Anubisz Csodaországban

Kényelmesen ücsörögtem a könyvesboltban kései reggelim fölött, és egy Emily Dickinson-verseskötetet lapozgattam, amikor Hathor felhívott. Meglehetősen zaklatottnak tűnt, először nem is értettem, mit akar, mikor megkérdezte, hogy szoktam-e videókat nézni.

- Tudod, hogy nem vagyok jóban a modern technikával…

- De a Youtube-ot ismered, nem?

- Azt még igen.

- Akkor kivételesen nyisd meg az e-mailjeidet, és nézd meg a videót, amit küldtem! Aztán hívj vissza.

El sem tudtam képzelni, mi kavarhatta így fel Hathort. Valami igazán földrengetőt vártam, a videó azonban csak egy rosszul megvilágított utcát mutatott egy lepukkant bárral, meg néhány motorost, akik lelkesen csépelték egymást. Mit érdekli ez Hathort? Aztán az egyikük, aki vagy egy méter láncot lóbált, és akrobatikus ugrásokkal tért ki az ellentámadások elől, megfordult, és nekem is elakadt a lélegzetem.

Anubisz volt.

- Azért annyira nem nagy baj – nyugtattam Hathort, miután visszahívtam. – Tudod, milyen… De úgy tűnt, meg tudja magát védeni. Vagy azt akarod mondani, hogy már megint letartóztatták?

A hangot levéve újrajátszottam a videót: kétségtelenül Anubisz volt az, csillogó, sokezer éves ékszerekkel, bőrdzsekiben és egy vaskos lánccal. A felvétel az akció közepén ért véget: oldalról valami a kamerának csapódott, és a kép egy utolsó villanás kíséretében végleg elsötétedett.

- Nézd meg a dátumot!

Ismét visszatekertem: biztonsági felvétel volt, a jobb alsó sarokban dátummal és órával.

- Tegnap éjjel. Na és? Nem rohangálhatok folyamatosan utána, hogy kihúzzam minden bajból, amibe belekeveredik…

- De én beszéltem vele tegnap éjjel!

- Oké. És?

- Úgy értem, akkor beszéltem vele! És nézd meg a címet, ez elvileg a kontinensen történt, de Anubisz nem lehetett ott öt perccel azelőtt, hogy velem beszélt, és azt mondta, hogy otthon ül!

- Akkor biztos rossz a felvétel. Vagy Anubisz nem mondott igazat.

- De az ott biztosan ő! Ne mondd, hogy lehet bárki más!

Kénytelen voltam elismerni, hogy ha nem Anubisz, akkor legalábbis az ikertestvére.

- Aggódom miatta… Feljössz velem hozzá?

Egy bosszús sóhajjal megadtam magam. Két oka van annak, hogy az életem a megérdemelt béke és nyugalom helyett tele van káosszal: a nők és Anubisz. És ha a kettő találkozik… Az már kis híján a világvége.

Várakozásom ellenére Anubisz otthon volt – egy röhejes űrhajómintás pizsamában és egy tojáslikőrös üveggel a kezében nyitott ajtót –, és egyáltalán nem látszott bűntudatosnak, mikor Hathor szembesítette a tárgyi bizonyítékkal, és megmutatta neki a videót.

- Váááó, de jól nézek ki! Láttad azt a rúgást? Nagyon badass! És már kétszázezren látták! Várjatok egy percet, átküldöm Básztetnek, hadd irigykedjen…

- Ez tényleg te vagy?

- Naná, hogy!

- Tegnap éjjel?

- Nem. Azaz igen. Azaz… Mindegy. Ez bonyolult, és úgysem fogod elhinni.

- Miért ne hinném?

- Ismerlek, Ozirisz, nem fogod elhinni. Azt fogod mondani, hogy részeg vagyok.

- Hát…

- Én hinni fogok neked – vetette közbe Hathor. – És biztos vagyok benne, hogy ezúttal Ozirisz is. Mondd el, mi történt!

- Na jó… Emlékszel arra, amikor egyszer Karnakban találkoztunk, Mut temploma mögött, és nem akartad nekem elhinni, hogy nem vagyok részeg?

- Ööö… Nem.

- Sejtettem. De ha most elmondom, mi történt, el fogod hinni, nem?

Jelentőségteljesen a tojáslikőrös üvegre pillantottam.

- Anubisz, én csak akkor hiszem el neked, hogy nem vagy részeg, ha reggeltől estig figyelhetem minden mozdulatodat, és látom, hogy egész nap nem iszol semmit.

- De akkor szomjan halok!

- Azt legfeljebb a vízhiánytól lehet.

- A vodkahiánytól is!

- Azért, mert a vodka vizecskét jelent oroszul, még nem pótolhatod vele a valódi vizet!

- Miért? Ugyanúgy néz ki!

Egy melodramatikus sóhaj kíséretében felhagytam a meddő vitával.

- Rendben, akkor elhiszem, hogy nem vagy részeg. Térj a lényegre!

- Oké! – Anubisz kényelembe helyezte magát a díványon, meghúzta a tojáslikőrös üveget, és mesélni kezdett.

Réges-régen, egy nem is olyan messzi galaxisban – vagyis Akhenré, a tizenkilencedik dinasztia hetedik fáraójának idejében, Karnakban – egy nap Anubisz sétálni indult, már ha az enyhén ittas bolyongást sétálgatásnak nevezhetjük, és véletlenül betévedt Mut templomába.

Ez azon esetek egyike, mikor céltudatos eltévedésről beszélhetünk: odakint forrón tűzött a nap, a templomok és a szobrok körvonalait elmosta a kövekből felszálló hő remegése, még az amulettárusok is árnyékba húzódtak. Csak Ré legelszántabb papjai próbáltak dacolni a meleggel, pedig ők még a napsütést sem szidhatták, miközben izzadtságban úszva cipelték át az udvaron a napistennek szánt áldozatot. Ebben a hőségben Mut templomának vastag kőfalai némi árnyékot és kellemesebb hőmérsékletet ígértek, úgyhogy, mikor Anubisz a templom előtt találta magát, rögtön be is surrant, egy szobor mögé rejtőzve a hűvös kőfalnak dőlt, és pár percen belül elaludt.

Mikor felébredt, sötétedett, és papok sora vonult ünnepélyesen az oszlopok között. Anubisz nem táplált komolyabb ellenérzéseket Mut papjaival szemben – legalábbis nem többet, mint bármilyen más papok irányában –, de úgy gondolta, valószínűleg nézeteltéréseik támadnának azt illetően, hogy istenhez méltó viselkedés-e részegen aludni egy szobor mögött valaki más templomában, úgyhogy úgy döntött, megkíméli magát a vitától, és még jobban az árnyékba húzódott, hogy szinte láthatatlanná vált.

A papok elsorjáztak, hamarosan azonban megjelent maga a főpap egy megkötözött keselyűt cipelve. Anubisz csendben figyelte, ahogy a többi pappal ellentétben nem a hátsó ajtón át távozott, hanem befordult az egyik oszlop mögé, aztán eltűnt.

A keselyű merőben szokatlan áldozati állat volt, az azonban, hogy a papok úgy tűnjenek el, mint a levegőben eloszló füst, még szokatlanabb. Anubisz körbelesett, aztán feltápászkodott a fal tövéből, és tüzetesen megvizsgálta az oszlopot. Egy furcsa szögben álló folyosót vagy lépcsőt várt, ami eddig elkerülte a figyelmét, esetleg azt, hogy valaki "húúú!"-t kiáltva kiugorjon az oszlop mögül – végül is ezeknél a papoknál sosem tudhatja az ember –, de nem talált semmit. A pap szőrén-szálán eltűnt, még egy lábnyomot sem hagyott maga után! Anubisz dühösen belerúgott az oszlopba.

Akkoriban elég sokan tudtuk, hogy Mut papjai nem túl rendes dolgokkal is foglalkoznak. Talán nem vagytok tisztában vele, mi számít nem rendes dolognak: nem az afféle erősen korhatáros tevékenység, amit Hathor vagy Sobek papjai csinálnak, amikor azt hiszik, senki nem látja őket, hanem például olyan kérdésekre keresni a választ, hogy Mut hogyan születhetett meg a semmiből. Mert ha valaki azt akarja megtudni, hogyan kerülnek elő dolgok a semmiből, először óhatatlanul azt fogja felfedezni, hogyan tűnnek el a dolgok a semmibe.

Szóval mikor Anubisz rúgására válaszképpen beljebb csúszott egy kő az oszlop alján, megnyílt alatta a templom padlója, és ő alábucskázott egy sötét folyosóra, már estében elhatározta, hogy ennek a nem rendes dolgokhoz kell valami köze legyen, és ebben csak megerősítette, hogy földet éréskor fájdalmasan beverte a térdét és a könyökét.

Némi káromkodás után feltápászkodott, és megszemlélte a környezetét. A falon egyenletes időközönként égő fáklyák derengő félhomályt varázsoltak a folyosóra, a simára csiszolt kőtömbök pedig baljós némaságban vesztek a sötétbe: egyetlen festmény, egyetlen hieroglifa sem ékítette őket. Nem túl messziről azonban vitázó hangok hallatszottak, úgyhogy Anubisz egy sakált is megszégyenítő óvatossággal lopakodni kezdett az irányukba.

Mire a folyosó második kanyarulatán is túl volt, már azt is ki tudta venni, miről vitatkoznak az ismeretlenek.

- Teljesen biztos voltam benne, hogy működni fog!

- De hát látod, hogy nem működik!

- De nem az én hibámból! Mindent a legnagyobb körültekintéssel…

- Talán azt akarod mondani, hogy én tehetek róla?!

- Széth nevére, ostobaságod már az egeket veri!

Anubisz megborzongott Széth említésére, és egy pillanatig lehunyt szemmel lapult a falhoz, aztán megrázta a fejét, és tovább settenkedett. A folyosó fáklyákkal kivilágított kamrába torkollott, melynek túlsó oldalán ajtó vezetett egy újabb kamrába: innen érkeztek a hangok.

