Anubisz születésnapja

Lehet, hogy eddig nem mondtam, de komoly fenntartásaim vannak a partikkal kapcsolatban. Nem mintha nem élveznék egy jó bulit – egyszerűen csak mindig, de mindig rosszul sül el valami.

Itt van például, amikor a múltkor Ízisz elment Hathorral, Maattal és Szahmettel "csajos estét" csinálni. Már azt sem tudom, hogy a bárból miért kellett közvetlenül zárás előtt a British Museumba menni, az meg már végképp meghaladja a felfogóképességemet, hogy miért kellett az egyiptomi részleg majdnem minden táblájára post-iteket ragasztani.

- Mondtam, hogy rengeteg hiba van bennük, mire Maat azt mondta, hogy a hibákat márpedig ki kell javítani, mert az igazság sokkal fontosabb, mint az, hogy ki fognak dobni minket a múzeumból. Ő pedig biztos otthon van a témában, nem, drágám?

Tanulság: ne hagyd, hogy az igazság istennője igyon!

Arról nem is szólva, hogy az igazság megrögzött keresése sem magyarázza meg például azt a cetlit, amit Széth szobrához mellékeltek, s amely választ ad a több ezer éves kérdésre: "milyen állat Széth? partiállat!" Ízisz szerint ezért speciel Szahmet volt a felelős, ahogy azért a karikatúráért is, ami Széthet ábrázolja egy korsó pálmaborral, hegyes papírsüvegben és röhejes partiszemüvegben.

Lényeg a lényeg, nem vagyok oda a bulikért, úgyhogy mikor Anubisz bejelentette, hogy születésnapja örömére hatalmas banzájt csap, minden voltam, csak lelkes nem.

Anubisz Ízisszel érkezett, ahogy többnyire szokott. Néha már-már gyanakodni kezdek, hogy azért csapódik mindig a feleségemhez, mert úgy nem tudom egyszerűen kirúgni, mielőtt belerángathatna valami marhaságba.

- Képzeld, mit tervez Anubisz! – kezdte Ízisz olyan hangsúllyal, ami sejtetni engedte, hogy teljes mellszélességgel kiáll az ötlet mellett. – Óriási partit szervez a születésnapjára!

- Mióta van Anubisznak születésnapja?

- Még ezt is sajnálod tőlem? – jajongott Anubisz. – Még születésnapom se lehet, pedig az tényleg mindenkinek van…

- Nem úgy értettem…

- Képes volnál megfosztani a szülinapi bulimtól?

- Nem, de…

- Ja, az más. Akkor úgy veszem, hogy jössz!

- Hát persze, hogy megyünk! Ugye, drágám?

- Megyünk.

Ízisszel nincs értelme vitatkozni.

Ettől függetlenül azonban Anubisznak tényleg nem volt eddig születésnapja. Nem mintha ez olyan különös lenne, az istenek többségének ugyanis nincsen.

Mi elég jól jártunk Ízisszel, mert mindketten rendelkezünk vele: az enyém az első, az övé a negyedik epagomenális napon van, azaz azon öt nap egyikén, melyek az óévet elválasztják az újévtől (ami szerintem pont olyan elveszett dolog, mint manapság február 29-én születni). A második Hórusz születésnapja, aki nem sokat ad az ünneplésre, a harmadik Széthé, aki akkor sem ismerne fel egy évfordulót, ha az páros lábbal és meztelenül ugrálna rajta, az ötödik pedig Nebet-Heté, aki elméletben Széth felesége, a gyakorlatban azonban már vagy négyezer éve külön élnek, és azóta rohangál a válási papírok után, amiket semmilyen hatóság nem akar neki kiállítani.

A mostani nyakatekert időszámítás szerint tehát az én születésnapom július 14-én, Íziszé pedig 17-én van, de nem szoktuk megünnepelni, legfeljebb egy étterembe megyünk el. A templomok és a felvonulások nélkül valahogy nem az igazi.

- És mikor van a születésnapod, Anubisz?

- Szeptember negyedikén! És oltári bulit csapunk!

- Miért pont akkor?

- Miért ne?

Némi időbe telt átszámolnom a jelen naptárat a miénkre, akkor azonban rögtön megvilágosodtam.

- Penipet tizennyolcadik napja. Most komolyan?

- Mi bajod van vele?

- A balzsamozás ünnepét akarod a születésnapodnak?

- Az a legjobb nap az egész évben!

Nagyot sóhajtottam. Hogy lehet olyasvalakivel vitatkozni, aki még a születésnapok terén is egy éppen gót fázison áteső tinédzser ízlésficamaival rendelkezik?

- Ott van például Penimenhotep hatodik napja, amikor a csillagod megjelenik az égen. Vagy Meszutré tizedike vagy huszonkettedike, mindkét alkalommal teljesen konszolidált ceremóniákat tartottak, és végül is az sokkal inkább a te ünneped…

- De ha egyszer neki ez tetszik!

Meg kéne tiltani a feleségeknek, hogy egy vitában a férjük ellen foglaljanak állást. Pláne, ha az ellenfél Anubisz, mert akkor már végképp a legsötétebb árulásról van szó!

Egy újabb sor matematikai művelet után az a sanda gyanú vert gyökeret a szívemben, hogy Anubisz azért nem a Meszutré havi ünnepeket választotta, mert akkor majdnem egy évet kellene várnia, szeptember negyedike ezzel szemben két hét múlva lesz. Már épp hangot akartam adni a gyanakvásomnak, mikor Ízisz, aki közben egy ölelés örve alatt lopva védműveimen belülre hatolt, csillogó szemmel megszólalt.

- Drágám, megtarthatnánk az esküvőnket is… És mennyivel egyszerűbb lenne úgy szervezni, hogy a lagzit Anubisz születésnapi bulijával egyszerre tartjuk, nem? Úgyis olyan nehéz mindenkit összegyűjteni, de egy kétszeres ünnepre biztos szívesebben eljönnek!

- Tudod, Ozirisz, ha csak erről van szó, igazán örömömre szolgálna, ha segíthetnék a szervezésben. Hatalmas megtiszteltetés lenne!

- Lehetne az esküvő harmadikán, aztán Anubisz bulija negyedikén.

- Vagy tarthatnánk egy kétnapos partit!

- Be kell látnod, ez a legtökéletesebb időpont!

Hosszú távon képtelen vagyok nemet mondani Ízisznek. A meggyőző ereje nagyjából ötven harckocsival egyenértékű, Anubisszal megspékelve pedig mintha még a teljes légierő támogatását is maga mellett tudná.

Persze, hogy végül beleegyeztem. Próbáltam volna csak nem beleegyezni!

Nem egészen két hetem volt, hogy megszervezzem az esküvőnket. Ráadásul be kellett zárnom a boltot – igaz, hogy úgyse jött senki, de most nem ez a lényeg –, hogy felmenjünk Anubiszhoz ünnepi ötletbörzét tartani.

Anubisz Hathort is felhívta, aki pár perccel utánunk futott be. Azt hittem, tetszeni fog neki Anubisz ötlete – Hathor csodálatos módon mindig mindenkivel szívesen találkozott, még Sobekkel is, aki, valljuk be, nem az ideális vacsoravendég – de ma mintha nem a szokásos napsugaras önmaga lett volna.

- Mi baj, Hathor? Olyan lehangoltnak tűnsz.

- Á, semmi… Csak Széth írt.

- Tényleg? Mikor?

- Ma reggel kaptam meg. Tessék…

Hathor összehajtott papírt húzott elő a zsebéből, Anubisz pedig máris a hátam mögött termett, és a vállam fölött, a fülembe szuszogva olvasta.

Hathornak. Most éppen Szíriában vagyok, ha figyelitek a híreket, néha talán láthattok is, vagy legalább a robbanásokat mindenképp. Hiányoznak a régi szép idők, akkor még sokkal személyesebbek voltak a háborúk. Gondolj rám, amikor a fülbevalót hordod. Mindenkit üdvözlök. Széth.

- De hát mi a baj? – kérdeztem, bár a "régi szép idők" háborúira gondolva nekem is végigszaladt a hátamon a hideg. – Ez hozzá képest kimondottan angyali levél. Semmi sértegetés vagy ilyesmi, örülhetünk, hogy jól van, de jó messze… Mindenkit üdvözöl, és még fülbevalót is küldött neked!

- Épp ez az.

- Nem tetszik?

- Egy pár krotáliát küldött!

- Micsodát?

Hathor lelombozva a zsebébe nyúlt, és előkotort két sárga kis lapocskát, amiken fekete és vörös számok sorakoztak.

- Az az azonosító vacak, amit a marhák fülébe szoktak tenni. Látod?

