. Bármit is teszek – intett Nebet-Het felé, s a szemében vörösen villant meg valami – az végső soron a világ egyensúlyát szolgálja.

Megfejthetetlen pillantást vettet a tükörbe, majd feldobta, hagyta, hogy a padlóra essen és ezer csillámló szilánkra törjön, aztán komótosan előhalászott a dzsekije alól egy rövid csövű, gonosznak kinéző pisztolyt.

- Rémesen naiv vagy, Ozirisz, ha azt hiszed, van választásunk. Se nekem, se neked… Egyikünknek sem – közelebb sétált, ujjai között megpörgette a pisztolyt. – Mind azt fogjuk tenni, ami a létünk célja, akár szeretnénk, akár nem.

- Azt akarod mondani, hogy igazából nem így akarsz élni? – kérdeztem, és ha nem függött volna a háttérben baljósan Nebet-Het élettelen teste, talán még fel is merült volna bennem, hogy esetleg megsajnálom. – Csak azért teszed mindezt, mert meg kell tenned, mint a káosz és a pusztítás istene?

- Ó, dehogy! Persze, én vagyok a káosz és a pusztítás istene, és ez determinálja, milyen legyek – Széth rám vigyorgott, a szemében szinte már vörös lángok táncoltak. – De igazából azért csinálom, mert élvezem. Szeretem látni, ahogy az emberek megtörnek.

Azzal felemelte a pisztolyt, belelőtt a raktárház homályos tetejébe, és a beszakadt hullámlemezek közt lezuhant Anubisz.

Akaratlanul is felkiáltottam, Széth azonban csak a fegyveren igazított valamit, aztán gyors léptekkel megindult Anubisz felé, aki pár kisebb darab hullámlemez között feküdt, és nyögve tápászkodott fel.

- Talált, süllyedt! De úgy tűnik, még nem elég mélyre…

Anubisz tántorogva felállt, féloldalasan, mintha az egyik lába nem igazán tartaná meg, és két remegő kézzel felemelte a pisztolyt, amit Sobek hozott, s amit oly elővigyázatlanul az előszobában hagytam.

- Ma éjjel velem jössz a túlvilágra – mondta rekedten, és lőni kezdett. Csak pár lépésnyire állt Széth-től, és az egész tárat kiürítette, mégis úgy tűnt, egyetlen egy lövése sem talált. Egy pillanatig csak a hideg kattogás hallatszott, ahogy Anubisz a ravaszt húzogatta, majd lassan megállt, és hitetlenkedve Széthre bámult.

- Egy efféle játékszerrel elég nehéz célozni – vigyorgott rá Széth. – Különösen reszkető kézzel. Tudod, Anubisz, ha meg akarsz ölni, ennél komolyabban kell gondolnod. Kezdetnek például megpróbálhatsz elmenekülni, mielőtt megint beléd eresztek egy golyót…

Nem tudom, Széth mire számított – én arra, hogy Anubisz összeomlik, ahogy a reptéren, vagy legalábbis megpróbál kitérni a tűzvonalból –, de arra biztos nem, ami történt: Anubisz olyan gyorsan vetette rá magát, hogy szinte elmosódott a levegőben, és mire Széth kellő magasságba emelte volna a fegyverét, már ledöntötte a lábáról. A gonosz külsejű, fekete pisztoly messzire repült.

- Soha – többé – nem – hagyom – hogy – bántsd – őket! – üvöltötte Anubisz, minden szónál Széth arcába csapva kiürült fegyverével. – SOHA TÖBBÉ!

Néhányszor már láttam Anubiszt így kiborulni – igaz, hétezer év alatt is a két kezemen meg tudtam számolni az összes esetet – de azt egyszer se láttam, hogy az ellenfele túlélte volna. A legtöbben csak elterültek a földön, és mire felemelték volna a kezüket, halottak voltak.

Széthet ennél keményebb fából faragták, ráadásul nagyságrendekkel több tapasztalata volt a kézitusában, mint Anubisznak: kicsit kifordult és felrántotta a térdét Anubisz bordái felé, ugyanazzal a lendülettel állkapcson vágta, Anubisz pedig fájdalmasan vonyítva gurult le róla. Nem csoda: még én is tisztán hallottam a reccsenést.

Némileg megfontoltabban tápászkodtak fel. Széth a dzsekije ujjába törölte az orrából és a felhasadt arcából ömlő vért – piszok mázlija volt, hogy egy ütés sem találta el a szemét – Anubisz azonban sokkal rosszabb állapotban volt: most már egyértelműen húzta a bal lábát, sziszegve fogta az oldalát, a jobb karját pedig szinte teljes egészében vörösre festette a vér, mintha kesztyűt viselne. Ott találhatta el Széth, mikor először rálőtt…

- Ez szórakoztatóbb lesz, mint gondoltam – vigyorgott most Anubiszra. A fogai vörösek voltak a tulajdon vérétől. – De semmi esélyed. Úgyis azt csinálok veled, amit akarok.

- Soha többé – suttogta Anubisz. – Nem fogok többé elmenekülni…

Széth gúnyosan kacagott, Nebet-Het pedig hangyányit felemelte a fejét, s a haja félrecsúszott, felfedve egy keskeny sávnyi szétroncsolt arcot. Mondani akartam valamit – neki, Anubisznak, akárkinek – de egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Engem, aki pedig mindig a szavak emberének tartottam magam, cserbenhagyott a nyelv.