- Számításaim szerint meg kellett volna nyílni a kapunak!

- Talán a számításaid nem elég pontosak. Lehet, hogy nagyobb áldozat kell!

- A keselyű Mut szent állata, mégis mit tudsz jobbat? Embert?

Anubisz utólag azt mondta, csak azért ment oda, hogy megnézze a keselyűt, ami az első kamra közepén feküdt. Nem tudom ugyan, mi néznivaló lenne egy elvágott nyakú keselyűn, ami három koncentrikus kör közepén fekszik, füstölők és illatszerkúpok között, a vérével pedig hieroglifákat és különböző szimbólumokat mázoltak a kőpadlóra, mindenesetre úgy döntött, közelebbről is szemügyre veszi, és gondolkodás nélkül besétált a körök középpontjába.

A döglött madár tollai megrezzentek, mintha szél borzolta volna fel őket. Fagyos fuvallat söpört végig a fáklyákon, néhányat ki is oltott. Mire a többi újra fellángolt és a két vitatkozó pap betrappolt a szobába, Anubisz nyomtalanul eltűnt.

- És ezek után azt várod, hogy elhiggyem, hogy nem voltál részeg?

- Tényleg nem voltam részeg! Órákig aludtam előtte! Bármennyit is ittam, az már rég nem hathatott!

- Mondod te.

- Halálkomolyan! Ha tudtam volna, hogy ennyire nem hiszed el, bele se kezdek – duzzogott Anubisz. – Akkor már inkább iszom valamit. Úgyis mindig azt hiszed, hogy részeg vagyok.

- Miért, most nem vagy?

- De igen, de az most mindegy! Akkor nem voltam!

Anubisz belenyakalt a tojáslikőrös üvegbe, aztán folytatta.

Olyan volt, mintha ismét megnyílt volna alatta a föld, csak ezúttal nem egy rejtett ajtó, hanem egy végtelen szakadék várta. Sötétebb volt, mint amit el tudott képzelni – pedig, higgyétek el, Anubisz képzeletében sötétebb helyek vannak a Mariana-ároknál is –, és teljes csend, de nem az a fajta, ami egy békés folyóparton vagy a sivatag elhagyott dűnéi között várja az embert. Ez a csend nem a zaj hiánya volt, hanem szinte kézzelfogható dolog, ami megfojtja az embert és felfoghatatlan súlyként préseli össze a tagjait.

Anubisz önkéntelenül is felkiáltott, de nem jött ki hang a torkán, és ettől még jobban megrémült. Már az a szentségtörő gondolat is felmerült benne, hogy teli tüdőből segítségért kiált, mikor a zuhanás váratlanul véget ért, a mellkasára nehezedő súly eltűnt, a hangok és a színek a helyükre kerültek, és Anubisz tompa puffanással csapódott egy sáros domboldalba.

- Ez lehetett az alvilág legsötétebb feneke – motyogta egy fűcsomóba – amiről még Ozirisz is elfeledkezett. Vagy ilyen lehet Ammut belülről. Huh, nem irigylem a nyomorult lelkeket, akiket megzabál!

Némi megkönnyebbüléssel, hogy kiszabadult arról az iszonyú helyről – akármi is legyen –, talpra kecmergett és körülnézett, amiből rögvest egy új kérdés keletkezett.

- Hol a fenében vagyok?!

Dús fűvel borított, sáros domboldalon állt a szemerkélő esőben. Eső! Az idejét se tudta, mikor látott utoljára esőt. Meg ennyi füvet, meg ilyen fura fákat, meg mik is azok az izék ott a fák mögött?

Belekapaszkodott egy akáccsemetébe és imbolyogva próbált átlátni a fák között. Úgy érezte magát, mint akit megrágott és kiköpött egy víziló, ráadásul a világgal nagyon nem stimmelt valami, mert akármik is mozogtak a fák között, túl gyorsak és túl hangosak voltak.

- Mondtam én – közölte Anubisz a világgal úgy általánosságban – hogy amit azok a papok csinálnak, az nem rendes dolog.

Aztán megtette a domb tetejéig hátralévő pár lépést, átlépett egy fura kerítésen, amiről úgy döntött, ráér később megvizsgálni, és kisétált az M0-s autópályára.

Hajszál híján múlt, hogy az első kamion nem gázolta el és kente fel kétszáz méter hosszan az aszfaltra. A meglepetés mentette meg, mert csak ez állította meg két lépés után, aztán meg a teherautó is rásegített, mert a dudálva elhúzó kocsi szele visszalökte Anubiszt a szalagkorlátig, hogy csak abba kapaszkodva tudott talpon maradni.

- Azonnal gyere vissza! – üvöltött a kamion után. – Gyere vissza, és mondd meg, hol vagyok!

Mire befejezte a mondatot, az autónak nyoma sem volt, helyette azonban jött egy egész sor másik. Anubisz kinézett magának egy kopott vörös Suzukit, ami mintha kicsit lassabb lett volna a többségnél, ráadásul a szélső sávban haladt, és mikor úgy ítélte meg, hogy kellően közel ért, felemelt kézzel kilépett elé.

A hatás még annál is látványosabb volt, mint amire számított. A kocsi sikításszerű hanggal fékezett, a vizes úton kétszer megpördült a saját tengelye körül, majd továbbcsúszott Anubisz mellett a leállósávon, és vagy ötven méterrel odébb, miután csikorogva végighúzta az oldalát a szalagkorláton, visszafordulva a menetirányba végre megállt. Anubisz becsukta a csodálkozástól tátva maradt száját, aztán kényelmesen odasétált az autóhoz, de mielőtt megközelíthette volna, kinyílt az ajtó, és kiugrott belőle egy gömbölyded, vörös hajú lány.

- Meg vagy veszve? – rikoltotta, és a hangjából kicsendülő halálos fenyegetés annyira emlékeztetett Básztetre, hogy Anubisz kis híján hátrálni kezdett, de aztán eszébe jutott, hogy egy isten eltévedve is isten, és szilárdan megvetette a lábát. – Mit kószálsz ki az út közepére, meg akarsz halni?

- Parancsolom, halandó, mondd meg, hogy hol vagyok!

- Rohadt nagy bajban, mert eddig is csak a szentlélek tartotta össze a kocsit, de most már tuti vége! – Aztán a lány végigmérte Anubiszt a sakálfejétől kezdve az ékszereken és az ágyékkötőn át a sarus lábáig, és összevonta a szemöldökét. – Ki vagy?

- Anubisz vagyok.

- Nekem is van szemem! A rendes neved mondd, de személyigazolvánnyal együtt, hogy tudjam, kihez kell küldjem a biztosítót!

- A személyi mivel? Gazolvány? Az valami növényes cucc?

- Te mit szívtál? Gyerünk, vedd le azt a hülye maszkot, hogy legalább az arcodat lássam! Egyáltalán mit csinálsz itt a semmi közepén? Leestél a hippibuszról? Vagy a conról jövet kidobtak a hasonszőrű haverjaid?

Anubisz az egész tirádából csak az elejét tudta értelmezni.

- Ez nem maszk, ez eredeti! Tényleg én vagyok Anubisz!

- Ja, én meg Teréz anya. Na gyere ide, te szerencsétlen…

Anubisz hagyta, hogy a lány a vállára tegye a kezét és egyre növekvő zavarral keresni kezdje a nemlétező maszk szegélyét, majd megfogta a vállát, és közelebb húzta magához.

- Anubisz vagyok, az igazi. És talán egy icipicit gáz, de totál eltévedtem, szóval megmondanád, hol is vagyok?

A lány jól megnézte Anubisz sakálfejét, különösen a szemét és a száját, aztán elsápadt és hátrálni kezdett.

- Nem hiszem el… Nem lehet ennyire élethű… De mégis… Jézusom, lehet, hogy kezdek megőrülni?

- Vagy tízszer mondtam, hogy Anubisz vagyok, nem Jézus! Amúgy az ki? Mindegy, nem fontos, de nyögd már ki, hol vagyunk!

A lány nyelt egy nagyot, aztán sikerült összeszednie magát.

- Dunakeszinél az M0-son. De hogy lehet… Nem hiszem el…

- Hol?

A lány láthatóan zavarba jött. Megkerülte Anubiszt, megnézte elölről, hátulról, megcibálta a fülét.

- Aú! Ez most mire volt jó?

- Tényleg igazi! De akkor… Jézusom, meghúztam egy isten fülét! Nem akartam… Illetve… Nem tudtam…

Anubisz aranyszínű szemét forgatta.

- Jó, akkor hagyjuk ezt az isten-dolgot, rühellem, hogy mindig mindenki zavarba jön. De hol vagyunk? Már nem Egyiptomban, nem? Erre a helyre tuti emlékeznék… És más a nyelv is. Milyen nyelven beszélünk?

Ami az istenek nyelvtudását illeti, az a hitnek megfelelően változik: ha egy nyelv beszélői közül akár egy is hisz az adott istenben, akkor az tökéletesen fogja beszélni az adott nyelvet. Ez különösen azért kényelmes, mert nem kell az isten istenségében hinni, bőven elég, ha bármiféle módon hisznek a létében, akár csak a "valami primitív népek ilyen mítoszokat találtak ki" jelleggel, amiből egyenesen következik, hogy az istenek többsége majdnem minden létező nyelvet beszél. Ennyi nyelvet ösztönösen beszélni azonban azzal jár, hogy képtelenség követni, melyiket hol és mikor szedted fel.

- Nem Egyiptomban vagyunk – dadogta a lány, aztán hitetlenkedő mosoly kúszott az arcára. – Magyarország mond neked valamit? – Anubisz a fejét rázta. – És Európa? – Újabb fejrázás, ezúttal kevésbé isteni, és láthatóan a pánik határán. – Oké, akkor… Jó, kezdjük az elején. Megvan a tenger Egyiptomtól északra?