Anubisz prüszkölve felvihogott, de mivel még mindig a vállam fölött kukucskált, sikerült egy jól irányzott könyökössel gyomorszájon találnom.

- Ne is törődj vele! Biztos csak viccnek szánta, nem megsérteni akart.

Anubisz nyögve kiegyenesedett.

- Széth, amint nem akar megsérteni valakit? Ezt még te se mondhatod komolyan.

- Jó, oké… De ez csak Széth, Hathor, nem kell vele foglalkoznod! Tudod, milyen.

- Persze…

Ízisz lépett be a konyhából.

- Mintha Széth nevét hallottam volna…

- Hathor kapott tőle levelet. Azt írja, Szíriában harcol.

- Melyik oldalon?

Ismét a levél fölé hajoltunk, de ez a nem éppen mellékes kérdés második olvasatra sem tisztázódott.

- Végül is mindegy… Remélem, lelövik – füstölgött a feleségem, és mérgesen elvonult. Mind a mai napig nem tudta megbocsátani Széthnek, hogy feldarabolt – kénytelen vagyok bevallani, hogy nekem is több ezer évbe telt, és mind a mai napig tartom a biztos távolságot, Anubisz pedig szerintem mind a mai napig nem tette túl magát rajta, hogy a testrészeimmel kellett kirakósoznia. Nem mintha valaha is beismerné…

- Miért van tele a hűtő chipsszel és pezsgővel? – kiabált be Ízisz a konyhából.

- Honnan tudjam?

- A te konyhád!

- Na és?

- És chipset fogunk ebédelni? Pezsgővel?

- Miért ne? – Anubisz csodálkozva nézett először rám, aztán Hathorra. – Finom, nem?

Többnyire Ízisz szokott bevásárolni, ezúttal azonban rám maradt a feladat, neki ugyanis eszébe jutott, hogy megbeszélt egy hivatalos találkozót fél egyre. Csak remélni mertem, hogy a "hivatalos találkozó" nem egy újabb, a londoni egyiptológusok idegeinek szétcincálására tett kísérletet hivatott leplezni.

Ez már a mélypont, gondoltam, miközben lefelé caplattam a lépcsőházban. Két héten belül esküvő, Anubisz partija, és még boltba is nekem kell menni. A fene vinné el Anubiszt meg a fantasztikus ötleteit!

Ráadásul Széth levele is bosszantott. Még egy ilyen rohadékot!

- Nagyon durva – mondta éppen Anubisz, mikor szatyrokkal megrakodva beléptem az ajtón.

- Ha akarsz róla beszélni, szívesen meghallgatlak.

A pszichológusok örök nyitómondata, mely után alászállnak a lélek sötét mélységeibe! Minden filmben ezután jön a személyiségzavarok és egyéb lelki nyűgök részletes analizálása.

Főszabály szerint nem szokásom hallgatózni, Hathor mondatától azonban megdermedtem a mozdulat közben, aztán olyan halkan lopakodtam be a konyhába, amennyire csak telt tőlem, és fülelőállást vettem fel a fal sarka mögött. Ha kissé kihajoltam, láttam Hathor fejét a fotel támlája fölött, meg Anubisz lábát a dívány karfáján.

- És csak általánosságokban, oké?

- Persze.

Hú, Anubisz végre kitálal! Nem mintha az lenne életem központi kérdése, hogy Anubisznak milyen pszichés problémái vannak, de, tekintve, hogy sosem ismeri be, hogy bármi baj lenne vele, akármilyen nyilvánvaló legyen is, természetesen feltámadt bennem valamelyes érdeklődés. Jó, beismerem, majd' megpusztultam a kíváncsiságtól!

Amúgy meg szerettem volna segíteni neki. Nem mintha megérdemelné… De a jó szándék igenis indokolhatja az ajtókerethez lapulva hallgatózást!

- Van egy ember… Tudod, olyasvalaki, akinek mindene megvan. Siker, vagyon, ilyesmi… De egy háborúban elfogják a sivatagban, és olyan dolgokra kényszerítik, amikhez, bár jól ért, sosem akarta erre a célra használni őket…

Egyes szám harmadik személy? Nem értek az ilyesmihez, de Hathor egyszer azt mondta, hogy az ilyen megfogalmazás lényege, hogy távolságot teremt az elbeszélő és a traumatikus esemény között. Ennyire nem bírna szembenézni a múltjával? Szegény Anubisz!

- De aztán mégis rájön, hogy van kiút… És… Nem, Hathor, nem bírom így elmondani!

Még nekem is fájt, pedig csak hallgattam! Legszívesebben berohantam volna a szobába, megöleltem volna, és elmondtam volna neki, hogy nem kell feltépnie a régi sebeket, és hogy bármi történjék is, mi mindig mellette leszünk.

- Akkor nem kell – felelte Hathor, felháborító közönnyel ahhoz képest, hogy Anubisz éppen élete tragédiáját próbálta megosztani vele. Aztán ledobta rám a verbális atombombát. – Mit is mondtál, mi a címe?

- Vasember. De nem tudok úgy elmesélni egy sztorit, hogy semmi konkrétumot nem mondhatok, mert nem akarod előre tudni! Ha csak az alapszitut mondom el normálisan, az még nem spoiler!

Nem tudom, hogy sikerült meglöknöm az edényszárítót, de éktelen csörömpöléssel zuhant a földre, a következő pillanatban pedig már meg is jelent az ajtóban Anubisz és Hathor.

- Nem is hallottam, ahogy bejöttél. Ez az alvilági lopakodó üzemmód? Hé, az ott fagylalt?

- Csak nincs valami baj, Ozirisz? Olyan furcsa arcot vágsz.

- Á, semmi… - Kivételesen roppant hálás voltam a hullazöld arcomért, mert az eredeti bőrömmel most olyan vörös lettem volna, mint a rák. – Történt bármi, amíg nem voltam itt?

- Filmekről beszélgettünk – vont vállat Hathor. – Bár azt hiszem, kissé próbára teszem Anubisz türelmét… Ismersz, semmit nem akarok előre tudni, hogy el ne rontsa, amikor nézem.

Már nyitottam a számat, hogy kifejtsem, Anubisz és a türelem két teljesen különböző dolog, de egy darab műanyag csapódott a homlokomnak, ami leesve egy fagyisdoboz fedelének bizonyult.

- Bocsika – vigyorgott Anubisz – nem akart kinyílni.

- Oké – szedtem fel sóhajtva a fedelet, hogy a mosogatóba dobjam – akkor, ha beszerezted az aktuális zabálnivalót, talán beszélhetnénk a szervezésről is.

Gondolom, nem vagytok képben az egyiptomi istenek családi kapcsolatait tekintve.

Ami azt illeti, én sem.

Mielőtt azonban bármi rosszra gondolnátok, szeretném leszögezni, hogy nálunk a család egészen máshogy működik, mint az embereknél, már csak azért is, mert a hagyományos gyerekcsinálás mellett számtalan további módszer a rendelkezésünkre áll, hogy utódokat hozzunk a világra. Mégis hogy rajzolnád fel a családfára, hogy valaki egy darab agyagból formál meg valakit, aztán életet lehel belé, vagy csak egyszerűen szűznemzéssel fogan meg, esetleg a földre köpött nyálából születik új isten? (Tefnuttal például ez a helyzet, de társaságban nem illik róla beszélni, mert van a legendának egy másik változata is, ahol nem nyálról van szó, hanem valami sokkal alantasabb, de hasonlóan kifröcskölhető testnedvről, és Tefnut mindig felhúzza magát az obszcén vicceken, amiket ilyenkor elsütnek.) És akkor a legendás fajok közti kapcsolatokról még nem is beszéltem!

Hogy messzebb ne menjek, itt van például Anubisz, akiről senki nem tudja, pontosan kik a szülei. Még engem is hírbe hoztak, pedig micsoda lehetetlen ötlet, hogy én megcsaljam Íziszt! Jó, kivéve azt az egyszeri esetet, de akkor részeg voltam, nem emlékszem semmire, ráadásul Nebet-Het sem emlékszik semmire, úgyhogy valószínűleg nem is történt semmi. Vagy ha mégis, akkor is egyszeri alkalom volt, és egyszer még a legjobbak is megbotolhatnak, de akkor sem, meg vagyok győződve róla, hogy semmi, de semmi nem történt köztünk!