- Ó, nem is akarnám, hogy elmenekülj – Széth lassan körözni kezdett, Anubisz pedig vele fordult, maga elé tartva az üres pisztolyt. – Akkor minden sokkal unalmasabb lenne! Sőt, azt remélem, még sokáig, nagyon sokáig élvezhetjük egymás társaságát…

Ezúttal Anubisz nem volt olyan gyors, vagy talán Széth már készült rá, mindenestre nem sikerült úgy lerohannia, mint az előző alkalommal: összekapaszkodva dőltek el, s a földön henteregve, összegabalyodva csépelték egymást. A félhomály ellenére is egyértelműen látszott, hogy Széth áll nyerésre: erősebb volt Anubisznál, összehasonlíthatatlanul több gyakorlattal, ráadásul Anubisz súlyosan megsebesült (és szerintem a vodka hatása sem múlt még el nyomtalanul).

Láttam, ahogy Széth bevisz egy ütést Anubisz oldalába, láttam, ahogy Anubisz belenyomja karkötős csuklóját Széth torkába, de ő ellöki, lefejeli és arcba könyököli, láttam, ahogy Anubisz megpróbálja kibillenteni Széthet az egyensúlyából, aztán már nem láttam semmit, mert Anubisz sikerrel járt, és ahogy átgördültek, fellökték a széket, amire rá voltam kötözve.

Teljes hosszomban elzuhantam, a támla úgy vágódott a karomba, hogy csillagokat láttam, és biztosra vettem, hogy el is tört, mégis hálás voltam a sorsnak: ha hanyatt esem, valószínűleg két kificamodott vállal feküdnék itt. Akkor már jobb oldalra, ahogy csak az egyik karom törik el…

Fojtott kiáltást hallottam, de nem tudtam megállapítani, kitől jön. Tekergőzve vonszolni kezdtem magam a koszban Széth széke felé: ott hevertek a földön az összetört tükör darabjai. Hát persze, hogy nem magát nézegette, hanem a tetőt, azt várta, hogy Anubisz mikor jelenik meg az egyetlen lehetséges bejáratnál, miután az ajtókat lelakatolta, az ablakok pedig már eleve túl kicsik voltak, hogy akár egy gyerek átpréselhesse magát rajtuk. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy nem vettem észre? Beszélt, hogy ne keltsen gyanút, szórakozott a tükörrel, és mikor Anubisz végre megjelent a nyílásban… Még csak nem is sejtettem! Hogy lehetek ilyen vak?

Kúsztam a tükörcserepek felé a földön. Mögöttem hatalmas puffanás hallatszott, ahogy valami nekicsapódott a kocsi oldalának. Már csak egy méter… Már csak fél… A csatazaj kezdett átmenni abba az egyenletesebb ütéssorozatba, mikor valamelyik félnek sikerül felülkerekednie, és a balhé lezárásaképpen eszméletlenre veri a másikat. Hátha csoda történt… Hátha Anubisz győzött…

Elértem a törött tükörhöz, és addig tekeregtem, amíg sikerült két ujjal megérintenem a padlót. A testsúlyom nagyja a törött karomra nehezedett, fekete-vörös foltok táncoltak a szemem előtt, és éreztem, ahogy akaratlanul is kicsordulnak a könnyeim. Üvölteni akartam, elájulni a fájdalomtól, leginkább azonban elfordulni, csak egy kicsit, csak egy egész kicsit, hogy ne azt a karomat terhelje a szék egész súlya. Hol van már egy üvegszilánk?

- Mondtam – szólalt meg mögöttem Széth vidáman – hogy semmi esélyed. Persze neked muszáj volt megpróbálni… Pedig csak megnehezíted magadnak a dolgokat, Anubisz.

Arrébb csúsztam, a karomba mintha izzó vasat nyomtak volna, ujjaim a padlót söpörték. Csak egy szilánkot, egyetlen üvegcserepet!

- Nem – hörögte Anubisz – nem, nem, nem!

- Dehogynem! Hétezer éved volt tökéletesíteni a technikát, ne mondd, hogy nem szeretnéd élesben is kipróbálni! Jobb híján ismét csak Oziriszt tudom felajánlani… Nebet-Hettel sokkal hosszabb távú terveim vannak. De lehet, hogy egy kicsit tovább is a vendégem leszel, mint eredetileg terveztem. És ha mintegy véletlenül összefutnánk Hathorral vagy Ízisszel, rajtuk is bemutathatod, milyen egy professzionális balzsamozás! Ha elég ügyes vagy, talán megtartalak magamnak a következő pár száz évre, és számtalan alkalmat adok, hogy hasznossá tedd magad. Hisz ott van még Básztet is, Mafdet, Szesat, Thot, Nut…

Anubisz felüvöltött, szavak nélkül, kétségbeesetten, és a hangjától felállt a szőr a hátamon, mert már semmi emberi nem maradt benne. Halálra sebzett állatokat halottam csak így üvölteni, haldoklókat a csatatéren, olyan mérhetetlen fájdalmat és reménytelenséget kiáltva az égre, ami összetöri az ember lelkét és megfagyasztja a szívét. A visszhangos csarnokban különösen borzalmas volt, szerettem volna befogni a fülem, hogy ne is halljam, vagy csatlakozni a sikolyhoz, és Széth sem bírhatta hallgatni, mert felhagyott azzal, hogy halállistára tegye a teljes egyiptomi panteont. Helyette tompa csattanást hallottam, és Anubisz hangját mintha elvágták volna.