- Igen.

- Na, az azon túli földrész Európa, mi pedig annak a közepén vagyunk. Majd megmutatom egy térképen.

- Őrült egy ország.

- Ne is mondd… De hogy kerülsz ide? Mármint… Nem mintha zavarna, hogy ókori egyiptomi istenek flangálnak az úton, és miattuk törik ripityára a kocsim, de azért egy kicsit fura…

- Beleestem valami végtelen szakadékba Mut temploma alatt – vallotta be Anubisz. – De még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ébren vagyok…

- Megcsípjelek?

- Mi?

- Nálunk azt szokták csinálni, ha valaki tudni akarja, nem álmodik-e. Ha fáj, akkor nem.

- Aú! Nem mondtam, hogy csípj!

- De legalább tudod, hogy nem álmodsz, nem? – a lány most már egyértelműen vigyorgott, aztán kinyújtotta a kezét. – Amúgy Berta vagyok.

- Én meg Anubisz. Mi van a kezeddel?

Berta prüszkölve felvihogott.

- Így üdvözlik egymást az emberek. Meg kell fogni és megszorítani.

Ünnepélyesen kezet ráztak, aztán Berta a Suzukija felé fordult.

- Megnézem, mi maradt belőle… Nem tudod valami isteni csodával megjavítani?

- Mégis hogyan? Azt se tudom, micsoda! De ha megdöglött, szívesen bebalzsamozom neked.

- Nem hiszem, hogy szükség lesz rá…

A tüzetesebb vizsgálat eredményeképpen kiderült, hogy a kocsi csodával határos módon épségben megúszta a nyaktörő manővert: csak a jobb oldali ajtók horpadtak be, de az elsőt még gond nélkül ki lehetett nyitni, amit Anubisz ki is használt, hogy bemásszon a kocsiba az eső elől.

- Jó ez a sok víz, de meg lehet fagyni…

- Más éghajlat. Kénytelen leszel hozzászokni – kuncogott Berta. Mióta sikerült napirendre térnie Anubisz megjelenése fölött, a ragyogó vigyort mintha az arcára ragasztották volna. – És most mihez kezdesz? Elvigyelek valahová?

- Visszamegyek Egyiptomba – didergett Anubisz, és elkerekedő szemmel nézte, ahogy Berta indít, és a kocsi mellett egyre sebesebben suhan el a táj. – Akkor dél felé kell indulni, ugye? Basszus, ez nagyon durva…

- Egyiptomig nem tudlak elvinni… Legfeljebb a reptérig. Bár nem tudom, felengednek-e a repülőre… Fogalmam sincs, kell-e isteneknek útlevél.

- Repülő?

- Nem tudom, lehet-e arra vonattal menni… Talán inkább Olaszországba, onnan meg hajóval.

- Mi az a repülő?

- Nem láttál még repülőt? Azért ennyire még most sem lepukkant Egyiptom… Bár azon meg is lepődtem volna, ha egy ókori isten bírná a modern technikát. Vicces lenne.

Anubisz lejjebb csúszott az ülésben, és próbálta feldolgozni a hallottakat. Volt valami, ami nagyon nem tetszett neki, és minél többet töprengett rajta, annál ijesztőbbnek tűnt…

- Hogyhogy ókori?

- Hát tudod, még az ókorból való. Róma meg minden.

- Micsoda meg minden?

- Várj egy percet… Mikor estél te át azon a szakadékon vagy akármin?

- Akhenré uralkodásának harmadik nyarán. Dzsehuti elején, hányadika is volt…

- És mikor uralkodott Akhenré?

- A tizenkilencedik dinasztia hetedik fáraója – Anubisz kifelé bámult az esőbe, és csendben reménykedett, hogy a múlt idő csak nyelvbotlás volt. Vagy ő hallotta félre…

- Ez így nem mond semmit. Várj csak, a Kheopsz-piramis megvan?

- Meg, persze. Mi van vele?

- Hány évvel Akhenré ideje előtt épült?

Anubisz gyorsan számolt. Mennyi idős is a piramis?

- Több, mint ezerháromszáz év. Hogy pontosan mennyi, az attól függ, az építkezés elejétől vagy végétől számolod…

- Szuper, azt még a suliban is tanultuk. Most kétezer-tizenhét van, és ha jól emlékszem, a piramis kétezer-ötszáz körül épült, mármint Krisztus előtt kétezer-ötszáz… Meg ezerháromszáz… Kábé háromezer-kétszáz évet utaztál előre az időben! Nem semmi!

- Állj meg – mondta Anubisz rekedten, miután három végtelen másodpercig bámulta a hidat, amire éppen felhajtottak. – Azt hiszem, hányni fogok…

Végül azonban csak kiszállt, és a hideg korlátba kapaszkodva bámult lefelé a Duna szürke vizére. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint a Nílus áradás idején, ráadásul borzalmasan mélynek, hidegnek és távolinak.

Berta bizonytalanul téblábolt mögötte.

- Minden oké? Mármint… Jól vagy? Értem, hogy kicsit sok lehet így egyszerre…

Anubisz nem válaszolt. Úgy érezte, ha elengedi a korlátot, aláhull a szürke mélységbe, és az idegen elem úgy nyeli el, mintha soha nem is létezett volna. Hagyta, hogy Berta a vállára tegye a kezét, aztán megfordult, átölelte a lányt, kerek vállába temette az arcát és beszívta az illatát, ami megnyugtatóan emlékeztetett Hathoréra.

Háromezer-kétszáz év választja el Hathortól, Ozirisztől és mindenki mástól. Megkérdezné Ptahot vagy Thotot, hogyan lehetséges ez, de tőlük is háromezer-kétszáz év választja el, meg mindentől és mindenkitől, amit ismer. Persze ennek is megvan az előnye: Széth is végre biztonságos távolságba került… Kivételesen azonban ezt sem tudta értékelni.

- Haza akarok menni – suttogta, halkabban, mintsem Berta meghallhatta volna, de talán mégis eljutott hozzá a gondolat, mert bátorítólag megpaskolta a vállát.

- Ne izgulj, majd kitalálunk valamit! Valahogy tuti meg lehet oldani a dolgot. Addig meg maradhatsz nálam, oké?

- Tényleg? – Nézett rá Anubisz bizonytalanul, mire Berta gúnyosan felhorkant.

- Viccelsz? A világért nem hagynám ki! Végre történik valami igazán érdekes!

Anubisznak nagyjából fél óra kellett, hogy feldolgozza a háromezer-kétszáz év jelentette szakadékot, mely az élete és a jelen között tátongott, és elkezdjen azzal foglalkozni, mi van körülötte, akkor azonban három perc alatt bepörgött.

- Ez egyszerűen haláli! Nem tudom, miből van, de isteni finom! Várj, magyarázd el még egyszer, mitől megy a Suzuki!

Berta türelmesen elmagyarázta még egyszer, miközben Anubisz a szájába tömte a kesztyűtartóban talált két csomag gumicukrot.

- Nagyon durva, miket ki nem találnak! Vezethetek én?

- Tudod, hogy kell?

- Egy csomót hajtottam harci szekeret! Ez se lehet sokkal nehezebb, nem? Na, légyszi!

Tíz perccel később száznyolcvannal száguldottak, Berta sikítva kapaszkodott, Anubisz pedig egyszerre próbálta szemmel tartani az utat és a lábai alá kukucskálni.

- Nem találom a féket! Mit mondtál, melyik a fék?

- A középsőőővigyááááááázbalról!

Anubisz egy éles kanyarral kikerülte a BMW-t, aztán beletaposott a gázba.

- Most miért nem megy se lassabban, se gyorsabban? Annyira nyomom, amennyire csak tudom!

- Mert a gázon taposol, de nem tud gyorsabban menni! Azt se hittem, hogy ennyivel tud! Lassíts!

Csodával határos módon Anubisznak sikerült baleset nélkül végigmanővereznie – vagy inkább végigszlalomoznia – az úton, és úgy leparkolnia egy bevásárlóközpont előtt, hogy csak egy egészen kicsit borította fel a szemetest.

- Már úgyis tiszta kosz volt – mentegetőzött, miközben Berta egyesével lehajtogatta begörcsölt ujjait az ajtó kilincséről.

- Ha legközelebb vezetni akarnál, emlékeztess rá, hogy sose engedjelek kormány mögé ülni… Na gyere!

- Hová megyünk?

- Veszünk neked valami normális cuccot! Nem mászkálhatsz így, egyrészt mindenki bámul, másrészt meg fogsz fagyni.

Anubisz eddig legfeljebb a thébai piacra szervezhetett bevásárlókörutakat, ami teljes egészében belefért volna az Auchanba. Bertának igaza volt: az emberek tátott szájjal bámulták, ahogy elhaladt mellettük, ez azonban semmi volt ahhoz képest, ahogy Anubisz bámult mindent maga körül.

- Jó lenne, ha itt találnánk neked ruhát – mondta félszegen Berta – mert annyira azért nem vagyok jól eleresztve… De ha nem találsz semmit, hátramehetünk a márkaboltokba.

Anubisznak fogalma sem volt, mi az a márkabolt, de a vásárlási koncepció ismerős volt. Mint amikor valaki azt mondja a piacon, hogy "ez a lepény nem is rossz, és ebben az árban egyértelműen a legjobb, főleg ahhoz képest, hogy mennyi pénzem van, de ha olyat akarsz enni, amiben hús is van, természetesen átmehetünk Ankhuhoz". Szóval Bertának nincs sok pénze. Szegény lány! Anubisz azonnal eldöntötte, hogy lopni fog. Végül is nem terhelheti a vendéglátóját mindenféle felesleges kiadásokkal!