Szóval hírbe hoztak Nebet-Hettel, ami talán hozzájárult ahhoz, hogy Széth olyan lelkesen darabolt fel annak idején, pedig tudhatta volna, hogy az egész pletykának semmi alapja nem volt. Azt is mondták, hogy Anubisz Nebet-Het és Széth fia, de mindketten tagadták, hogy bármi közük lenne hozzá, sőt, egyesek még azt is állították, hogy az anyja a tehénfejű Heszat (ezt meg Hathor cáfolta, aki ragaszkodik hozzá, hogy Heszat az ő távoli unokatestvére, bár azt nem tudja megmondani, hányadfokú és hogyan jött létre ez a kapcsolat). Még olyat is hallottam, hogy Ré fia, ami annyiban hihető lenne, hogy Rének rengeteg gyereke van, másrészt viszont pont ezért minden alap nélkül is mindenki hajlamos őt tenni felelőssé, ha felbukkan egy új isten…

Bár ha tényleg Nebet-Het Anubisz anyja, lehet, hogy Anubisz jobban járt, hogy nem ő nevelte fel… Nem mintha Nebet-Het nem lenne aranyos a maga módján, csak éppen az a típus, amit régen zavarosnak neveztek, ma meg mentálisan instabilnak. Még saját magára sem tud vigyázni, nemhogy egy gyerekre… A végső bizonyíték: szerintetek egy normális nő hajlandó lenne hozzámenni Széth-hez?

Ami Anubiszt illeti, nem nagyon szólt hozzá a témához, de úgy tűnik, neki mindegy, csak Széth-tel ne kelljen rokonságban állnia.

Thot egyszer megpróbált ugyan egy családfát rajzolni, és tulajdonképpen egész jól is sikerült, egészen addig, amíg oda nem adta, hogy ha akarunk, fűzzünk hozzá még valamit. Az egy dolog, hogy én beleírok, vagy hogy Hathor kiegészíti, végül is mi képesek vagyunk felelős felnőtt módjára viselkedni, de hogy miért kellett engedni, hogy Nebet-Het és Anubisz is belebarmoljon, az a világ legnagyobb rejtélye. Bár nagy élmény volt látni Thot arcát, amikor szembesült a végeredménnyel…

Szóval a helyzet roppant bonyolult. A leszármazási vonalak gordiuszi csomóját abszolút képtelenség kibogozni, ezért is nem értem, hogy amikor Hathor és Anubisz nekiálltak meghívókat tervezni, miért nem voltak képesek túllépni a megszólításon.

- De Mafdetnek akkor sem írhatod azt, hogy "Kedves Húgom", ha együtt csináljuk a meghívókat, mert Básztetnek talán a húga, de az biztos, hogy se neked, se Ízisznek nem – magyarázta Hathor, miközben Anubisz már a második doboz fagylaltot lapátolta be. – Ha Básztethez képest próbáljuk elhelyezni…

- Miért nem lehet a húgom? Néha segített a balzsamozásnál.

- De attól még nem lesz a testvéred! Legfeljebb a nagynénéd lehet, de az is csak akkor, ha Básztet igazat mondott… Nem, várj csak, van itt még egy generáció csúszás, akkor nem a nagynénéd, hanem… Ozirisz, hogy hívják azt, amikor valaki a nagy-, nem, a dédapád testvérének a…

- Mi lenne, ha csak a neveket írnátok rá? Sokkal egyszerűbb lenne. Amúgy meg Básztet szüleit sem ismerjük, szóval…

- Mafdet akkor is olyan, mintha a húgom lenne – duzzogott Anubisz. – Nem vagyok hajlandó átengedni Básztetnek!

- Nem is kell… Ha Mafdet még mindig annyit beszél, mint mikor legutóbb találkoztunk, te leszel az egyetlen, aki képes lesz elviselni.

- Jó, akkor csak neveket írunk – próbált visszatérni a meghívó kérdéséhez Hathor. – Hogy csináljuk, külön egy esküvői meghívót és egy partira szólót, vagy egyben a kettőt? Mondjuk kihajthatót, és…

- Inkább Ízisszel kellene megbeszélned… Elvileg nemsokára visszaér.

Ízisz visszatértéig azonban még egy gyötrelmes negyed órát töltöttünk a meghívók tervezgetésével. Anubisz flittereket akart rá rakni, Hathor váltig állította, hogy inkább elegáns hatásra kéne törekedni, amibe a flitterek nem férnek bele, én meg kimenekültem a konyhába, hogy összedobjak egy életmentő sonkás szendvicset.

Mikor végre befutott Ízisz, azt hittem, javulni fog a helyzet. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!

- Isteni esküvőszervezőt találtam, drágám! Nem mondtam meg nekik, hogy ez lesz az ötvennyolcadik, az emberek ezt nem értik meg, de azt mondta, a dekorációtól kezdve a lakodalomig mindent megszerveznek, csak egy pár alapot kell megbeszélnünk, mint például, hogy hány vendég lesz, milyen stílusú díszítést szeretnénk, mi legyen az ünnepi ebéd…

- Isteni, azt mondod? – vigyorgott Anubisz. – És ha összeírjuk a vendégeket, az is isteni társaság lesz, nem?

- Ez a hét legrosszabb szóvicce volt…

- Ugyan, Ozirisz, tudok sokkal rosszabbat is! De most inkább a meghívóval foglalkozz, mert különben igazi kríziszhelyzet áll elő…

- Krízisz? Krízisz?!

Sokatmondó pillantást váltottam Hathorral, miközben a feleségem körbekergette Anubiszt a szobában.

- Mi lenne, ha mi addig nekilátnánk a listának?

- Oké. Legalább haladunk…

Letelepedtem Hathor mellé, magamhoz ragadtam egy tollat és elkülönítettem egy tiszta sávot a papíron, amin a meghívót tervezgették, és amit ennek folyományaképpen egy csomó krikszkraksz, pár csálé hieroglifa és egy félreérthetetlen kézjelet mutató Tyrannosaurus képe borított.

- Először is mi négyen. Ozirisz, Ízisz, Hathor, Anubisz – írtam. – Aztán Hórusz mindenképpen.

- Azokat is írd fel, akik a városban vannak! Ők tuti eljönnek…

- Akkor Maat, Thot, meg persze Szahmet… - Anubisz felé intettem, aki éppen egy fotel mögé próbált rejtőzni. – Mi legyen Básztettel? Ízisz biztos meg akarja hívni, de nem vagyok biztos benne, hogy Anubisz örülne, ha a bulira is jönne…

- Ó, dehogynem – vihogott fel Hathor. – Ragaszkodj csak hozzá, akkor is, ha ellenkezik.

Aha, ez biztos valami fordított pszichológia.

- Jó, akkor Básztet… És Sobek? Tudod, milyen… De Anubisszal jóban van. És tulajdonképpen velem is, még ha nem is vagyunk túl közeli barátok… Sobek.

- Mafdetet is írd fel! Meg én örülnék, ha Heszat is jönne – nézett rám nagy, kerek szemekkel.

- Persze, naná, hogy. Heszat és Mafdet. És Nebet-Het is, nem is tudom, hogy maradt ki eddig…

- Hmmm…

- Mi legyen Rével? Tuti, hogy nem fog eljönni, ő sosem jár társaságba. Majd küld egy gyönyörű képeslapot, de ennyi. Azért meghívjuk… Ré. Mi a helyzet Széth-tel?

Drámai csend támadt.

- Csak a holttesteden át! – hörögte Anubisz a fotel mögül.

- Ugye nem gondolod komolyan, drágám, hogy Széthet akár a kontinensen akarom tudni? – kérdezte Ízisz fagyosan.

- Nem… Csak úgy gondoltam, tisztázzuk…

- Ezen nincs mit tisztázni! Széth nem jön.

- Megbeszéltük.

- Megértem az álláspontotokat – mondta halkan Hathor, miután Ízisz kivonult a konyhába és zörögni kezdett valamivel, Anubisz pedig követte, hogy magához vegyen egy harmadik doboz fagylaltot – de, hidd el, a szíve mélyén Széth se teljesen gonosz…

- Az is bőven sok, ha csak kilencvennyolc százalékig az!

- Szahmet kedveli…

- Szahmet a háború istennője, naná, hogy kedveli, végül is az egyetlen, amiben Széth igazán jó, az a káosz és a háború kirobbantása. De Szahmet az egyetlen!

- Igazából Néith is…

- Néith saját maga mondta nekem, hogy élete legnagyobb tévedése volt, hogy összeállt vele! Erről jut eszembe, őt is meghívjuk. Néith. És ha azt akarod mondani, hogy végül is van egy gyereke Széth-től, nos, szerintem Sobek önmagában elég alap arra, hogy az apját életed legnagyobb tévedésének tituláld.

- Jó… Apropó Sobek, mi a helyzet Hápival? Ő igazán rendes…

- Gondolom, beosztják… Szép napokon Hápi a folyó istene, rossz időben Sobek… Vagy évszakok szerint váltogatják, vagy valami hasonló. Oké, Hápi.