Dermesztő csönd támadt, melyet csak Széth lihegése zavart meg, s melyben a saját szívverésem ijesztően hangosnak rémlett.

Csak leütötte, ismételgettem magamban, nem történt semmi végzetes, csak leütötte…

A szemem sarkából láttam, ahogy Széth a kocsihoz ment, és egy gyorskötözővel tért vissza, amitől elöntött a megkönnyebbülés: halottakat nincs értelme megkötözni. Azt már csak hallottam, ahogy leguggolt Anubisz mellé, és surrogva fűzte rá a kezére.

- Ej, most nézd meg, mire jutottál a nagy tiltakozással! Hogy fogsz így bárki mást összerakni? Vagy először magadat akarod bebalzsamozni? Elég nehezen kivitelezhetőnek hangzik!

Nebet-Het ismét megmozdult, s ezúttal valami halk nyöszörgés is elhagyta az ajkait, olyan gyengén, hogy nem is voltam biztos benne, valóban hallottam. Mit tett Széth az arcával? Nem láttam belőle semmit, csak alvadt vért…

Végre! Az ujjaim közé szorítottam az üvegcserepet, és sikerült beügyeskednem a tenyerembe, hogy egy csepp se lógott ki belőle. Még épp időben, Széth ugyanis visszatért, és nehézkesen talpra rángatta a székem. Végre ráláttam Anubiszra: csukott szemmel, megkötözve feküdt a földön, a feje alatt tócsába gyűlt a vér, ami az orrából, a szájából és az arcán lévő több sebből szivárgott. Most már azt is láttam, ahol Széth meglőtte a jobb felkarján, úgy festett, mintha a karkötő fölött egy csíkban beletépett volna valami. Még szerencse, hogy nem találta el jobban… Bár Anubisz nem úgy festett, mint akinek bármiben is szerencséje volt.

És az a rengeteg vér… Mint egy rossz horrorfilm. Nem szabadnak ennyi vérnek folynia, mert aki ennyire vérzik, az aligha maradhat életben… És a szaga! Ha életben is maradunk ma, ami momentán nem tűnik túl valószínűnek, akkor se fogjuk tudni lemosni magunkról a vér bűzét.

Sokadjára is megbántam, hogy haragban váltam el Ízisztől. Nem lett volna szabad hagynom így elmenni, nem lehet, hogy így emlékezzen rám! Életben kell maradnom és visszamenni hozzá…

- Szörnyű hibát követtem el – mondta Széth, visszaült a helyére, és Anubiszt nézte, aki lassan kinyitotta a szemét. A tekintete ködös volt, mintha nem igazán tudná, hol van. – Kellett volna szereznem még egy széket… Most hová kösselek téged? Talán hagyjalak a padlón? De onnan nem látod jól, mit csinálok Ozirisszel… - A zöld bőröm ellenére is minden vér kiszaladt az arcomból, és Széth is észrevette, hogy elsápadok, mert rám kacsintott, aztán folytatta. – Az lenne a legjobb, ha téged is olyan szépen fel tudnálak akasztani, mint a drága Nebet-Hetet. Talán akad még lelógó drót…

Amint elfordult, hogy drótot keressen, bőszen reszelni kezdtem a gyorskötözőt a tükörszilánkkal. Iszonyatosan lassan ment… Éreztem, hogy enged, de biztos voltam benne, hogy nem lesz elég időm rá.

Anubisz közben elfordult és Széth hátát nézte, aki komótosan sétált végig minden gerenda mentén. A terem magas volt, létrát pedig nem láttam – ha talál is drótot, hogyan akarja lecibálni? Alááll a kocsival, aztán felmászik rá, hogy felérjen odáig?

Lenéztem Anubiszra, ő pedig fel rám, különös pillantással, amit nem tudtam értelmezni, mintha megláttam volna egy olyan arcát, amit eddig még soha. A tábori lámpa groteszk árnyékokat vetett az arcára és csillagokként ragyogtatta fel a gallérja vér mocskolta drágaköveit. Miért nem kérdeztem meg tőle hétezer év alatt egyszer sem, honnan vannak az ékszerei? Meg kell majd kérdeznem, ha ennek vége.

Ha mindketten élünk még, mikor ennek vége…

Annyi mindent elmulasztottam, amit megtehettem volna! De miért jutnak most eszembe ilyenek? Miért most? Azzal kéne foglalkoznom, hogy megérjem a holnapot, nem azzal, mit csinálok a jövő héten vagy hónapban!

- Mindjárt – riasztott fel Anubisz suttogása, de nem értettem, mire gondol. Aztán megláttam, hogy feszíti egyre lejjebb összekötött kezét, és mindent megértettem.

Egyszer láttam így kibújni egy bilincsből: a háta mögül előre húzta a kezét a feneke alatt, átbújtatta rajta a lábát, és a hátul összekötött kézből máris elöl összekötött kéz lett, amiből értelemszerűen sokkal könnyebb kiszabadulni. A bilincs azonban közel sem volt olyan szoros, mint a gyorskötöző.