A dolog azonban nem bizonyult olyan könnyűnek, mint várta. A terve már ott megbukott, hogy a lopáshoz ki kellett volna választani, mit is akar eltulajdonítani, ez azonban képtelenségnek tűnt.

- Fura ez az ágyékkötő…

- Mert az egy szoknya. A férfiak ma nadrágot hordanak.

- Szörnyű kényelmetlennek tűnik.

- Ha nem akarsz közbotrányt kelteni, nem mehetsz ki szoknyában! Elvisz az erkölcsrendészet. Vagy valami perverznek néznek.

- És az baj?

Hosszas viták után sikerült tisztázni, hogy a nadrág kötelező jellegű, és az ágyékkötővel szemben célszerű alá alsógatyát is venni, az ing, a pulóver és a kabát hiányát még többnyire elnézik, de ezen az éghajlaton nem túl praktikus, a strasszos szandál pedig háromezer évvel ezelőtt talán menőnek számított volna, de manapság semmiképp.

- Szóval ezeket lopjuk el – állapította meg Anubisz, mikor végre felöltözve állt a próbafülke előtt, farmerben, bőrdzsekiben és bakancsban, amit nyitva hagyott, mert nem tudta befűzni a bokaperecei fölött. – Lazán menni fog!

- Ki mondta, hogy ellopunk bármit is?

- Én! És akkor nem neked kell kifizetni.

- De nem lophatod el egyszerűen…

- Dehogynem! Amelyik kereskedő nem tudja megvédeni az áruját a tolvajoktól, az megérdemli, hogy meglopják.

- Attól még az bűncselekmény!

- Csak ha elkapnak.

- Amúgy meg igenis védik! Látod azt a vackot?

Miután Berta elmagyarázta a lopásgátló intézményét, Anubisz gondolkodóba esve visszavonult a próbafülkébe, majd fél perc múlva vigyorogva került elő, a hátizsákot szorongatva, melybe ágyékkötőjét, szandálját és baseballsapkára cserélt fejkendőjét tömte éppen bele.

- Az összeset ripityára törtem! Most már jó lesz?

- Egyiptomban nem volt bűncselekmény elcsórni a dolgokat?

- De, a tolvajoknak levágják az orrát vagy a kezét. De minket nem fognak elkapni! Ne aggódj, nem hagyom, hogy a te orrodhoz akár közelíteni is próbáljanak.

- Manapság nem szoktak ilyeneket csinálni… Csak börtönbe zárnak.

- Azt sem fognak. Nyugi! Csak úgy kell tenni, mintha itt se lennél, és kisétálni – Anubisz már meg is indult, a tiltakozó Bertát maga után húzva egy üres pénztár mellett. – Látod? Ilyen egyszerű.

- És a biztonsági kamerák?

- A mik?

- Na jó, tudod mit? Pucoljunk, mielőtt észreveszik, aztán elmagyarázom.

Hamarosan ismét a kocsiban ültek és az ellenkező irányba száguldottak. Ezúttal Berta vezetett, és közben sikertelenül próbálta megvilágítani Anubisz előtt a modern világ működésének szokványos útjait.

- Úristen, ez így reménytelen… Veszünk kaját, aztán hazamegyünk, és vacsora közben elmagyarázom. De eszedbe ne jusson ott is lopni!

Anubisz ellenállt a kísértésnek, és nem fosztotta ki a közértet, úgyhogy viszonylagos nyugalomban ülhettek le vacsorázni Berta szűk konyhájában. Anubisz már útközben összeállított magának egy teljes menüsort, amit végig akart enni, kénytelen volt azonban újragondolni az egészet, amikor kiderült, hogy Budapesten sem a datolya, sem a sült fogoly nem képezi az étkezések megszokott részét.

- Szóval – mondta, miután Berta megkísérelte negyed órában összefoglalni háromezer év technikai haladását – minden elektromossággal működik, gépek dolgoznak az emberek helyett, és annyi kaja meg pia van, amennyit csak akarok?

- Hát… nagy vonalakban.

- Ez a jövő istenien hangzik! Alig várom, hogy itt legyen. Azaz…

- Már itt van. De valahogy biztos vissza tudunk küldeni a saját idődbe!

- Megvan! Ptah vagy Thot tuti meg tudná oldani! És halhatatlanok, szóval csak meg kell őket keresni, megkérdezni, mit csináljak, és ők majd visszaküldenek!

- De hogy találod meg őket?

- Simán! Csak el kell mennem a templomukba, biztos ott lesznek. Hol másutt? Sőt, ha elmegyek az én templomomba, találkozhatok a háromezer évvel későbbi önmagammal!

Ha Anubisz jobban figyelt volna, észrevehette volna Berta arcán egy szörnyű dilemma árnyékát, mivel azonban az járt a fejében, hogy az elektromosság segítségével micsoda templomot emelhettek neki azóta, teljességgel elkerülte a figyelmét, hogy a lány mintha el akarná terelni a témát.

- De ha visszamész, tudod, hogy nem szabad semmit megváltoztatnod?

- Mi?

- Egy egész csomó könyvet írtak arról, hogy valaki visszamegy a múltba, megpróbálja megváltoztatni, és elrontja az egészet. Mert ha megváltoztatod a múltat, megváltozik a jövő is.

- És akkor mi lesz?

- Hát… Nem tudom. Lehet, hogy összeomlik a tér-idő kontinuum. Vagy csak szimplán rosszabb lesz a jövő, és mind megszívjuk. Lehet, hogy egy csomó mindenki, aki ma él, meg se születik, mások meg igen… Lehet, hogy teljesen más lesz minden, szóval ha vissza akarsz menni, semmi konkrétat nem szabad elmondanom. Nem tudhatod meg, mi fog történni!

- De még azt se tudom, hol vagyok! Azzal csak nem változtatok meg semmit, ha tudom, hol van ez a város, nem?

Ez ésszerű kompromisszumnak hangzott, úgyhogy Berta megmutatta Anubisznak az interneten Budapest fekvését, aztán, mivel már éjfél felé járt az idő, elvonult lefeküdni.

- Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára valakivel egy ágyban – mondta Anubisz a mennyezeti lámpát fixírozva. – Már úgy értem, aludtam, és nem ágyba bújtam, mert az más.

- Hát, a másik opció a szőnyeg. Hacsak nem tudsz isteni hatalmadnál fogva két ágyat varázsolni az egyből.

- Már mondtam, hogy ez nem varázslat! És nem tudok. Mut tud dolgokat csinálni a semmiből, de az valahogy nem rendes dolog… Érted, mire gondolok? Ott sose lehet tudni, mi történik. Fura dolgok…

Még magyarázott volna tovább is, de a szavak valahogy elúsztak előle, és hamarosan már mélyen aludt. Mindössze öt percre volt szüksége ahhoz, hogy álmában Bertára hengeredjék, és úgy összenyomja, hogy a lány csak komoly nehézségek árán tudott kikászálódni alóla.

Másnap reggel, pontosabban délelőtt, mikor Anubisz végre felébredt, Berta azzal fogadta, hogy megmutatja neki a várost.

- Egy nap alatt úgysem tudom kitalálni, hogy küldjelek vissza a saját idődbe. Nem vagyok én atomfizikus! És legalább látsz valami érdekeset. Biztos tetszeni fog neked! Útközben meg majd gondolkodom, hol lehet utánanézni az időutazásnak és hasonlóknak.

A lány úgy tervezte, hogy Budapest nevezetességeit mutogatja végig – végül is kinek ne tetszene a Parlament vagy a Halászbástya –, Anubiszt azonban a vártnál sokkal könnyebb volt lenyűgözni.

- És az mi? Te jó ég, mennyi ember… Ma már mindenhol ilyen sokan vannak? Mi az a cucc? Mitől van ilyen színe? Egyáltalán miből van? Hé, ott repül valami… Akkora szendvicset is lehet venni? Vegyünk egyet! Légyszi!

- Villamos, Anubisz, és mindig ilyen tömeg van… Esernyő, asszem, valami műanyag vagy ilyesmi – válaszolgatott türelmesen Berta, aztán hátrarántotta Anubiszt az út széléről, mielőtt kisétált volna egy Audi elé. – Vigyázz, autó! Az csak egy reklám, igazából tök kicsi a hamburger, és elég drága, szóval nem éri meg… Ne menj ki az útra!

Felsétáltak a Citadellához, és útközben jelentős időt töltöttek azzal, hogy Berta megpróbálta Anubisznak úgy elmagyarázni a mobiltelefont és az internetet, hogy igyekezett a konkrétumokat kihagyni a történetből.

- Elektromossággal működik, de nem mondhatom el, pontosan hogyan, mert ha tudod, akkor lehet, hogy megváltoztatod a múltat, akár nem is direkt, és minden máshogy történik, az pedig elég nagy gáz lenne. Szóval meg kell várnod, amíg magától feltalálják őket…

- De az uncsi… Mennyit kell majd várnom?

- Nem mondhatom meg!

- Jó, jó… Akkor mutasd meg a templomomat! Ma már tuti totál érdekes templomokat építenek! Vagy elmehetünk Thot templomába, és megkérdezhetjük, hogy jutok vissza a saját időmbe. Biztos segítene! Vagy Mut templomába, és megmondom neki, hogy a papjai mindenféle disznóságot csinálnak.

- Nem akarok semmit se elmondani, se megmutatni abból, hogy mi lesz veletek a jövőben! Azt neked nem szabad tudni!

- Akkor mit szabad?

- Megnézni a várost. Megkóstolni az összes modern kaját. Vagy…

- Mit csinálnak ott? – kérdezte Anubisz, aki közben már a másik irányba figyelt, ahol egy pár éppen a várossal a háttérben fotózkodott.

- Szelfit. Lefényképezik magukat… Eh, gyere, megmutatom!

Berta a korláthoz húzta Anubiszt, fél kézzel a nyakába csimpaszkodott, a másikkal meg kitartotta a mobilját.

- Mosolyogj!