- Hol tartotok? – jelent meg Ízisz a hátunk mögött, és dívány háttámlájára könyökölve számolni kezdett. – Ez még csak tizenöt! Egy csomó mindenkit kihagytál! Írjad: Geb, Nut, Su, Tefnut…

- Ptah, Mut, Wepwawet – folytatta Hathor, miközben a neveket körmöltem. Geb, Nut, Su, Tefnut… Ha eszébe jutott, miért nem mondta eddig? Ptah, Mut, Wepwawet…

- Úgyse fognak eljönni – kotyogott közbe Anubisz, aki észrevétlen lopózott a hátam mögé, és a nyakamba csöpögtette a fagylaltot. – Az öregek sose jönnek el semmilyen partira… De lehet, hogy az esküvőre még igen.

- Megtennéd, hogy máshová csöpögsz?

- Ja…

- De ne Hathor nyakába az enyém helyett!

- Jól van már! Akkor írd fel Taweretet. Sobek leharapná a fejem, ha nem hívnánk meg…

- És ne hagyd ki Szesatot sem! Apep vajon eljönne, ha hívnánk?

- Ha meghallja, hogy buli van, akkor is, ha nem… - Taweret, Szesat. – Ha Apepet meghívjuk, akkor meghívhatnánk rögtön Wadzsetet, Nekhbetet és Ammutot is.

- Ünnepséget szervezünk, nem állatsimogatót – vetette közbe Ízisz.

- Én bírnám, ha Ammut eljönne – merengett Anubisz, és a fagyisdoboz szélét nyalogatta. – Hátha megint fenéken harapná Básztetet… Amúgy meg ha állatokat nem akarsz hívni, akkor Taweret is kiesik.

- Ez goromba volt! – szólt rá Hathor. – Pláne tőled!

- Miért? Nekem csak a fejem sakál!

- Neki is csak a farka krokodil!

- Ja, de a többi víziló!

- De akkor is teljes jogú isten! Neked sem esne jól, ha egyszerűen leállatoznának, nem?

- Már miért állatozna le valaki engem? Ozirisz, mondd meg Hathornak, hogy én nem érdemeltem ki az ilyen bánásmódot…

- Dehogynem érdemelted ki. Sőt!

- Hathor, Ozirisz bunkó velem!

- Anubisz, ha nem hagyod abba, bekötöm a szádat! Na most – mosolyodott el elégedetten Ízisz – beszéljünk a fontos dolgokról. Milyen lesz a meghívó?

Higgyétek el, nem akarjátok tudni, hogy nézett ki a következő két hetem. Törvényt kellene hozni arról, hogy ősi isteneket még a saját feleségük sem kényszeríthet semmiféle rendezvény szervezésére!

Először is: az esküvő.

Csodával határos módon ezúttal Ízisz talált egy ökumenikus lelkészt, ami azt jelentette, hogy nem kellett egy újabb halom hittétellel megismerkednem, és egy újabb szertartás részleteit elsajátítanom. Nem is tudom, az előbbi vagy az utóbbi volt-e a nagyobb megkönnyebbülés: isten lévén beépített szkepszissel szemlélek minden olyan hitvilágot, aminek nem vagyok aktív szereplője, a ceremóniák leírásán pedig többnyire elalszom. (Vagy csendes borzalommal igyekszem őket minél gyorsabban elfelejteni. A legtöbb vallásban van valami hülyeség, ami nem is baj, amíg az agymosás/szentség-arány nem éri el a harminc százalékot, az ezt meghaladóakat viszont még a legtoleránsabbaknak is nehéz hangos röhögés vagy káromkodás nélkül olvasni. Hát még nekem!)

Vallás tehát kipipálva. Még a menüt lehetett a legkönnyebben megoldani, mert ha elég nagy mennyiségű és elég sokféle kaját rendel az ember, garantáltan mindenki fog valami fogára valót találni, de minden más kérdés csak egy sor újabb problémát vetett fel.

Kezdetnek itt voltak a meghívók. Ízisz, Hathor és Anubisz végre kiegyeztek egy kompromisszumos megoldásban: kettőbe hajtott, vastag, krémszínű lap, aminek az egyik oldala esküvői meghívó kacskaringós, kézírást utánzó betűtípussal szedve, arany kartusokkal, a másik pedig Anubisz partimeghívója, pszichedelikus színekben pompázó foltokkal (úgy nézett ki, mintha batikolták volna, de a papírt nem lehet batikolni – vagy igen?) és ráragasztott lila flitterekkel. Én vittem el a mintalapot sokszorosítani, és nagyon, nagyon hosszú időbe került megértetnem a fénymásolónál, hogy tényleg így kell kinéznie.

Először úgy tűnt, a felnyírt hajú, izompólós fiút a kontraszt zavarja meg, azután viszont rámászott a hieroglifákra.

- Hát ez nagyon menő! Ez itt mit jelent? És ez? Sólyom a folyóban, hehe. Meg egy csótány a lépcsőn!

Ellenálltam a kísértésnek, hogy behúzzak neki egyet, és inkább megkíséreltem türelmesen rávilágítani, hogy a szkarabeusz az újjászületés jelképe, itt pedig egy írásjel. Nem úgy tűnt, mintha szofisztikált magyarázatom eljutott volna az agyáig.

- Hát, haver, nekem ez akkor is csótánynak tűnik. És ne bassz már, tényleg kellenek rá azok a biszbaszok?

Anubisz éppen erre a mondatra futott be, és lendületből úgy vetődött a pultra, hogy a kölyök a falig tántorodott vissza, az arcából pedig egy pillanat alatt kifutott a vér.

- Azok a biszbaszok flitterek, és totálisan kellenek, és ha nem vagy kurvára udvarias Ozirisszel, teleragasztom velük a hülye fejedet, aztán kitépem a torkod, oké? – Azzal hozzám fordult és elvigyorodott. – Ízisz küldött, hogy segítsek neked, mert nem vagy elég rámenős, és ne hagyjam, hogy mindenki felidegesítsen a kötekedéssel. Eddig jó vagyok?

- Egyszerűen isteni. Nem is értem, hogy boldogultam nélküled.

Ezek után minden ellenvetés nélkül kinyomtatták a meghívókat, és este egy boldog órát tölthettem a postán, mire a postáskisasszonynak sikerült kiszámolnia, mennyibe kerül őket kipostázni a világ különböző pontjaira. Sose voltam egy matekzseni, az inkább Thot reszortja, de ezt a lányt csukott szemmel és hangosan énekelve is kenterbe vertem volna.

- Jaj, bocsánat, itt egy kicsit elszámoltam… Nem három, hanem négy… Meg hét… Nem, inkább kezdjük elölről, jaj, bocsánat, ugye nem siet…

Anubiszt eddigre már szerencsére hazaküldtem – miután sikerült halálra rémítenie egy szabót, egy pultost, az esküvőszervezőt és még egy taxisofőrt is, úgy gondoltam, eleget tett az Ízisz által rárótt kötelezettségeknek –, és nem győztem dicsérni magamat a jó döntésért, mert egy sakálfejű isten fenyegető jelenlétében a lánynak valószínűleg hetekbe telt volna mindent pontosan összeadni.

Este csak bezuhantam az ágyba, és úgy aludtam, mint a halottak. Nekem elhihetitek, pontosan tudom, milyen az.

És akkor még nem mondtam semmit Anubisz születésnapjáról!

Bevett emberi gyakorlat a születésnapokra születésnapi ajándékot adni. De mit adsz egy hétezer éves istennek, aki kőgazdag, és nem mellékesen pár héttel ezelőtt rabolta ki a British Museumot, szóval ritkaságokkal is rendesen el van látva?

- Végszükség esetén még mindig vehetünk neki valami italt vagy édességet – mondta Ízisz, miközben a kirakatokat nézegettük. – Vagy valami strasszos cuccot…

- Épp elég strasszos cucca van! Nem vagyok hajlandó hozzájárulni, hogy eggyel több ízlésficamban flangálhasson az utcán.

- Akkor valami drága italt?

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet. Nem mintha arra akarnék célozni, hogy alkoholos behatás nélkül is eléggé el van szállva, de…

- Ezek után bele se merek gondolni, milyen, amikor tényleg célzol valamire, drágám.

- Most például arra célzok, hogy kellene neki valami normális ajándékot találni! Mármint olyat, amivel nem tud semmi hülyeséget csinálni. Jó, persze – folytattam feleségem sokatmondó pillantására – tudom, hogy mindennel tud, de mégis…

Végül egy antikvitás pincéjében találtam meg a tökéletes ajándékot Anubisz számára, de hosszú időbe telt, mire sikerült Íziszt is meggyőznöm.