Már akkor tudtam, hogy nem fog menni, amikor elkezdte. Hiába húzta, hiába rángatta, a műanyag nem engedett, és a csuklója szorosabban volt összekötve annál, hogysem eléggé szét tudta volna feszíteni. Ennek ellenére megpróbálta: a karján kidagadtak az erek, a fogát összeszorította, és húzta, húzta…

- Anubisz, ne! – sziszegtem felé. – Mindjárt kiszabadulok…

A mindjárt talán túl optimista becslés volt, mert még messze voltam a végétől, de egyértelműen haladtam. Anubisz azonban tovább feszítette a kezét, hogy a gyorskötöző egyre mélyebbre vágott a csuklójába, már egészen eltűnt a bőre alatt, és egyszerre rádöbbentem, hogy akkor is ki fogja rángatni, ha nem fér át.

- Ne csináld!

Még csak le se lassított. Csak Széth irányába vetett egy utolsó pillantást, aztán egy végső rántással végre áthúzta a kezét. Felhúzta a térdét és a lábát is kihúzta, aztán diadalmasan a szájához emelte a csuklóját, és könnyedén átharapta a gyorskötözőt. Hiába, sakálfogak!

Széth megfordult, épp csak lekéste a mozdulatot, ahogy Anubisz a háta mögé ejtette a kezét, de azért gyanakodva figyelte egy darabig, aztán visszafordult a gerenda felé. Az volt az utolsó… Még pár méter séta, aztán Széth visszajön, és…

Anubisz feltápászkodott a padlóról. Megszokott könnyed mozgásának nyoma sem volt, úgy vonszolta magát, mintha minden tagja el lenne törve. De mégis mit csinálhat? Fegyvertelenül, félig agyonverve, ráadásul Széth ellen… Ha legalább Széth pisztolyát meg tudná szerezni, de az valahol a sötétben hevert, ahová az előbb elrepült…

Anubisz úgy tette meg az autóig hátralévő két méteres távot, mintha inkább két kilométer lenne. Esetlenül, elképzelhetetlenül lassan, de legalább zajtalanul.

Széth az ajtónyitásra fordult meg, s innentől egyszerre felgyorsultak az események: Anubisz bevágódott a kocsiba, indított, s ahogy a motor felbőgött, még nyitott ajtóval gázt adott. Úgy zúgott el mellettem, hogy a tükör egy centire suhant el a fejemtől, az ajtó bevágódott a lendülettől, egy másodperccel később pedig Anubisz padlógázzal belecsapódott a szemközti falba, útközben elsodorva Széthet, akit úgy repült félre a kocsi orra fölött, mint egy elhajított rongybaba.

A gyorskötöző egy halk pattanással engedett, és a kezem végre kiszabadult. A tükördarabka kihullott az ujjaim közül, ahogy esetlenül tapogatózni kezdtem a derekam köré tekeredő kötelek csomója után.

Széth mozdulatlanul feküdt a padlón, Anubisz pedig még mindig a kocsiban ült, feje a kormányra borult. Ugye nem lehet, hogy ő is…?

A csomó végre engedett, a kötelek kilazultak. Már csak a bokámon lévő gyorskötöző volt hátra: lehajoltam a szilánkért, s bőszen fűrészelni kezdtem vele. Most, hogy nem kellett természetellenes szögbe csavarnom a csuklómat és láttam is, mit csinálok, gyorsabban haladtam, de fél szemmel azért végig Széthet figyeltem. Vajon meghalt? A szemem sarkából úgy láttam, mintha megmoccant volna, de nem voltam biztos benne.

A kocsi ajtaja csikorogva kinyílt, s Anubisz inkább kizuhant, mint kilépett rajta. Egy pillanatig négykézláb állt a padlón, aztán a kilincsbe kapaszkodva felhúzta magát, és imbolyogva megindult. Azt hittem, Széth-hez megy, de félúton irányt váltott, s begyűjtötte a porból Széth pisztolyát.

Végre ez a gyorskötöző is elpattant. Szabad voltam és végre sikerült talpra kecmeregnem.

- Anubisz…

Úgy nézett ki, mint aki meg se hallja. Széth fölött állt és pisztolyt szegezett a fejére, két kézzel, remegve, ahogy a másikat is tartotta.

Legnagyobb meglepetésemre Széth még élt: bár úgy festett, mint akinek minden tagja összetört és lehetetlen szögekbe csavarodott, megszokott rosszindulatú vigyorával nézett fel Anubiszra.

- Nem fogsz lelőni. Nem is tudsz! – köhögött, és a szája sarkából vérpatak indult meg a padló felé. – Nincs benned elég gyilkos szándék. Gyenge vagy, most is úgy reszketsz, mint a papirusz az őszi szélben… El fogod hibázni, mint az előző huszonakárhány lövést.

- Soha többé – suttogta Anubisz, letérdelt Széth mellé, és a homlokának nyomta a csövet. – Nem fogok többé félelemben élni…

- Ne – jajdult fel valaki, s beletelt két másodpercbe, mire rájöttem, hogy Nebet-Het sírt fel – Anubisz, ne!

- Sajnálom, Nebet-Het – mondta Anubisz meg sem fordulva. Még utoljára Széth szemébe nézett, és meghúzta a ravaszt.

Halk kattanás hallatszott, de nem történt semmi. Széth felröhögött, a szája szélén véres buborékok pattantak szét.

- Látod, Anubisz – kezdte, de a mondat hörgő köhögésbe fúlt – látod, mondtam én, hogy még lőni se tudsz rendesen…

Anubisz csak térdelt mellette, görcsösen szorongatva a pisztolyt, miközben Széth mély lélegzetet vett, aztán egy halk sóhajjal végleg elhallgatott, feje oldalra billent, szemében kihunyt a vörös tűz.