- Ez annyira haláli! – mondta Anubisz, mikor Berta elé tartotta a képernyőt. – Hú, tök jól nézünk ki! Hogy csinálja?

- Nem mondhatom el…

- Akkor legalább add ide, hadd próbáljam ki!

Anubisz hosszú fotósorozatot készített a Citadella faláról, a Dunán átívelő hidakról, Bertáról – többnyire homályosan, vagy levágva a fél fejét –, és a saját hüvelykujjáról, aztán letelepedett az alacsony kőkorlátra.

- Látom a Parlamentet! Meg a szigetet! És az ott mi? Az a gömbölyű!

- Melyik?

- A parton! Az a fura kék épület, ami le akar folyni a helyéről! És a fekete kupolás? Várj csak, hány híd van összesen?

Mikor Anubisz kellően kiélvezte a mélyben elterülő város látványát, és elhatározta, hogy vagy harminc dolgot meg akar nézni közelebbről is, végre elindultak lefelé a hegyről.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Berta, miután már egy ideje csavarogtak a városban.

- Dehogynem! Nagyon!

- Van egy ötletem… Láttam tegnap, hogy mennyit tudsz enni, úgyhogy elmegyünk a Trófeába!

- Az micsoda?

- Egy all-you-can-eat étterem. Fizetsz valamennyit, és annyit eszel érte, amennyit csak akarsz.

- Bármennyit? – nézett rá Anubisz elkerekedett szemekkel.

- Bármennyit!

- Akkor remélem, sok kajájuk van, mert nagyon éhes vagyok!

Fél órával később már a Trófeában ültek, és Anubisz a negyedik púposra pakolt tányérnak látott neki.

- Haláli ez a hely! – lelkendezett egy fél csirkecombbal a szájában. – A jövőben mindig ide fogok járni. Vagy szólok, hogy rendszeresítsenek egy ilyen kajáldát a templomom mellé!

- Hihetetlen vagy.

- De hát annyira finom! És azt mondtad, bármennyit ehetek, nem?

A tizenharmadik tál étel után Anubisz úgy döntött, itt az ideje a desszertnek. Ekkor már Berta nem kis zavarára az egész étterem őket figyelte.

- Nem hozhatod el az egész tálcát!

- Miért?

- Nem illik! Vegyél ki egy tányérra süteményt, és majd legfeljebb visszamész még egyszer!

Anubisz gondosan felpakolta az egész tálcányi süteményt egy tányérra, aztán a majd' egy méteres sütitoronnyal egyensúlyozva lavírozott vissza az asztalukhoz.

- Nem hiszem el, hogy ezt is mind meg tudod enni…

- Csak figyelj!

Tíz perccel később Anubisz tisztára nyalta a tányért, és elindult, hogy lepakolja a következő tálcát is.

- Ez olyan, mint amikor a kaszinóban bankot robbantasz – figyelte Berta áhítattal. – Senki nem hiszi el, hogy tényleg megtörténik!

- Miért, manapság nem szoktak az emberek rendesen ebédelni? Egész nap rohangáltunk, pótolni kell az elhasznált energiát!

- Amennyi kalória ebben lehetett, azzal egy ember három hónapig is elvan…

- És ki mondta, hogy én ember vagyok? – vigyorgott Anubisz egy szelet torta fölött. – Nekem szabad! Egyiptomban is vannak ilyen kajáldák, ugye? Majd gondoskodni fogok róla, hogy az összes ünnepemen nyitva legyenek. És felállíthatnának standokat is… Már látom is, ahogy Meszutré huszonkettedikén kivonulnak a tálcákkal… Ezt csinálják, nem? Nem lehet, hogy ne csinálják, annyira jó ötlet!

- Nem mondhatom meg! Ne is kérdezz, Anubisz, semmit sem mondhatok el Egyiptomról! Kész vagy? Mert ha már mindenéből kizabáltad a Trófeát, elmehetnénk még pár helyre…

Mire visszaértek Berta lakására, mindketten hulla fáradtak voltak. Berta magában feljegyezte, hogy mielőtt legközelebb elmegy valahová Anubisszal, el kell magyaráznia neki a modern világ viselkedési normáit, kezdve az olyan alapvetőkkel, mint hogy nem bámulunk vissza a villamoson az öregasszony arcába, akkor se, ha rosszindulatúan néz, nem kérdezzük meg a lángvörösre festett rasztával büszkélkedő fiatalembert, hogy milyen baleset következtében lett ilyen a haja, és nem állunk neki megmagyarázni a BKV-ellenőrnek, hogy isteneknek nem kell jegy. Aztán jöhetnek az olyan apróságok, hogy nem morgunk vissza a szembe jövő csivavára, nem kergetjük vihogva a galambokat – vagy legalábbis nem a Parlament előtt, megbotolva a saját lábunkban és az ott posztoló őr nyakába esve –, nem mászunk fel a villanyoszlopra megnézni, hogy fest az áram közelebbről és legfőképpen nem nyúzzuk az útitársunkat egy kupac olyan kérdéssel, amire megmondta, hogy nem válaszolhat.

- Azt hiszem, erre a napra holtomig emlékezni fogok – mondta Berta, miközben a leveleit nézte a laptopján, Anubisz pedig az egyik fotelben hevert, és egy zacskó chipset fogyasztott.

- Ozirisz is mindig azt mondja, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket nem tud kitörölni a fejéből…

- Azt meghiszem! Bár szerintem nem dicséretnek szánja – vihogott Berta, aztán elvonult zuhanyozni. Csak egy hibát követett el: a laptopot az asztalon hagyta.

Anubisznak számtalan hibája van: gyerekes, bosszantó, túl sokat iszik, néha csak azért játssza a hülyét, hogy mások idegeire menjen, imád áthágni mindenféle szabályt és túlságosan kíváncsi, azt azonban a legnagyobb rosszindulattal sem állíthatnánk, hogy nem tanul gyorsan. Figyelmesen nézte, ahogy Berta tegnap megkereste a térképet, ma pedig megnézte a leveleit, aztán, mikor a fürdőszobaajtó becsukódott a lány mögött, a laptop elé vágódott, és megnyitotta az internetet.

Mikor Berta egy törülközőbe csavarva visszatért, Anubiszt az asztalnál ülve találta, ahol kővé dermedten bámulta a képernyőt.

- Mit csinálsz? – kérdezte rosszat sejtve, de Anubisz nem válaszolt, csak hipnotizáltan bámult maga elé. – Mi az?

- Miért nem mondtad?

- Mit miért nem mondtam?

- Minden… mindenből csak romok maradtak! A karnaki templomokból alig áll egy-két fal! A sírokat kirabolták! Azt írják, az utolsó fáraó kétezer éve halott! Miért nem mondtad?

- Nem tudtam, hogy mondjam. És nem voltam biztos benne, hogy jó, ha tudod… Anubisz, ígérd meg nekem, hogy ha visszamész, nem fogod megpróbálni megváltoztatni a történelmet!

- De…

- Semmi de! – Berta megragadta a vállát, és határozottan Anubisz kétségbeesett szemeibe meredt. – Nem tudhatod, mi lesz!

- De most már tudom! Nem hagyhatom… - Anubisz kétségbeesetten a kezébe temette az arcát. – Vissza kell mennem, nem hagyhatom, hogy romba döntsék az otthonom!

- Úgy értem, lehet, hogy sokkal rosszabb lesz. Lehet, hogy ha megváltoztatsz valamit, csak kétszáz éve marad Egyiptomnak az ezer helyett. Vagy kihúzod kétezerre, de cserébe két világháború helyett négy lesz… Upsz.

- Két világháború?

- Felejtsd el, hogy mondtam bármit is! Minél hamarabb vissza kell téged küldenünk. De ígérd meg, hogy nem próbálsz megváltoztatni semmit! Anubisz, légy szíves!

- Nem tudom… - Anubisz a fejét rázta, és rémülten meredt Bertára. – Nem tudom! Muszáj tennem valamit! És honnan tudjam, hogy mit nem szabad, és mit tennék egyébként? Nem ígérhetem meg…

Berta nagyot sóhajtott, aztán Anubisz vállára tette a kezét.

- Persze, megértem… De azért… Ó, istenem, ez túl bonyolult.

- Mondd csak – csillant fel Anubisz szemében egy reménysugár – van még ebben a modern világban pia?

- Az speciel van…

- Mit szólnál, ha iszonyatosan berúgnánk, és majd holnap találnánk ki, hogy hogy kell visszamenni az időben?

Érdekes, hogy bár az állítólagos vitánk Mut temploma mögött, mikor nem hittem el, hogy Anubisz józan, sehogy sem akart eszembe jutni, beugrott egy másik jelenet, nagyjából négyszáz évvel későbbről, II. Nekó idejéből. Anubisz éppen egy holttestet balzsamozott, én meg datolyát eszegettem egy tálból, és azt figyeltem, hogyan tekeri be vászonnal a múmia fejét. Érdemes volt figyelni: amilyen hanyag volt Anubisz az élet minden más területén, a balzsamozást olyan halálosan komolyan vette. Egy szkarabeusz alakú amulettet igazított gondosan a vászoncsík alá, aztán egyszerre megszólalt.

- Te mit csinálnál, ha tudnád, hogy mi fog történni a jövőben?

A kérdés váratlanul ért, és hosszabb megfontolás után sem tudtam mire vélni.

- Ha Nekó második hadjáratára gondolsz, én is rosszat sejtek… Nem fog tudni még egy olyan győzelmet összehozni, mint a megiddói. Nabopolasszar miatt nem aggódnék, de Nabukodonozor herceg elég veszedelmesnek tűnik…

Anubisz azonban nem a fáraó tervezett hadjáratról akart beszélni, pedig akkor kifejthettem volna a Nabukodonozort illető további balsejtelmeimet, aztán, amikor leveri az egyiptomi seregeket, elmondhattam volna, hogy lám, én előre szóltam. Akkor azonban még semmit sem tudtunk sem a megsemmisítő vereségről, sem arról, hogy a megiddói csatát akkor is emlegetni fogják, mikor II. Nekó neve már régen feledésbe merült. Be kell vallanom, ahányszor meghallom, hogy valaki az Armageddont emlegeti, elönt a hazafias büszkeség… De vissza a témához!