- Az előszobájában tart egy festményt saját magáról! És ha nem vetted volna észre, a kamraajtó fölött lóg a párja, amin dettó Anubisz van, egy üres moziteremben, és egyébként a hideg kiráz tőle…

- De ez nem jelenti feltétlen azt, hogy…

- Drágám, három órája mászkálunk körbe, és ez az egyetlen, ami jónak tűnik! Hidd el, tetszeni fog neki.

- Hát…

- Megy a Tiffany-lámpáihoz.

Ezzel az érvvel sikerült győzelmet aratnom, amit aztán már tíz perccel később keserűen meg is bántam, mert – mivel a kocsinkat még mindig nem vittem el a szervizbe – nekem kellett hazáig cipelnem Anubisz ajándékát, és miközben a mázsás súly alatt szenvedtem, Ízisz kuncogva tette a megjegyzéseit, hogy ki is az, aki hónapok óta mondogatja, hogy be fog iratkozni egy konditerembe, de sosem teszi meg. Jól van már, legalább a mondogatás fázisáig eljutottam!

- Amúgy azt észrevetted, hogy beleakadt az övedbe, és az egész utca a farodat bámulja? Nem mintha nem lenne érdemes…

Kacéran rám kacsintott, én meg dühösen fújva igazítottam helyre a nadrágom. Ez már végleg mindennek a teteje!

De legalább ennél rosszabb nem lehet. Most már Anubisz ajándéka is megvan – pedig annál csak nem jöhet nagyobb probléma!

Amit sosem szabad mondani, mert, ahogy Szahmet mondta egyszer, a sors meghallja és odabasz: ennél rosszabb már nem lehet. Dehogynem!

Ki és mikor találta ki, hogy esküvőkön öltönyben kell megjelenni? Egyszerűen rühellem az öltönyöket.

Régebben az ágyékkötő volt az abszolút kedvenc ruhadarabom: könnyű, kényelmes, és kellemesen szellőznek benne az ember alsóbb régiói is. Hűvösebb klímán persze nem igazán vált be, ahol jobb mindenfajta szellőt távol tartani, hacsak nem akarom, hogy lefagyjanak a nemesebb részeim, az elmúlt évszázadban azonban erre az éghajlatra is sikerült kidolgozni a tökéletes ruhákat.

Ha engem kérdeztek, az emberiség legnagyobb találmánya a tűz és a kerék mellett a magas nyakú pulóver. Thot szerint ugyan az írás sokkal nagyobb dolog, de ugyan mondjátok már meg, mikor tartott bárkit is melegen egy hieroglifa? Soha. Még csak tüzet sem lehet rakni belőle, mint a rendes fából.

(Aú, hogy ez micsoda ócska poén volt! Meg kell jegyeznem, hogy visszavághassak vele Anubisznak, amikor megint valami szörnyű fárasztó szóviccel jön.)

De vissza a témához: miért, ó, miért kell nekem öltönyt csináltatni? A két és fél óra egy helyben ácsorgás, miközben időnként egy tűvel böködnek, közel sem volt olyan kellemetlen, mint mikor Széth módszeresen feldarabolt, de ami a hétköznapi kényelmetlenségeket illeti, lazán überelt minden mást. Ráadásul olyan sokáig készült az a szerencsétlen öltöny, hogy mire visszaértem, bezárt a szerelő, és megint beláthatatlan távolságra kerültem a működő kocsi reményétől is. Dögvész és átok minden szabóra!

Mire eljött az esküvő napja, szilárdan elhatároztam, hogy engem aztán soha senki semmilyen ünnepségre nem fog többé rábeszélni. Nincs az az isten!

Vagy istennő. Még Ízisz sem!

- Izgulsz, fiam? – Geb lépett mellém, az apám, aki mellesleg Ízisz apja is (ne mondjatok semmit, ez az isteneknél máshogy megy) és Nebet-Heté, aki megérkezése óta a nyakában csüngött, és morózusan kommentálta az élet elviselhetetlen sötétségét, ami szerinte körülvett minket.

- Á, dehogy…

- Az jó, ha izgulsz! Azt jelenti, még mindig szereted!

Geb büszkén a vállamra csapott, aztán hosszú léptekkel elindult, hogy az oltárhoz vezesse Íziszt.

- Mondom, hogy nem izgulok!

- Úgysem hallja – Nebet-Het lelombozott pillantást vetett Geb után. – Amúgy meg izgulsz. Látszik.

- Nem izgulok!

- Dehogynem, és elég ciki. Pedig ez már az ötvennyolcadik, nem? Na, megyek, megkeresem Néithet…

Nebet-Het is elvonult – pontosabban elhullámzott, mert valami húszcentis tűsarkú csodát viselt, ami abszolút ellehetetlenítette a normális közlekedést – én pedig füstölögve bámultam utána. Miért van az, hogy csak akkor viselkedik úgy, mint egy kishúg, amikor bosszanthat vele?

Bár, ha jobban meggondolom, egy kicsit mind olyanok vagyunk, mint egy nagy család… Hétezer év ismeretség óhatatlanul ezt tenné bárkivel.

Végignéztem a templomon: Ré és Mut ugyan távollétével tüntetett (Anubisznak igaza lett, az igazán nagyok nem ereszkednek le semmilyen ünnepségre, viszont gyönyörű képeslapokat küldtek), Széthről pedig igyekezett mindenki megfeledkezni, de még így is elég sokan voltunk.

Az első sorban Nut, Su (természetesen pilótaszemüvegben, amire ugyan semmi szüksége, de a világért nem venné le), Tefnut és Hórusz összehajolva sugdolóztak, mögöttük Mafdet lelkesen fecseg Szahmetnek és Básztetnek, akik máris fáradt pillantásokat váltanak a feje fölött. Thot, Ptah, Szesat és Maat csendben ülnek és várnak – mert úgy tűnik, legalábbis a bölcsesség vagy az igazság istenének kell lenni ahhoz, hogy valaki tudja, hogyan illik viselkedni egy templomban – és néha szemrehányó pillantásokat vetnek Sobekre és Hápira, akik közrefogták Taweretet, és, ha jól hallom, éppen azon versenyeznek, ki tudja disznóbb történetekkel szórakoztatni. Taweret mély, asszonyos nevetése a paphoz is elhallatszott, aki már eddig is erősen zavartnak tűnt, most azonban úgy festett, mint aki a saját nevét is elfelejtette, nemhogy a szertartás szövegét.

Mindegy, végszükség esetén majd Anubisz idéz valamit a Halottak Könyvéből.

Apropó Anubisz… Hová lett?

Egy pillanatnyi aggodalom után végre kiszúrom Anubiszt Hathor és Heszat mellett. Naná, hogy neki túl snassz ülni egy padban, amikor feküdni is lehet, pláne a bosszús Wepwawet orra előtt lóbálva a lábát.

Senki sem csodálkozott azon, hogy Wepwawet és Anubisz között volt némi rivalizálás, végül is a sakál- és a farkasisten érthetően konkurenciát jelent egymásnak, az viszont a világ legérdekesebb jelensége volt, hogy Anubisz mindebből semmit nem vett észre. Wepwawet mindent megtett, hogy lenyomja, és több évszázadnyi energiát fektetett abba, hogy bebizonyítsa, ő erősebb, okosabb, ravaszabb és egyáltalán minden szempontból felsőbbrendű, Anubiszról azonban egyszerűen minden próbálkozása lepergett. Nem mintha olyan legyőzhetetlen lett volna, vagy olyan diplomatikus, hogy mindig kitérjen, egyszerűen csak fel sem tűnt neki, és szerintem ez Wepwawetet mindennél jobban bosszantotta.

Mint egy nagy család, gondoltam, és egy pillanatra úgy éreztem, mindannyiukat nagyon szeretem: hiszen ki maradt nekünk egymáson kívül? Hétezer év küzdelem, szenvedés, nehézség kovácsolt minket össze, hétezer év jó és rossz pillanatai, félelmei és boldogságai, és…

Sobek hangosat böfögött, Néith pedig hozzávágta a cipőjét, és a hangos csattanással együtt a pillanatnyi szentimentalizmusom is semmivé lett. Most komolyan, még a templomban is? Jellemző.

A papnak végre sikerült úrrá lenni a csodálkozásán, és idegesen rángatózó szemmel a karzat felé intett. Megszólalt az orgona, mindenki felállt, a pár pillanatra eltűnt idegességem pedig újult erővel tért vissza, ahogy Ízisz megjelent Geb karján és felém lebegett.