- Vége, Anubisz – mondtam, miközben Nebet-Het halkan sírni kezdett. – Gyere, menjünk. Anubisz… Tedd le a fegyvert…

Végre rám nézett, arcán egy pillanat alatt ezerféle érzelem futott át, a pisztoly pedig koppanva hullt a padlóra remegő ujjai közül.

- M-megöltem – dadogta, és a szeme elkerekedett, mintha csak most jutna el hozzá az információ – Széth halott, és én öltem meg! – Egy másodpercig csak bámult rám, aztán egyik pillanatról a másikra a nyakamba vetette magát, és bömbölni kezdett. – Ahahahannyira féltem! Ozirisz, én… Hogy történt ez az egész… Azt hittem, mind meg fogunk halni!

- Semmi baj, Anubisz, most már vége… Engedj el, hadd hívjak mentőt! És le kellene szednünk Nebet-Hetet…

- Azt hittem, egyedül fogok meghalni, Széth-tel, a sötétben, miután… Mindenki mást is meg akart… Jaj, Ozirisz…

Felhívhattam volna rá a figyelmét, hogy vagy egyedül, vagy Széth-tel, de a kettő együtt nem megy, de úgy döntöttem, nincs olyan állapotban, hogy bármiféle logikus érv eljusson hozzá. Hagytam, hogy úgy lógjon rajtam, mint egy kisgyerek, és néha-néha megveregettem a hátát, reménykedve, hogy semmi olyat nem találok el, amit Széth eltört.

Beletelt egy percbe, mire Anubisszal a nyakamban eljutottam a telefonig, onnantól azonban minden meglepően gyorsan ment. A mentők négy perc alatt érkeztek meg, a rendőrök nyolc alatt, ami épp elég idő volt hozzá, hogy előássam Széth zsebéből a lakat kulcsát, és kinyissam a leláncolt kaput. Mégse várhattam, hogy a mentősök is a tetőn át jöjjenek be…

Először úgy tűnt, Nebet-Het úszta meg a legjobban: Anubiszt azonnal egy hordágyra fektették, telenyomták gyógyszerrel, és egyre bágyadtabb tiltakozása ellenére meg sem engedték mozdulni, velem pedig azt közölte egy pogácsaképű, szőke nővérke, hogy valószínűleg műteni kell majd a törött karomat. Nebet-Het arca ezzel szemben, miután letörölték a ráalvadt vér és a beleragadt kosz nagyját, meglepően épnek bizonyult, csak a homlokán volt egy másfél centis vágás, ahol Széth leütötte.

Ezt Nebet-Het később mesélte el: hazafelé tartott, mikor egy mellékutcából vártalanul elébe toppant Széth.

- Szia, szívem! – mondta, és már ütött is, Nebet-Het pedig, aki már emelte a kezét, hogy kikaparja annak a hűtlen disznónak a szemét, ájultan hanyatlott a lábához.

- A fejsebek mindig nagyon véreznek – mondta vidáman az egyik mentős – aggodalomra semmi ok.

Szerintem ez igenis ok az aggodalomra, de hát nekem nincs orvosi végzettségem.

Nebet-Het esetében azonban a fő probléma nem a fejseb, hanem az elmeállapot volt: miután sikerült kiszabadítanom, rögtön Széth-hez rohant, és a kezébe kapaszkodva zokogott, amíg nagy nehezen el nem tudták onnan rángatni. Azok után, amit csinált vele… Normális ez a nő?

Először Anubiszt emelték be egy mentőbe, aki eddigre mélyen aludt a nyugtatóktól, aztán Nebet-Hetet, mikor azonban engem is be akartak tuszkolni, elkövettem azt a hibát, hogy hátranéztem, és rögvest a földbe gyökerezett a lábam.

- Mit csinálnak vele? – Ketten Széth mellett térdeltek, és egy defibrillátort nyomtak a mellkasára. – Ugye nem próbálják meg feléleszteni? – A nővérke megrovó tekintetet vetett rám, de azért folytattam. – Higgye el, mindenki csak nyer rajta, ha Széth halott marad. Amúgy is semmi esély rá, hisz már percek óta…

Elhallgattam, mert úgy láttam, mintha megmozdította volna a fejét. De a kizárt, hogy most feltámasszák, ugye? Meghalt, annak rendje és módja szerint! Igaz, hogy egyszer már én is meghaltam, de az más! És igen, az istenek néha nagyon strapabírók… De ilyen nincs, ugye nem… Csak azért mozoghat, mert valaki éppen a hullája mellkasát nyomkodja!

A nővérkének végül sikerült beterelnie a mentőbe, úgyhogy a továbbiakat nem láttam, de az a homályos balsejtelem velem maradt. Végül is Széthről van szó… Túl egyszerű lenne, ha végre meghalna?