- Arra gondolok – magyarázta Anubisz – hogy ha tudnád, hogy mi fog történni velünk pár száz vagy pár ezer év múlva, és baromira nem tetszene. Megpróbálnád megváltoztatni? Vagy ha tudod, hogy ez a jövő, akkor nem csinálnál semmit, azzal, hogy úgysem tudsz semmin változtatni?

- Attól függ… Hogyhogy tudnám? Okos vagyok és kikövetkeztetem?

- Nem, hanem… Mondjuk van egy jelenésed. Mint egy jóslat. És megtudod, hogy valami rossz fog történni hatszáz év múlva.

- A jóslatok nem mindig válnak valóra.

- De ez olyan, ami valóra válik.

- Hát… Ha valóra válik, akkor úgysem tudok mit csinálni, nem?

- Jó, de csak azt tudod, hogy alapból valóra válik, ha viszont csinálsz valamit, hogy megakadályozd, akkor lehet, hogy nem. De lehet, hogy mégis. Vagy az is lehet, hogy ez nem, de egyébként sokkal nagyobbat szívsz, mondjuk kitör egy világháború vagy ilyesmi… Szóval érted.

Ismét a második hadjárat jutott eszembe, és bár sötéten láttam a helyzetet, azért ennyire nem tűnt szörnyűnek.

- Nem is lehet, hogy az egész világ háborúzzon… Egyszerűen túl nagy hozzá. Mindig lennének, akik ki akarnának maradni belőle, és találnának egy helyet, ahová már nem lehet hadakat vezetni…

Anubisz mormogott valamit, amúgy úgy hangzott, mint az "ó, ha tudnád" – vagy a "fóka, dugnád", de a kontextus fényében az előbbit tartom valószínűnek –, és újabb amulettet illesztett a holttest torka fölé.

- Most nem ez a fontos! Az a kérdés, megpróbálnád-e megváltoztatni a világot. Szóval?

- Azt hiszem – feleltem némi töprengés után – igyekeznék azt tenni, amit helyesnek tartok. Ha úgy gondolnám, hogy annak a jövőnek meg kell történnie, akkor sem akadályoznám meg, ha én személy szerint iszonyatosnak találnám. Ha viszont úgy gondolnám, hogy az a helyes és tisztességes, ha legalább megpróbálnék változtatni rajta, akkor akár a kockázat és az áldozatok árán is megkísérelném… Ez így válasz a kérdésedre?

- Igen. Azt hiszem…

Anubisz elég letörtnek tűnt, és úgy festett, mint aki szeretné, ha egy kicsit egyedül hagynák a halottak társaságában, nekem meg amúgy is találkám volt Ízisszel, úgyhogy távoztam. Mikor aznap este ismét összefutottunk, Anubisz olyan részeg volt, hogy meg sem tudott állni a lábán, egy örömlány nyakában lógott és éppen olyan ajánlatott tett neki, aminek hallatán Hathor legszabadosabb papjai is elpirultak volna.

Akkor azt gondoltam, a helyes út követéséről szóló javaslatom egyszerűen lepergett róla. Most felmerült bennem, hogy Anubisz talán a birodalmak halálával is úgy volt, mint az emberekével: megpróbálta tőle telhetően széppé tenni, és eleget inni ahhoz, hogy el tudja hitetni mindenkivel, mennyire nem zavarja az egész.

Berta felöltözött – és megnyugtatta Anubiszt, hogy tökéletesen fest a farmerben és a bőrdzsekiben, és egyáltalán nem ciki, hogy egyiken sincs egy szem drágakő sem –, aztán elindultak a pesti éjszakába kocsmát keresni. Némileg lelombozva ballagtak a körúton, amíg Bertának szöget nem ütött a fejébe valami.

- Lehet egy kérdésem?

- Naná.

- Milyen állat Széth?

Anubisz megrázkódott, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Egy szemét állat, az! Rohadék, beteg, szadista állat!

- Jó, de a feje! Senki sem tudja. És megígérem, hogy nem mondom el senkinek!

Anubisz pár pillanatig töprengett, aztán megrázta a fejét.

- Ha ennyire nem szabad belepiszkálni az időbe, akkor nem mondhatom meg. Mi van, ha mégis elmondod valakinek?

- Nem fogom!

- Sose lehetsz biztos benne! És ha leitat? Vagy álmodban beszélsz? Na ugye.

- De már annyira kíváncsi vagyok…

- Amúgy sem akarok Széthről beszélni!

Ennyiben maradtak. Fél sarokkal később betértek egy bárba, Berta rendelt, Anubisz pedig elterült egy fekete bőrkanapén, és a vörösre festett falat nézegette.

- Imádom a színeket – mondta, mikor Berta visszatért a pulttól. – Lehet, hogy átfestetem a templomomat is ilyenre… Ez mi?

- Nem ittál még koktélt?

Anubisz gyanakvóan szemügyre vette a kék italt, megbökdöste citromkarikát és a szívószálat, aztán megkérdezte, mi úszik az italban.

- Jég. Ne mondd, hogy nem láttál még jeget!

- Hát, tudod…

Három koktéllal később Anubisz eredendő bizalmatlansága a kék italokkal és a gyanús halmazállapotú dolgokkal szemben semmivé lett, és hangosan röhögött azon, ahogy Berta még mindig rajta nevetgél.

- Hát ez fantasztikus, egy isten, aki nem tudja, mi az a jégkocka! Komolyan, ez isteni! És figyelj, még nem is találkoztál az abszinttel… Hihi, nem is gondoltam, hogy az istenek be tudnak rúgni!

Ami azt illeti, igenis be tudnak, bár én a magam részéről igyekszem tartózkodni az ilyesmitől. De ha élő példát akarsz arra, milyen, amikor egy isten leissza magát, nézd meg Anubiszt egy tetszőleges estén, aztán próbáld meg gyorsan elfelejteni. Egyszer tanúja voltam annak, mikor Anubisz fogadott Sobekkel, hogy nem mer kiállni egy bárba rúdtáncolni. Mentségére szóljon, hogy Sobek ötlete volt… Azóta is próbálom kitörölni a fejemből a képeket, ahogy Anubisz pörög a rúdon, de azt hiszem, a következő ötezer évben nem fog sikerülni.

Berta és Anubisz záráskor tántorogtak ki a bárból, miután Anubisz minden isteni befolyása is kevés volt ahhoz, hogy a kedvükért egész éjjel nyitva tartsanak.

- Meg kell tanulnom koktélt keverni – motyogta Anubisz, miközben egy motorbiciklibe kapaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. – És megtanítom a papjaimat is… Hoppá! Ez nem volt fontos, ugye?

Meglengette a letört visszapillantót, ami nem volt túl szerencsés lépés, a szomszéd bár elől ugyanis hangos üvöltés felelt a mozdulatra.

- Az a gennyláda letörte a tükrömet! Szétverem a fejét!

Az ókori Egyiptomban nem voltak motorosok, a verekedés azonban nem volt ismeretlen műfaj, és Anubisznak majd' kétezer éve és számtalan részeg estéje volt, hogy tökéletesítse a technikáját. Az első ütés elől kitért, a másodikat hárította, a harmadikat pedig egy balhoroggal előzte meg, amitől a pórul járt motoros három métert repült, és két haverja ölében landolt.

- Nyírjuk ki a disznót!

A következő egy lánccal szaladt neki, de Anubisz könnyedén leszerelte, az ökle köré tekerte a lánc egyik végét, a másikkal meg úgy csapkodott maga körül, mintha egész életében ezt csinálta volna. Berta kihasználta, hogy elterelődött róla a figyelem, az utca túlsó oldalán álló furgon mögé rejtőzött, és néha kidugta a lábát, hogy elgáncsoljon egy-egy túl közel tévedő motorost, aztán átsurranjon a kocsi másik oldalára, mielőtt a srác beazonosíthatta volna, honnan érkezett a támadás.

A verekedés alig másfél percig tartott, és, ha a rendőrök nem érkeznek meg, Anubisz elsöprő győzelmével ért volna véget. A motoros fiúk hatan voltak, ebből egy harcképtelenül hevert egy autó betört első szélvédőjén, egy másik pedig eszméletlenül csuklott össze a fal tövében – Anubisz kissé túlzásba vitte az egyik dobást, és a szerencsétlen az első szint magasságában csapódott a házfalnak, lesodorva egy biztonsági kamerát és egy békésen szundikáló galambot –, a négy másik pedig most már megfontoltabban körözött Anubisz körül. Mikor azonban meghallották a szirénákat, eszméletlen sebességgel elpárologtak a színhelyről.

- Láttad ezt, Berta? Megfutamodtak előlem! Nyertünk!

A következő pillanatban egy járőrkocsi fékezett csikorogva Anubisz háta mögött, és két rendőr pattant ki belőle.

- Fel a kezekkel és ne mozduljon!

- Dobja el a láncot!

- Most tegyem fel a kezem, ne mozduljak vagy dobjam el? – nézett Anubisz a két pisztolyos rendőrre.

- Dobja el a láncot! Azonnal!

Anubisz ledobta, az egyik rendőr pedig odébb rúgta.

- Lassan forduljon meg és tegye a kezét a kocsira!

Anubisz ugyan még nem látott pisztolyt, a fegyver és a fenyegetés azonban a történelem minden szakaszában elég egyértelmű dolgok voltak, úgyhogy tette, amit mondtak neki, és közben a furgon felé pislogott, de hiába: Berta a rendőrök láttán azonnal felszívódott.