Olyan volt, mint egy látomás: tökéletes, kecses, gyönyörű, az én drága feleségem, aki hétezer év után is elvarázsol, mint egy kamasz fiút. Persze az is hozzátehetett a dologhoz, hogy hétezer év alatt sem szoktam meg, hogy mindenki engem nézzen. Semmi bajom nincs azzal, ha a halottak birodalmát kell igazgatni, elvezetek én bármilyen birodalmat gond nélkül, csak ne álljanak körbe és bámuljanak. Igen, isten létemre lámpalázas vagyok. Nem vicces!

Csodák csodájára nem botlottam el a lépcsőn, nem léptem rá Ízisz hosszú fátylára, nem kezdtem el dadogni és nem ejtettem el a gyűrűt. A szertartás – csak félig-meddig figyeltem, de úgy tűnt, mintha valami római katolikus alapja lenne, a hitbéli kérdések helyére illesztett közhelyekkel – zökkenőmentesen lezajlott, és már az utolsó perceknél jártunk, mikor észrevettem, hogy a pap egyre erősebben tikkel.

Alapesetben ez semmi különöset nem jelentett volna, de az ünnepségekkel kapcsolatban paranoiás vagyok.

Kénytelen-kelletlen levettem a tekintetem Ízisz sugárzó alakjáról, és hátralestem a padsorok felé. A pap idegességének okát azonnal fel is fedeztem: Sobek, akinek a homlokán még mindig kivehetően vöröslött a cipősarok nyoma (a vadászat istennője ijesztően pontosan céloz), éppen Néith cipőjét fogyasztotta halkan. Egyelőre még csak a bőr felsőrésznél tartott, de gyanítottam, hogy hamarosan nekiáll a talpnak.

Szerencsére a felcsendülő orgonaszó, ami a szertartás végét jelezte, megmentett a további aggodalmaktól: Ízisszel ünnepélyesen kivonultunk, a többiek utánunk indultak, mint zúgó vihar, a pap leroskadt egy székre és a homlokát kezdte törölgetni, aztán végre-valahára túl voltunk az egészen, és már csak a gratulációk voltak hátra.

Először anyánk, Nut, aztán nagyanyánk, Tefnut borult a nyakunkba és halmozott el anyai csókokkal, meghatott könnyekkel és jókívánságokkal. Íziszhez hasonlóan odáig voltak az esküvőkért – ez valami különös mutáció lehet a női agyban.

A többiek is sorra gratuláltak, amivel nem is volt semmi baj, amíg meg nem hallottam Anubiszt és Mafdetet, amint két lépésre tőlünk vitatkoztak valamin.

- Én nyertem, tehát jössz nekem egy láda pezsgővel!

- Még nem nyertél! Nem volt ideje befejezni, szóval a fogadás semmis! – erősködött csípőre tett kézzel a hiúzistennő, aki Anubisznak alig ért a válláig. – Totál semmis az egész!

- Arról nem volt szó, hogy az egészet meg kell…

- De hát csak úgy lett volna értelme!

- Miről van szó?

- Fogadtunk, hogy elájul-e a pap a látványtól, ahogy Sobek megeszi Néith cipőjét – magyarázta Mafdet. – De nem volt ideje az egészet megenni, szóval az egész…

- Mindegy, hogy mennyire volt ideje, nem ájult el, ergo én nyertem!

- Nem, még nem!

Heszat érkezett futva a templom felől.

- Valaki jöjjön, a papnak valami baja van…

- Mi?

- Bementünk Néith-tel megkeresni a cipőjét, a pap ott ült, Néith megkérdezte, nem látta-e valahol, ő meg egyszerűen lefordult a székről!

- Na látod, én nyertem! – rikoltott fel Mafdet.

- Hol van Thot? – nézett körbe kétségbeesetten Heszat.

- Minek neked Thot?

- Neki van orvosi végzettsége, nem?

- Figyelj, Heszat – karolta át megnyugtatóan Anubisz – ha nem találod meg Thotot időben, csak nekem szólj, és gyönyörűen bebalzsamozom azt a papot a kedvedért. Olyan tuti kis múmiát csinálok belőle…

Enyhén hisztérikus jelenet vette kezdetét, amit az érkező Hathor csitított le azzal, hogy a pap teljesen jól van, csak gyengék az idegei, ezért elalélt.

- Ma már nem szoktak elalélni az emberek – kotyogott közbe Mafdet. – Nem divat! Ma kinyúlni szoktak, az menőbb.

- A "kidögleni" még jobb.

- Szerintem a kinyúlás érdekesebb. Mármint képzeld el, ahogy…

Anubisz és Mafdet elballagtak a kocsik irányába, mi pedig fejcsóválva néztünk utánuk.

- Ezek ketten sose nőnek fel?

- Sose.

- Anubiszról van szó, nem kérdezheted komolyan…

Biztos vagyok benne, hogy néha mindenki elgondolkodik azon, mi az élet értelme. Nem úgy általánosan, csak röviden és személyesen, mármint, hogy az ő életének mi az értelme, és aki annyi évszázadot látott már elsuhanni, mint én, az a választ is tudja: semmi. Nincs a sors által kijelölt feladat, isteni elrendelés, hatalmas jelentőségű küldetés, még csak egy görög betűkkel telezsúfolt kvantumfizikai képlet sem, pusztán a lét, és az, amit hiszünk. Semmilyen felsőbb hatalom nem fogja kijelölni az utat, hisz nincs is, de ha valaki magától eljut odáig, hogy meg van győződve róla, hogy megtalálta az élete értelmét, az boldog ember, és már nem hiába élt.

Néha én is azt hiszem, megtaláltam életem értelmét. Ilyen pillanat volt például, mikor Ízisz kecses kis kezére fektettem a kezem, és belevágtunk az ötvennyolcadik esküvői tortánkba, és már majdnem sikerült átéreznem az igazi boldogságot, beteljesülést és nirvánát, mikor Anubisz puha placcsanás kíséretében becsapódott a háromemeletes, marcipános-cukormázas csoda közepébe.

- Wepwawet volt! – emelkedett fel a torta romjai közül, piskóta- és cukormázdarabkákat szórva szanaszét. – Bocsi, Ozirisz, de tényleg ő kezdte, meg dobni is ő dobott, szóval az egész abszolút Wepwawet hibája! Amúgy – felvett egy darab krémes piskótát, és elgondolkozva rágni kezdte – igazán finom. És az íze a lényeg, nem? Én tök szívesen megeszem így is.

Talán igaza volt Hathornak, és nem kellett volna keresztül hajítanom Anubiszt a termen, úgy, hogy Wepwawet nyakában landolt, aztán hangos recsegéssel törték át a gipszkarton falat és zuhantak be egy nagyon meglepett család ünnepi ebédjére, de ami sok, az sok! Mégiscsak az esküvőnkről van szó!

Anubisz és Wepwawet káromkodva tápászkodtak fel a romok közül, rémült pincérek siettek oda, a szomszéd terem asztalfőjén ülő öregember pedig komótosan feltette a szemüvegét, előrehajolt kilencvenes számmal díszített tortája felett, és vidáman megjegyezte.

- Hiába, a fiatalság már csak ilyen! Emlékszem én is, mikor Jacob bátyátokkal összeverekedtünk, hogy melyikünk hívja el Hollyt táncolni, és átestünk a karám kerítésén…

A történet folytatása szerencsére elveszett az általános káoszban, amit a fejvesztetten rohangáló pincérek és rokonok okoztak, meg Wepwawet, aki megpróbálta legalább a fal egy darabját a helyére illeszteni, Sobek, aki kihasználta az alkalmat, hogy a másik társaság kajájából is magához vegyen valamennyit, és egy kislány, talán az ünnepelt dédunokája, aki átosont a lábak között, és most Básztet szoknyájába csimpaszkodott.

- Cica néni! Cica néni!

Szerencsére Heszat időben közbe lépett, és egy macaronnal arrébb terelte a gyereket, mielőtt Básztet magához tért volna a meglepetés okozta dermedtségből, és letépte volna a fejét.

Visszafordultam Ízisz felé, hogy megkíséreljem elmagyarázni, mennyire szeretem, és mennyire nem számítanak az ilyen apróságok, úgyhogy semmi értelme se haragosnak, se szomorúnak lennie, de azt láttam, hogy a tenyere mögé rejtőzve vihog.

- Imádlak titeket! Tudtam, hogy akármit szervezünk, úgyis valami sokkal zűrösebb és sokkal izgalmasabb lesz helyette!

Ennyi erővel rám bízhatta volna, hogy valami izgalmasat és kényelmeset vegyek fel a szörnyű öltöny helyett!

Ettől az apró kellemetlenségtől eltekintve az esküvői ebéd zökkenőmentesen lezajlott, és Ízisszel búcsút vettünk a többiektől. Az elválás és a várható nyugalom ugyan csak egy éjszakára szólt: másnapra az egész társaság hivatalos volt Anubisz születésnapi partijára.