Sebesüléseink végső leltára a következő volt: nálam egy szilánkosra tört felkar és egy sorozat apró vágás a kezemen a tükörszilánktól, Nebet-Hetnél pedig egy vágás a homlokán, agyrázkódás, harapások a mellén, és valami szakadás a női részein, amiről nem tudtam meg többet, és az igazat megvallva nem is akartam. Anubisz úgy festett, mint akit átnyomtak egy húsdarálón: lőtt seb a felkarján, törött bal boka, számtalan törött borda, törött állkapocs és járomcsont, bucira pofozott fej, és különböző belső sérülések, amivel az orvosok szerint mozogni sem tudhatott volna, nemhogy kiszabadítani magát, aztán nekihajtani a falnak. A két keze fejét ráadásul szinte teljes egészében lenyúzta a gyorskötözővel, és csak az én fellépésemnek volt köszönhető, hogy az orvosok hajlandóak voltak hosszadalmas munkával leemelni a karkötőit a sérült rész fölött, ahelyett, hogy az előírásoknak megfelelően levágták volna őket. Bár talán az is segített, hogy valószínűleg órákig tartott volna átvágni őket, és legalábbis egy láncfűrész kellett volna hozzá.

A rendőrök megkíséreltek kihallgatni mindhármunkat, de számtalan akadállyal szembesültek. Én megkíséreltem összefüggően és értelmesen előadni az eseményeket, Anubiszt azonban úgy telenyomták gyógyszerekkel, hogy magánál sem volt – amúgy is csak a szeme meg az orra hegye lógott ki a kötések közül –, Nebet-Het pedig nem volt hajlandó szóba állni a rendőrökkel. Igyekeztem megvédeni, és az agyrázkódására fogtam minden hülyeséget, amit mondott, de nem könnyítette meg a dolgomat.

- Utolsó, szemét disznó! – sikoltozta, mikor végre felhagyott Széth siratásával, és eszébe jutott, hogy alapvetően utálja. – Leütött, elrabolt, megvert, megerőszakolt!

- Tehát feljelentést tesz? – kérdezte egy rendőr, és segítőkészen előhúzott egy jegyzetfüzetet. – Akkor elmondaná ezt a jegyzőkönyvbe is, hogy…

- Maga meg mit üti bele az orrát más házaséletébe? – rikoltotta Nebet-Het, és nekem kellett lefognom, hogy ne próbálja meg kikaparni a szerencsétlen rendőr szemét. Elhihetitek, egy kézzel nem volt könnyű. – Ez abszolút magánügy! Semmi köze hozzá!

Ezek után nem csoda, hogy a rendőrök nem voltak oda érte.

A harmadik napon tudtam meg a hírt, ami mindent megváltoztatott. Anubisz szerencsére még mindig leszedálva feküdt egy emelettel feljebb, Nebet-Het pedig az egyik nővérke idegeit cincálta darabokra, úgyhogy én értesültem róla először.

- Maguknak még nem mondták? – kérdezte csodálkozva a fiatal, szemüveges doktor. – Az a terrorista is életben maradt, aki elkapta magukat. Kész csoda! Bár a kollégák azt mondják, hogy soha többé nem fog talpra állni… De a vádemelés már megvolt. Azt is mondták – halkította bizalmas suttogásra a hangját – hogy száznyolcvankét másik államban is körözik. Nem semmi figura! De nem én pletykáltam, jó? Igazából nekem sem lenne szabad tudni róla…

Nem sokkal ezután Anubisz végre felébredt. Éppen bent ültünk nála Ízisszel és Hathorral, akik reggel futottak be – Ízisz a nyakamba ugrott a reptéren, és onnantól csak akkor voltam hajlandó elengedni a kezét, mikor a mosdóba ment –, mikor Anubisz nyögött egyet, aztán kinyitotta aranyszín szemét. Egy pillanatig csak meredt a semmibe, aztán bizonytalanul felemelte a két kezét, és lassan rájuk fókuszált. Nem nyújtottak túl szép látványt, bár a legrosszabbat egyelőre megúszta: a kötés alól csak a körmei hegye lógott ki, a szétroncsolt bőrt a helyén tartó, frankensteini varratok nem.

- Ez olyan Doktor Strange-dolog? – suttogta az arcát is elborító kötéseken keresztül. – Mikor megyünk Tibetbe?

Hathor és Ízisz sikítva borultak a nyakába, de mire elmondhatták volna, mennyire örülnek, hogy él, Anubisz megint elájult.

Legközelebb este ébredt fel, mikor már csak én voltam bent. Valahogy nem volt szívem magára hagyni, amíg legalább pár percet nem beszéltem vele, és meg nem bizonyosodtam róla, hogy jól van. Azon törtem a fejem, hogy hogy adjam elő neki, hogy Széth mindenek dacára életben maradt, de végül megkímélt attól, hogy nekem kelljen felhozni a témát.

Az ablakban álltam, és az esti homályba burkolózó parkot figyeltem, mikor megszólalt a hátam mögött.

- Ozirisz…

- Hát felébredtél! – Jobban festett, mint előző alkalommal, amikor nem voltam biztos benne, eljutott-e a tudatáig, hol van és mi történt vele. A nyaka felé tapogatózott, és felsejlett bennem, hogy a drágaköves gallérját keresi. El ne felejtsem majd alkalmasabb pillanatban megkérdezni… – Megmentettem a dokiktól az ékszereidet, hibátlanul megvan az összes, de ne próbáld meg ennyi kötésre visszavenni őket. Hogy érzed magad?

- Mi történt? Széth… tényleg meghalt?

Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam azzal bíztatni magam, hogy jobb az ilyeneken gyorsan túlesni.