Jobb híján Anubisz hagyta, hogy megmotozzák – kelletlen magyarázkodás kíséretében, mikor a rendőrök a vaskos ékszerekhez értek – és hátrabilincseljék a kezét. Az egyik rendőr végig fegyvert fogott rá, mikor azonban Anubisz megbilincselve megindult az autó felé, leengedte.

Ez volt az egyetlen hibája. Anubisz egy gyors testcsellel kikerülte a másik rendőrt, bevágódott a furgon mögé, sziszegett, ahogy estében lehorzsolta a vállát, aztán guggolásba húzta magát, és a talpa alatt előre cibálta hátul megbilincselt kezét.

(Mikor idáig ért az elbeszélésben, mindketten megpróbáltuk utánozni Hathorral, de azzal a kellemetlen igazsággal szembesültem, hogy a művelet kivitelezéséhez legalábbis Anubisz hajlékonysága szükségeltetik, aminek az én merev ízületeim a közelébe sem jönnek.)

Mire a rendőrök megkerülték a furgont, Anubisz már felugrott a tetejére, aztán egy szaltóval eltűnt a mellette parkoló kocsik között.

- Lőj már! – üvöltötte az egyik rendőr.

- Mégis hová?

Az utcasarkon kis, piros Suzuki fékezett le, az anyósülés melletti ajtó recsegve kinyílt, egy parkoló Opel árnyékából pedig egy sötét alak vetődött be a kocsiba. Az egyetlen utána küldött lövés célt tévesztett.

- Ezt jól elcsesztük! – állapította meg az egyik rendőr.

- Mi a fasznak lőttél? Kurva sok papírmunkánk lesz miatta!

- Te mondtad, hogy lőjek!

- Ja, amikor még látszott, mire! Ne valami random kocsira! Legalább a rendszámot megjegyezted?

- Hogy a faszba jegyeztem volna meg? Rohadtul nem látszott! Azt se láttam, milyen kocsi volt!

A rendőrök veszekedve visszatértek a cirkálójukhoz, az egyik ablakon pedig egy kövér biztonsági őr hajolt ki, és ásítozva nézte a letört kamerát.

- Kár, hogy szétverték az izgalmas rész előtt… Ezt imádni fogják a Youtube-on!

- Jól vagy? – kérdezte Berta a kocsiban.

- Ja, csak a vállam horzsoltam le. Meg van egy lyuk a hátsó ajtón – hajolt hátra Anubisz, és megpiszkálta a golyónyomot. – Egyébként minden oké.

- Hál' istennek. Már kezdtem aggódni…

- Mi lesz, ha utánunk jönnek?

- Nem fognak – kuncogott Berta. – Kiszúrtam a hátsó gumijaikat. Váó, először csinálok ilyet! Garázdaság, testi sértés, rongálás, hatósági közeg… félrevezetése? Megszívatása? – Újból felvihogott. – Ja, és nagyon ittas vezetés! Hallod, összeütközésbe kerültem a törvénnyel miattad!

- Istenien hangzik!

Berta lakásáig nevetgéltek azon, ahogy elképzelték, milyen arcot vághattak a rendőrök, mikor rájöttek, hogy a gumik lyukasak. Mikor azonban felértek, Anubisz felemelte megbilincselt kezét, és rátért a következő problémára.

- Hogy kell leszedni ezt a vackot?

- Gőzöm sincs. De megnézzük a neten!

Úgyhogy a laptop előtt ültek és chipset ettek, amíg Berta Youtube-videókat nézett arról, hogyan kell egy hajcsattal vagy egy gemkapoccsal kinyitni egy bilincset, aztán egy kellemes órát töltöttek azzal, hogy megpróbálták a látottakat átültetni a gyakorlatba. Egy órával később Anubisz csukójáról végre lehullt a bilincs, és pár perccel később már mindketten részeg álomba merülve szuszogtak Berta ágyán.

Berta arra ébredt, hogy Anubisz álmában átölelte, és most úgy szorítja magához, hogy nem kap levegőt. Először böködni kezdte, majd, mikor ez nem vezetett eredményre, rázni.

- Anubisz! Anubisz, ébredj fel! Vagy legalább ne fojts meg álmodban! Anubisz!

- Hm? Hol vagyunk? Ja, persze…

- Már délután egy van! Hú, a főnököm ki fog nyírni… Mindegy. Keljünk fel, főzök kávét, együnk valamit, aztán kitaláljuk, hogy juttassunk haza. Asszem, a legjobb lenne, ha ma nem mennénk ki a lakásból… Hátha keresnek minket.

A következő pár órát főleg kajálással és a neten való szörföléssel töltötték.

- Semmit sem írnak róla! – fakadt ki végül Berta. – Egy szót se időutazásról vagy bármi hasonlóról Muttal kapcsolatban, csak egy csomó sci-fit meg lehetetlen elméletet!

- Talán rossz helyen keressük – dobott le egy könyvet Anubisz, aki éppen Berta könyvespolcán próbált megváltó igékre lelni. – De nem tudom, hol találnánk bármit… Talán vissza kéne mennem Mut templomába…

- Pénz és papírok nélkül bajos lesz… Egy repülőgépre nem lehet csak úgy felülni, mint a hetes buszra…

Ebben a reménytelen pillanatban csengettek.

- Biztos a rendőrség!

- Oké, bújj el, én meg majd leütöm őket!

Berta bevágódott a hálószobába, Anubisz pedig felkapott egy széket, támadóállásba helyezkedett az ajtó mellé, majd óvatosan elfordította a kulcsot, és mikor az ajtó kinyílt, lecsapott.

- Ha nem tudom, hogy ez jön, tuti betalált volna! – mondta az ajtóban álló alak, és felegyenesedett, miközben a szék darabkái a felső ajtófélfáról szemerkéltek a fejére. – És emlékszem, hogy nem fogsz még egyszer ütni, szóval tedd le a széket, és adj valami piát!

Az ajtóban Anubisz állt.

A másik Anubisz, kezében még mindig a széktámlával, melyből csorba fogakként meredtek ki a törött rudak végei, döbbenten hátrálni kezdett.

- Akárki is vagy, biztos vagyok benne, hogy ez Széth műve, és ha tényleg az, akkor darabokban küldelek neki vissza! Természetesen rendesen bebalzsamozva.

- Én te vagyok! Azaz te vagy én. Vagyis… Mindegy, szóval én Anubisz vagyok a jövőből, te meg Anubisz a múltból. Be is tudom bizonyítani.

A második Anubisz az első füléhez hajolt, és súgott valamit, hogy a másiknak elkerekedett a szeme, aztán zavartan vihogni kezdett.

- Oké, tényleg én vagyok! Hát ez haláli! Tesókám! Vagyis…

Berta lépett elő a hálószobából, és leesett állal megállt a küszöbön.

- Te jó ég, most már kettő van belőled?

- Igen! Az ott én vagyok a jövőből.

- Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy tudsz visszamenni – mondta az újonnan érkezett Anubisz, és körülnézett az asztalon. – De most komolyan, nincs itt valami pia?

Berta hozott egy üveg bort, Anubisz – a második – pedig magyarázni kezdett.

- Emlékszel arra a körre, amibe beléptél a templomban? A szimbólumokra is? Szuper! Csak annyit kell tenned, hogy felrajzolod a három koncentrikus kört meg a szimbólumokat visszafelé. Tükörképesen! És ahol a feliratok voltak, oda beírod, hogy mennyi időt akarsz visszamenni, aztán belelépsz és mész is! Ennyi.

- Ilyen egyszerű?

- Hát, várni kell vagy tíz másodpercet, mire hat. Ja, és vérrel kell rajzolni az egészet. A legjobb a keselyű, Mut szent állata, de ha azt nem találsz, minél nagyobb, annál jobb. Én a helyedben a saját véremmel csinálnám, mert ha nem elég erős a kötés, még a végén nem visz vissza elég régre… Oké?

Anubisz és Berta döbbenten bámultak rá. Anubisz szólalt meg előbb.

- Ez az "én a helyedben" még magamhoz képest is szar vicc volt.

- Jól van már, másnaposan te se tudsz jobbat!

- Te annyira én vagy, hogy az már ijesztő.

A jövőbeli Anubisz távozott – és nem felejtette el magával vinni a bort –, a múltbeli pedig Berta felé fordult.

- Csinálhatom a kört a nappaliban?

- Persze.

Anubisz megállt az elbeszélésben, hogy kihörpölje a tojáslikőr maradékát.

- Azért belevaló csaj, nem? Most gondolj bele, a legtöbb lány totál kifeküdne attól, hogy összevérezik a padlóját!

- Kíváncsi vagyok, mi lehet vele mostanában…

- Mostanában? Ha jól számolom, Anubisz karjában alszik, és elég részeg – vigyorgott Anubisz. – De ez legyen a legnagyobb baja!

Anubisz végül követte a tanácsot, és kelletlenül és káromkodva ugyan, de egy keskeny sebet vágott a bal alkarján, közvetlenül a karkötő fölött. Mire befejezte a három kört és a feliratokat, Berta nappalija úgy nézett ki, mint egy ócska horrorfilm díszlete.

- Azért elég gáz, ha belegondolok, hogy te akár már holnap felhívhatsz engem, nekem meg több, mint háromezer évet kell várni – merengett Anubisz. – Ráadásul akkor is tuti pipa leszel rám a padló meg a kocsi meg minden miatt…

- Á, ne hülyéskedj… - Berta megölelte Anubiszt és adott neki egy búcsúcsókot. – Örülök, hogy találkozhattunk… De azért, ha visszaérsz, rúgd szét azoknak a papoknak a seggét! Igazad van, nem rendes dolog, amit csinálnak.

Anubisz megígérte, és már indult a kör felé, mikor eszébe jutott még valami.

- Elmondok valamit, de ígérd meg, hogy senkinek nem adod tovább!

- Megígérem!