Ezután végre, végre kettesben maradtam a feleségemmel, elmentünk együtt megenni egy csendes vacsorát a folyóparti étteremben, ahová néha jártunk, aztán egy békés, romantikus estét töltöttünk együtt, és végre megtaláltam a harmóniát és a nyugalmat, amit egész nap vártam.

A csodálatos érzés másnap reggelig tartott.

Arra ébredtem, hogy Anubisz mind a hetven kilójával (plusz öt kiló smukkal) rám vetődik.

- Ébredjetek fel, Hathor azt mondja, még rengeteg mindent kell csinálni!

- És azt is ő mondta, hogy törj ránk, és menj át zuhanóbombázóba a hitvesi ágy fölött? – morogtam, miközben lelökdöstem magamról.

- Nem, azt mondta, hagyjalak még aludni titeket. Hagytalak!

Az éjjeliszekrényen álló óra tanúsága szerint fél nyolc volt.

- Nem hiszem el…

- De, tényleg! Öt egész percet!

Elmormogtam egy káromkodást, és kelletlenül kikászálódtam Ízisz mellől, aki csak egy álmos pillantást vetett Anubiszra, aztán visszasüllyedt a paplan alá.

- Hogyhogy már ilyenkor fenn vagy? Azt hittem, dél körül szoktál kelni…

- Hathor felébresztett, hogy keljek fel kaját csinálni meg minden, végül is az én bulim. És azt mondta, szívrohamot fogok kapni.

- Te? Miért?

- Mert megittam az egész kanna kávét.

Ez legalább megmagyarázza, honnan van ilyen lendülete kora reggel. Feltettem én is egy kávét, aztán elvonszoltam magam felöltözni, és közben azon törtem a fejem, hallottam-e már valaha olyan istenről, aki szívrohamot kapott. Egyet sem tudtam felidézni.

Mikor visszamentem a konyhába, Anubisz a kávéfőző mellett állt.

- Kijött a kávé, de nem voltál itt, úgyhogy megittam, nehogy kihűljön.

- Az egészet?!

- Hát… Nem volt olyan sok! Vehetnétek egy nagyobb kávéfőzőt.

- Megérdemelnéd azt a szívrohamot!

Miután főztem még egy kávét – amit egy percre sem hagytam őrizetlenül, nehogy Anubisz ezt is megkaparintsa –, és sikerült valamelyest felébrednem, hagytam egy üzenetet Ízisznek, aztán átmentünk Anubisz lakásába, hogy nekiálljunk előkészíteni a bulit.

Maga az őskáosz fogadott: a megszokott rendetlenségen felül a születésnapi dekoráció, étel és ital is halmokban állt mindenhol, ráadásul Anubisz, úgy tűnt, megkísérelt rendet rakni, de csak addig jutott el, hogy mindent szétpakoljon, odáig már nem, hogy kitalálja, minek hol legyen a helye, és el is tegye. Az előszobában hasra estem egy övben, ami alattomban a bokám köré tekeredett, a nappaliban elcsúsztam egy földön heverő tálcán, és csak egy állólámpa mentett meg attól, hogy dicstelenül hanyatt vágódjak, Anubisz hálószobájában pedig ráléptem egy üvegre, és ahogy kigördült a lábam alól, egyenesen az ágyba zuhantam.

- Anubisz!

- Maradj ott nyugodtan – úszott be a feje az ajtónyílásba – úgysem ott aludtam.

- Nem? Akkor hol?

- A földön. Asszem.

Összevakartam magam, és nekiláttam felmérni a terepet. A padlón – azon kívül, amire sikerült rálépnem – számtalan üres üveg hevert, plusz párnák, leszórt ruhadarabok, egy tányér, egy jatagán, egy marék filctoll és néhány strasszos szandál. A jatagánt óvatosan kikerülve számolni kezdtem az üvegeket.

- Nem gondolod, hogy kicsit sokat iszol mostanában?

- Nem is! Csak tegnap este ittam, az csak egy nap!

- Ezt mind tegnap este ittad meg?!

- Meg éjszaka. De nem olyan sok, csak…

- Gondoltál már arra, hogy segítséget kérj? Mondjuk, hogy elmenj az Anonim Alkoholistákhoz?

- Ne mááár! – Anubisz fejest ugrott a feltúrt ágyba, és a párna alá fúrta a fejét. – Hathor is ezzel kezdte! Hogy tudtok ilyen korán ilyen gonosz dolgokat mondani?

- Naná, hogy ezzel kezdtem – Hathor lisztes kötényben érkezett, és húzni kezdte Anubiszt a bokájánál fogva. – Vissza ne feküdj! Ha marad idő, miután rendet csináltatok és kész a kaja, alhatsz.

Miután már vagy fél órája küzdöttünk a rendetlenséggel, és Anubiszt lefoglalta, hogy sikerült kiürítenie egy polcot a szekrényben, ahová begyömöszölheti az összes szétszórt strasszos förtelmet, ráadásul bekapcsolta a rádiót, ami garantálta, hogy nem fog hallani minket, félrevontam Hathort a konyhában.

- Tényleg a földön aludt?

- Tényleg. De nem tudom, hogy csak lecsúszott az ágyról, vagy eleve fel sem jutott rá… Ki kellett cibálnom a fürdőbe, és a víz alá nyomni, hogy felébredjen.

- Mit csináljunk vele?

- Semmit. Az ő problémáit neki kell megoldani, Ozirisz, nem neked! Segíts neki, amikor szüksége van rá, nyújts neki támogatást, de nem kell, nem is tudsz helyette megoldani semmit!

- Nem úgy tűnik, mintha ő annyira meg tudna oldani bármit…

Pár másodpercig hallgattunk: a szobából kihallatszott a Screaming Bloody Murder gitárriffje, meg ahogy Anubisz tökéletesen hamisan énekelt mellé.

- Guess I don't understand I need help in many ways…

- Ezt a számot jól eltalálta…

- Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán odafigyel a szövegre…

- De tényleg segítségre van szüksége. Akkor is, ha nem vallja be, akkor is, ha mindenki a falra mászik tőle…

- What can I say, I'm no angel…

- Ez most már kezd ijesztő lenni.

- Micsoda?

- Túl jól passzol ide a dalszöveg. Ráadásul kezdek gyanakodni, hogy Anubisz hallgatózik… Anubisz! Hé, Anubisz!

Az emelt hangra sem kaptam választ, csak a szám folytatódott, ezúttal az instrumentális rész.

- Mindegy. A lényeg, Hathor, hogy valamit csinálnunk kellene! Te pszichológus vagy, talán érted, mit miért csinál, de akármiért is, az biztos, hogy tönkreteszi magát!

- I am my own worst enemy…

- Most már elég!

Becsörtettem a szobába és lecsaptam a rádiót. Anubisz meglepetten bukkant fel a szekrényből.

- Mi az?

- Hogy állsz a pakolással?

- Tök jól! Ez a polc már majdnem kész…

- Akkor már csak a lakás kilencvennyolc százalékát uralja teljes káosz. Húzz bele! És ha zene kell, hallgass valami nyugisabbat! Túl korán van még az ilyen számokhoz.

Tíz perccel később az I Can't Decide szólt a Scissor Sisters és Anubisz előadásában, és mikor eljutott odáig, hogy "if lies were cats you'd be a litter", ismét a konyhába menekültem Hathorhoz.

- A pocsék zenei ízlés az alkoholizmus mellékhatása, vagy önálló személyiségzavarnak minősül?

- Túl szigorú vagy – vetett rám szemrehányó pillantást Hathor egy tálca félkész fánk fölött. – Nem is haladunk olyan rosszul!

- A magad nevében beszélj… A lakás romhalmaz, Anubisz egy órája ugyanazokat a cuccokat pakolja ugyanabba a szekrénybe, csak elrendezésük változik, és kávé ide vagy oda, álló helyzetben el tudnék aludni.

- Arra célzol, hogy főzzek még egy kávét?

- Nem is rossz ötlet.

Miután sikerült magamat munkaképessé tennem egy újabb kávéval és egy fánkkal (végül is valakinek meg kellett kóstolnia, hogy jó-e, nem?), képes voltam úgy tekinteni a takarításra, mint felfedezőútra egy idegen kontinensen. Tulajdonképpen erről is volt szó.

Mire elérkeztünk az ebédhez és Ízisz is befutott, már órák óta pakoltunk, de még mindig nem sikerült akár egy hozzávetőleges koncepciót felvázolnom, hogy vajon Anubisz milyen rendszer szerint tárolta eddig a cuccait, arról nem is szólva, hogy mik voltak azok a holmik, amiknek a tárolásáról szó volt.