- Valahogy sikerült újraéleszteniük. Él, de azt mondják, deréktól lefelé lebénult, és amúgy is az ágyhoz bilincselve tartják, és a kórházból valószínűleg egyenesen a börtönbe viszik, szóval nem kell félned, nem fog vissza…

- Olyan hihetetlen volt – suttogta Anubisz, és lehunyta a szemét. – És tényleg… De én megöltem. Akkor is, ha azóta feltámadt… Megöltem! Elgázoltam, aztán a fejéhez nyomtam a pisztolyt, és most… - Egy könnycsepp gördült le bekötözött arcán, és egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott. – Minden más lett, Ozirisz…

Nem tudtam, mit mondjak, de nem is tűnt úgy, hogy Anubisz válaszra várna.

- Ha visszajön – folytatta – mert vissza fog jönni, biztos vagyok benne, egyszerűen csak tudom, megint meg fogom ölni! – Kinyitotta a szemét és elvigyorodott, könnyes arca csak úgy sugárzott. – Már nem félek! Megöltem Széthet! Úgy érzem magam, mint ha felégettem volna az összes hidat a kontinensen!

Rámutathattam volna, hogy a hasonlata száz százalékosan elhibázott, de inkább csak megfogtam a kezét – nagyon-nagyon óvatosan, inkább csak jelzésértékűen – és leültem mellé az ágyra.

- Fantasztikus volt, amit csináltál, Anubisz. Szembenéztél a félelmeiddel, ráadásul megmentettél engem és Nebet-Hetet… Igazi hős vagy, és én nagyon büszke vagyok rád! – Nem bírtam állni a könnyektől fénylő tekintetét, mert az én szemem is szúrni kezdett, és az, hogy mosolygott, valahogy csak még rosszabbá tette a dolgot. – Nem szabadott volna magadra hagyjalak. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha Széth… ha téged…

Amennyire a kötések között meg lehetett állapítani, a mosolya még szélesebb lett.

- Örülök, hogy itt vagy velem, Ozirisz… És ne aggódj, senkinek nem mondom el, hogy milyen érzelgős vagy, ha a többiek nem látnak.

Anubiszt egy hónappal később engedték haza a kórházból, aznap, mikor a karomról levették a gipszet. Egy halom nyomatékos figyelmeztetéssel bocsátották útjára, miszerint nagyon kell vigyáznia az egészségére, és nem csinálhat semmi megerőltetőt, ha nem akarja, hogy a frissen összefoltozott szervei és többé-kevésbé összeforrt csontjai újra szétcsússzanak.

Ehhez képest akkor hívott fel, mikor elindult egy taxival visszafelé, és mire felértem hozzá, már ott volt Sobek, Hathor, Básztet, Mafdet és Thot, Anubisz pedig egy imbolygó fotel karfáin egyensúlyozott, és egy hatalmas üveg pezsgőt lengetett.

- Anubisz, gyere le onnan, mielőtt leesel! A vesédet és a májadat is úgy kellett összevarrni…

- Ne rontsd el a partit, Thot! Most meg kell ünnepelnünk az évszázad összecsapását! Először is igyunk arra, hogy végre hazatértem! Aztán arra, hogy…

Nagyjából negyed órába került, hogy Anubiszt lepateroljuk a fotel tetejéről, és elérjük, hogy legalább leüljön a folytonos fel-alá rohangálás helyett. Akkor azonban megérkezett Ízisz, akire Anubisz nekifutásból vetette rá magát, és úgy ölelgette, hogy majd' megfojtotta, végül pedig, épp mire Ízisz végzett a magyarázkodással, hogy Nebet-Het nem jön, mert nem hajlandó elmozdulni Széth ágya mellől, félénken beóvakodott az ajtón Szahmet. Rögtön mentegetőzni is kezdett, fél mondatnál tovább azonban nem jutott.

- Anubisz, nagyon saj…

- Szahmet! – lőtt ki felé Anubisz a fotelből, és úgy törölte képen egy menet közben felkapott süteményestálcával, hogy a háború istennője visszazuhant a lépcsőházba. – Te nagyon hülye, állat, vadbarom! Minek hívtad ide Széth-et! Az egész a te hibád, te idióta!

Még egyet csapott Szahmet fejére a tálcával, aztán csípőre tett kézzel megállt az ajtóban. Szahmet a fejét fogta, amin máris egy takaros púp növekedett.

- Igazad van, Anubisz, és tényleg nagyon sajnálom! Bocsánatot kérek! Tudom, hogy azzal nem lehet visszacsinálni, de tényleg annyira…

- Elég lesz már – legyintett Anubisz a tálcával, leszedett Szahmet válláról egy elrepült süteményt, aztán megveregette a feje búbját. – Most már kvittek vagyunk! Jössz piálni?

Ha a világon minden nézeteltérést ilyen egyszerűen meg lehetne oldani!

Széth egy héttel később szökött meg a kórházból.

Mint kiderült, Nebet-Het egy ottfelejtett hajcsatjával nyitotta ki a bilincseket, aztán – kikerülve az ajtaja előtt posztoló két őrt – kimászott az ablakon és eltűnt, egy nyúlfarknyi búcsúlevelet meg egy csapat őrjöngő rendőrt és értetlenkedő orvost hagyva maga után.

- Azt mondták, soha többé nem fog talpra állni! – üvöltötte az egyik rendőr a főorvosnak, úgy, hogy még én is hallottam, pedig a kapun kívül ácsorogva vártam Nebet-Hetet. – Azt mondták, fel se tud ülni segítség nélkül!