Anubisz Bertához lépett, és a fülébe súgta, milyen állat Széth, aztán felkapta a hátizsákját, besétált a kör közepére, és egy fagyos fuvallat kíséretében eltűnt.

Azt már Anubisz nem látta, ahogy Berta letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, aztán vödröt és felmosórongyot hozott, hogy felmossa a padlóról a vért. A csoda véget ért, vissza kell térni a szürke hétköznapokba… Vagy talán mégsem. Az elmosódott hieroglifákra nézett, és arra gondolt, talán itt az ideje váltani. Például elköltözhetne Egyiptomba, vagy elkezdhetne egy könyvet írni Anubiszról… A lehetőségek száma végtelen!

Anubisz ismét úgy érezte, hogy végtelen űrön át zuhan, ezúttal azonban könnyebben viselte, mint a múltkor, talán azért, mert tudta, hogy meg fog érkezni valahová. Keményen csapódott neki a kőpadlónak, és nyögve tápászkodott fel.

A Mut temploma alatti pincében állt, egy kis szobában, melybe két döbbent pap rohant be. A döglött keselyűt eltávolították és a körök közti szimbólumokat eltörölték, de a vörös vonalak még mindig tisztán kivehetők voltak.

Anubisz kibújt az ingéből, melynek bal ujját vérfoltok szennyezték, és a két remegő pap felé nézett. Ezek bezzeg tudták, kicsoda ő, nem úgy, mint a jövőbeli népek!

- Térdre!

A papok térdre rogytak, Anubisz pedig figyelmesen megnézte őket: semmi kétség, ez a kettő volt itt tegnapelőtt is. Már ha az tényleg tegnapelőtt volt…

- Hányan tudnak még erről a helyről? – kérdezte metsző hangon, és a papok még jobban megroskadtak. Ahol a halottak istene beszél, ott a halandók ellenvetéseinek nincs helye.

- Csak mi ketten, fényességes uram.

- Nagyszerű!

Anubisz lehántotta magáról a nadrágot is – a kabátja Berta lakásában maradt, de nem igazán hiányzott neki – aztán előkotorta a hátizsákból az ágyékkötőt, a fejkendőt és a szandálját.

- Máris jobb… - Egy sajnálkozó pillantás kíséretében a körök közepére halmozta a jövőbeli holmikat, majd körmét a friss, még szivárgó sebbe vájta, újabb vérpatakot fakasztott a karjából, és nekilátott kiegészíteni a kört.

- Gyertek ide! Pontosan a közepére.

- Fényességes uram, könyörgök…

- Majd meglátjátok, mit érdemel az, aki beleártja magát a jövő titkaiba! – Anubisz szavai csattantak, mint az ostor. – Aki az istenek dolgaiba üti az orrát, afölött az istenek ítélni is fognak.

A két pap lehajtott fejjel a kör közepére tántorgott, Anubisz pedig kilépett belőle.

- Megfosztalak benneteket a képességtől, hogy beleavatkozzatok az idő menetébe – ez ugyan hazugság volt, de Anubisz biztosra akart menni, hogy nem bukkannak fel hataloméhes papok a közelében, akik a jövőből merített tudással meg akarják változtatni a világot. – Az életetek meghagyom. Tekintsétek kegyelemnek!

Rideg szél suhant át a pincén, Anubisz pedig homokot rugdosott a véres körökre, összetört minden mozdíthatót a szobában, olvashatatlanra törölgette a hieroglifákat, aztán kisétált a pincéből, az oszlopba rúgva bezárta a rejtekajtót, aztán gondosan kifeszegette a nyitókövet a helyéről, és ferdén szorította vissza, hogy a legvadabb rugdosásra vagy nyomásra se mozdulhasson meg.

Kétszáztizenkétezer-ötszáznyolcvanhárom évvel később egy messzi vidéken hirtelen fagyos szél támadt, aztán elült, és két rémült és meglepett papot hagyott maga után, akik döbbenten néztek végig a nagyon, nagyon távoli jövő ismeretlen világában.

Anubisz kitámolygott Mut templomából, szédelegve a vérveszteségtől és a döbbenettől. Oda és vissza, sutty, háromezer-kétszáz év úgy repült el, mintha meg sem történt volna!

Megkerülte a templomot. A Nap éppen lebukott a látóhatár mögé, a kövekből még sütött a forróság, és a nem messze bandukoló, kövér pap hamisítatlan Akhenré-korabeli divatos fejkendőt viselt. Hát tényleg hazatért. Otthon, édes otthon!

Befordult a templom mögé, és lendületből nekiszaladt valakinek.

- Ozirisz! Jaj, háromezer éve nem láttalak, ha tudnád, mennyire örülök neked!

Álljatok itt meg és próbáljátok megérteni a helyzetemet. Ha titeket üdvözölne valaki ezzel, hogy a fenti mondat kíséretében a nyakatokba ugrik, nem hinnétek azt, hogy részeg? Dehogynem.

- Nyugodj már meg, Anubisz! – lehámoztam magamról, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni az arcáról sütő lelkesedést. – Minek örülsz ennyire?

- Neked! A templomoknak meg a pálmáknak! Mindennek!

- Jó, oké… Mennyit ittál?

- Nem ittam! Figyelj, hihetetlen, mi történt velem! Jártam a jövőben, háromezer évvel később, és, hidd el, a jövő nagyon durva! Az emberek megtanultak repülni, a harci szekerek ló nélkül is mennek, minden baromi színes, és…

- Anubisz…

- …egy csomó ház fémből meg üvegből van, a szandálok meg egyszerűen haláliak, és annyiféle pia van, hogy azt elképzelni se tudod, de csak neked mondom el, és nem adhatod tovább senkinek, mert…

- Anubisz, lassíts egy kicsit! Ez mind nagyon szép, és irtó érdekesen hangzik, de nem lenne jobb, ha most szépen lefeküdnél aludni, és inkább holnap beszélnénk meg az egészet?

Némileg letörtnek tűnt, de nem annyira, mint amennyire vártam. Ráadásul végre felhagyott a hihetetlen dolgok felsorolásával, és ez a szünet pont elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy észrevegyem a karján tátongó sebet.

- Nem hiszel nekem.

- Nézd, Anubisz… megvágtad a karod és részeg vagy. Menj haza!

- Haza?

- A templomodba. Arra emlékszel még, merre van, nem? Elkísérjelek?

Megrázta a fejét, de a szeme felragyogott.

- Még áll a templomom! Ozirisz, el se hinnéd, milyen boldog vagyok! És háromezer év múlva majd meglátod, hogy igazam volt!

Megfordult és tánclépésekkel távozott, csak megerősítve abban a meggyőződésemben, hogy teljesen részeg.

Jól van, tudom. De akkor honnan tudhattam volna?

- Most már csak egyet nem értek – kezdte zavartan Hathor, de elhallgatott, amikor Anubisz ledobta az üres tojáslikőrös üveget és felpattant a kanapéról. – Hová mész?

- Sürgős dolgom van Budapesten!

- Micsoda?

- Meg kell mondanom magamnak, hogy hogyan tudok visszamenni a múltba! Ha nem jöttök át, teljesen elfelejtettem volna!

- Épp ez az! – vágtam közbe. – Honnan tudod, hogy kell?

- Emlékszem rá! Nem vagyok hülye!

- De azért emlékszel rá, mert háromezer évvel ezelőtt megjelent a jövőbeli éned, és elmondta neked, nem?

- De. Na és?

- Csak nekem nem világos, honnan származik ez az információ?

Anubisz elvigyorodott.

- Onnan jött, ahová a Möbius-szalag másik fele elment! És ha kitalálod, honnan idéztem, a vendégem vagy egy üveg pezsgőre!

Már az ajtóban járt, mikor ismét visszahívtam.

- Csak egy pillanat, Anubisz! Ezek szerint te tudod, hogy hogyan kell utazni az időben? Mut jelei meg minden?

Röstelkedve nézett rám.

- Nem… Elfelejtettem.

- De hát most mondtad, hogy…

- Csak arra emlékszem, hogy fel kell rajzolni ugyanazokat a jeleket visszafelé! De azt már elfelejtettem, hogy micsodák pontosan! Akkor még emlékeztem rá, de pár héttel azután, hogy visszaértem, totálisan és véglegesen kimentek a fejemből. Talán egy kicsit sokat ittam akkor, de hát meg kellett ünnepeljem, hogy sikerült visszamennem…

- És az eszedbe se jutott, hogy leírd?

- Minek? Épp elég volt egyszer megnéznem a jövőt, többet semmi kedvem hozzá!

Ismét kilőtt az ajtó felé, és pedig utána siettem.

- Csak egy utolsó kérdés, Anubisz!

- Igen?

- Biztos, hogy nem akarsz indulás előtt felöltözni?

Lenézett magára, és lekonyult a füle.

- Ja… de.

Bár, ahogy őt ismerem, biztos az űrhajómintás pizsamában is felkunyerálta volna magát egy repülőre. Még ki is nézem belőle, hogy megoldja!

- Hihetetlen, mik meg nem történnek – mondta Ízisz, mikor másnap elmeséltem neki Anubisz történetét. – Várj csak egy percet…

Átvonult a másik szobába, majd egy perc múlva visszatért a laptopjával.

- Azt nem mondta Anubisz, mikor akar visszajönni?

- Pár órája beszéltem vele, akkor a repülőn ült. Talán már haza is ért azóta… Miért?

- Ó, akkor semmi gond… Csak aggódtam, hogy nem engedik haza.

- Mi?

- Nem voltál még a magyar rendőrség oldalán, ugye?

- Már miért lettem volna?

- Mert kiteszik a körözési plakátokat. És találd ki, ki van az elsőn!

Hármat találhattok, ki volt az. De nézzük a jó oldalát: legalább a nevét nem tudják. És Anubisz úgyis simán kibírja, hogy a következő száz évben ne utazzon Kelet-Európába, nem?