- Eltört a gerince, maga tuskó, és egy hónapja mondta, hogy deréktól lefelé nem érez semmit! Mégis mire kellett volna számítanom? – kiabált vissza a doktor. – Már az is csodával határos, hogy a gerinctörés után nem bénult le, de az már végleg hihetetlen, hogy egy egész hónapig következetesen játszotta, hogy igen!

- Magukat fogom felelőssé tenni! Nézze meg ezt, azután beszéljen, hallja, nézze meg ezt!

Eddigre már én is visszaszivárogtam az előcsarnokba, hogy közelebbről értesülhessek az eseményekről, így sikerült egy lopott pillantást vetnem a cetlire, amit a rendőr lengetett. A Széthet jelző állatfej stilizált rajza volt rajta, fölötte pedig egyetlen sornyi írás: He! He! He!

A további vizsgálat nem vezetett eredményre. Sem azt nem tudták kideríteni, hogyan sikerült Széthnek egy hónapig mindenkit az orránál fogva vezetni, sem azt, hogyan jutott le a negyedik emeleti ablakból a földre, sem azt, hová ment ezután. Pár nappal később azonban Anubisz kapott egy levelet.

A borítékban egy párizsi lapból kivágott újságcikk volt, mely egy nyolc áldozattal járó, megmagyarázhatatlan gázrobbanásról számolt be, meg egy fotó, amelyen Széth az Eiffel-torony előtt állt egy szendviccsel a kezében, a győzelem V-betűjét mutatta, és vagy kacsintott, vagy rosszindulatú fintort vágott (nehéz volt eldönteni, mert tele volt az arca ragtapasszal, ráadásul a felét kockás kendő fedte, amilyeneket a terroristák nyakában látni a hollywoodi filmekben). Az újságcikk szélére két szót firkáltak piros filctollal: Je reviendrai! ;)

- Nagyon stílszerű – biggyesztett Ízisz, miközben Anubisz apró cafatokra tépte a cikket. – Szörnyen franciás…

- A képet Nebet-Hetnek adom – jelentette be Anubisz nagyvonalúan. – Úgyis folyton sír Széth után.

Nebet-Hetnek az volt az első dolga, amint a kezébe kaparintotta a fotót, hogy előkapott egy öngyújtót, a lángba tartotta a képet, és gyilkos tekintettel figyelte, ahogy hamuvá ég.

- Az a hűtlen rohadék megint itt hagyott! El akarok válni!

Sosem fogom megérteni a nőket!

A következő napokban némi aggodalommal figyeltem a postát, de további hírek – mindannyiunk megkönnyebbülésére – nem érkeztek.

Lassan már kezdtük elhinni, hogy Széth és az egész zűrzavar már a múlté. A sebeink begyógyultak, és bár Anubisz keze még mindig úgy festett, mint egy horrorfilm kelléke, már látszott rajta, hogy csak idő kérdése, és a harcnak nem marad nyoma. Még Nebet-Het is megbékélni látszott a helyzettel, és már nem hívogatta naponta Maatot, hogy intézze el a bíróságon, hogy hivatalosan is elválhasson Széth-től.

Egyik este Anubisznál ültünk a díványon és a Star Wars-t néztük. Darth Vader éppen leszállt a Halálcsillagon, mikor Anubisz egyszer csak felugrott, nem kis riadalmat kiváltva átvetődött a tévé fölött, és nagyot koppant az ablaküvegen.

- Mi történt?!

- Esik a hó! Hát nem haláli? Mint egy képeslapon!

Mire csatlakoztunk hozzá, már sarkig tárta az ablakot, és a párkányról kaparta össze az év első havát. Odakinn hatalmas pelyhekben havazott, a járdát és a parkoló autókat fehér dunnával takarta be a tél, a szomszéd lány pedig szőrös szegélyű kabátjába burkolózva, két karácsonyi zacskót lóbálva sietett a kapu felé.

- Milyen szép – mondta ábrándosan Hathor.

Anubisz gondosan célzott, lőtt és talált.

- Igen – helyeseltem, miközben Dinah odalenn káromkodva köpködte a havat, Anubisz pedig vihogva gyúrni kezdte a második hógolyót – gyönyörű. Igazi békés, téli idill.

- Feljelentem, maga huligán!

- Inkább dobj vissza!

- Mi lenne, ha visszamennénk tévézni?

- Anubiszt ismerve – kuncogott Ízisz – kisebb csoda.

- Nem mintha kifogásom lenne a hó ellen, de kezdek megfagyni, és azt hiszem, ki kellene használnunk az ilyen nyugodt estéket. Lehet, hogy ez szörnyű vénemberesen hangzik, de annyira élvezem, amikor nincs semmi gond, és egyszerűen nem történik semmi…

Elmélkedésemnek Dinah válaszhógolyója vetett véget, ami csak pár centivel hibázta el Anubisz orrát, helyette a nyakamnál csapódott be, és teljes jeges-vizes valójában becsúszott a pólóm alá.

Valahogy mégsem tudtam rá haragudni. Számomra az a világ, ahol Anubisz, Ízisz és Hathor visítva röhög azon, ahogy indiántáncot járva próbálom kirázni a havat a ruhámból, minden létező világok legjobbika. Hiszen élünk és együtt vagyunk – mi kellhet ennél több?

Például egy száraz ing és pulóver. De nem vagyok hajlandó egy tökéletes végszót ilyen földhözragadt dolgokkal elrontani!

Tökéletesen nyálas végszót. Köszönöm, Anubisz.