Az össze nem illő bútorokon, az állólámpák hadseregén és a több rétegben lefektetett szőnyegen már sikerült túllépnem (utóbbiról sikerült kiderítenem, hogy az előszobában és a konyhában csempe, a többi szobában pedig ősöreg, repedezett parketta rejtőzik alatta, ami valószínűleg még a dinoszauruszok korából maradt ránk), és Anubisz antikvitások iránti vonzalma sok mindenre magyarázatot adott, de a kérdéseim többségét fel se mertem tenni, nemhogy logikus választ kaptam volna.

Például: miért van az egyik fotel lábán egy bilincs? Mit keresnek a könyvespolcon az üvegek, a cipők és a tengeri csigák, a konyhaszekrényben a könyvek, az ágy alatt a tányérok és egy katana, a fürdőszobában a ceruzák, az íróasztalfiókban a csokoládé, a koktélos poharak és egy koponya?

- Vannak olyan cuccaid is, amik egy normális háztartásban is megtalálhatóak? – kérdeztem, miután találtam egy kardtartót a falon (az egyik oldalán egy pongyola, a másikon egy sál és egy konföderációs zászló lógott), és sikerült rögzítenem rajta a jatagánt és a katanát. – Mármint hétköznapi ruhák, használati tárgyak, ilyesmi? Amúgy ez minek neked?

- Valaki hozta egy buliba, aztán itt felejtette – terítette ki Anubisz a vörös-fehér kék lobogót. Az egyik csillagon ugyan volt egy eperfagylaltszínű folt, de ettől eltekintve hibátlannak tűnt. – Mit gondolsz, kiakadnának a szomszédok, ha kiakasztanám?

Gyanúsan csillogott a szeme, úgyhogy elhatároztam, megszerzem a zászlót, mielőtt újabb nagyszerű ötlete támadna.

- Képes lennél azért kirakni egy zászlót, hogy bosszantsd a szomszédaidat?

- Simán! Vagy mi lenne, ha egy rendőrautóra raknánk? Mögé lopakodnánk, rákötnénk a csomagtartó fedelére, és amikor elindulna, az egész lobogna mögötte…

Na ez az, amiért nem szabad zászlókat hagyni Anubisz keze ügyében. Nincs a világon olyan, amit ki ne akarna tenni valahová, ha másokat ezzel felhúzhat, ráadásul a politikai jelvényekkel ugyanígy van: még a kilencvenes évek elején volt egy graffitis korszaka, amikor elkaptam, ahogy keresztet mázol egy mecset hátsó falára.

- Normális vagy? – kérdeztem akkor, mire válaszként körbevezetett a városban, és büszkén végigmutogatta, hogy alig maradt olyan vallási vagy politikai jelentőségű épület, amire ne festett volna valamit az ellenkező oldalról. Kereszt, félhold, Dávid-csillag, horogkereszt: mindegy, csak valaki idegesítse fel magát rajta. – Most komolyan, Anubisz, azt akarod, hogy mindenki meg akarjon ölni?

- De olyan vicces, amikor kiakadnak!

- Ebből a huszonnégy, nem, huszonöt – igen, számoltam – jelvényből van akár egy is, amiben hiszel? Ha meg nem, akkor minek festegeted őket fel, mikor másoknak ez számít és hisznek benne? – Szégyenkezve lekonyult a sakálfüle, én pedig úgy döntöttem, még egy kis bűntudatot préselek bele, és egy lépéssel tovább mentem, ez pedig hiba volt. – Te mit éreznél, ha felfirkálnák a neved valakinek a templomára, akit gyűlölsz? Vagy ha a te…

- Haláli lenne! – ragyogott fel. – Jó ötlet, megyek is, felrajzolom a kartusom a Parlamentre!

Akkor ugyan elkoboztam tőle a festékszórót, a politikai és a vallási nézeteltérés fogalmát azonban azóta sem sikerült belevernem Anubisz fejébe. Egyszerűen immunis volt minden olyan társadalmi koncepcióra, ami nem támogatta, hogy kimondja vagy megtegye, ami éppen eszébe jut.

Ízisz szerint ennek az az oka, Anubisz túl sokat volt halottak között, és megszokta, hogy ha nincs társasága, hozzájuk beszél.

- A halottak meg ugye nem szólnak vissza, hogy hé, ez nem politikailag korrekt vagy hogy sérti a mit tudom én, milyen kisebbség érzékenységét. Plusz úgy van vele, hogy ha őt nem lehet ilyenekkel megsérteni, akkor hülye, akit igen… Egyébként szerintem az ékszereihez is ezért ragaszkodik ennyire.

- Miért?

- Emlékszel, hogy temették a fáraókat, nem? És persze Anubisz mindig ott volt. Kismilliószor végighallgathatta a papoktól, hogy minél több ékszer van valakin, annál jobb…

- Még a legnagyobb fáraókon sem volt annyi ékszer, mint rajta!

- Jó, de az ötlet biztos onnan ered.

Nem álltam le Ízisszel vitatkozni, már csak azért sem, mert úgyis ő nyert volna, de néha én is úgy éreztem, hogy Anubisz túl sok időt töltött a halottak társaságában. Itt van például ez a koponya az íróasztalfiókban. Kié és hogy kerül ide?

- Egy öreg dokitól vettem – magyarázkodott Anubisz, mikor kérdőre vontam. – Merthogy neki már úgysem kellett. De teljesen igazi!

- Úgy érted, egy öreg doktor koponyáját tartod az íróasztalodban?

- Nem úgy volt az övé! Azt mondta, még egyetemista korában kapta, ezen tanulta az anatómiát meg mindent!

- Véletlenül nem illegális az emberi testrészek vásárlása mostanában?

- Csak egy kicsit. Figyelj, le lehet szedni a tetejét… Ó, nem is emlékeztem, hogy ezek itt vannak!

A koponya tele volt színes papírba csomagolt gyümölcskaramellákkal, amiket Anubisz cuppogva enni is kezdett, az édességek között pedig egy hieroglifás felirat kezdett feltűnni. Félresöpörtem a karamellákat, és leemeltem a koponyatetőt, hogy elolvashassam a szöveget.

Elnyerem létemet, békében fogok felkelni. … Sem nem válok rommá, sem el nem pusztíttatom ezen a földön. … Tekintsen földi testére, foglalja el lakhelyét és szellem-testét, ne tűnjön el, és ne semmisüljön meg örökkön-örökké.

A halottak istenénél szakmai ártalom, hogy a Halottak Könyve minden egyes szavát ismerje, jobban, mint bármely halandó, úgyhogy pontosan tudtam, melyik mondat honnan származik. Csak azt nem értettem, mit keresnek a koponya belsejében: talán ez volt a mód, ahogy Anubisz megadta a tiszteletet a halottnak? De akkor mit keresnek itt a gyümölcskaramellák? Nem mintha a tisztelet és az édesség mindig ütnék egymást, de vannak esetek, amikor határozottan ez a helyzet.

Már épp meg akartam kérdezni Anubiszt, hogy ha nem csak a koponyát, hanem az egész testet megkapta volna, akkor most egy múmiát tartana-e az íróasztalában, de Hathor bekiabált a konyhából, hogy nem tudok-e még egyszer leszaladni a boltba.

De, persze, gond nélkül. Miért is nem csináltattam meg azt az átkozott autót?

Mikor kiszúrtam Anubiszt a konyhában, először azt hittem, Hathor fogta be segíteni, azért szór valami zöldet a készülő keksz tésztájába, mikor azonban megláttam az arcát, rögtön tudtam, hogy sántikál valamiben.

- Mi az? – léptem közelebb, mire sietve a tálba szórta az összeset, ami a kezében volt.

- Csak egy kis ízesítő! Spéci fűszer.

- Mennyire spéci? Ugye nem… - Felcsíptem egy morzsányit, és próbáltam megállapítani, marihuána-e, de növénytani ismereteim nem voltak elég kiterjedtek a jóformán porrá őrölt levelek azonosításához. – Anubisz, ugye nem teszel bele semmilyen drogot?

- Ugyan, miket képzelsz rólam?! – háborodott fel, amúgy teljesen alaptalanul.

Egyszer Ízisszel egy hippikommunából kellett hazarángatnunk. Teljesen be volt állva, és addig magyarázta, hogy mindenki mennyire szereti, hogy milyen sikere volt a förtelmes cuccainak, és hogy megtalálta Jézust, amíg félre nem húzódtam egy folyópartra, és bele nem tunkoltam az iszapos vízbe.

- Ha elfelejtetted volna, egy olyan vallás istene vagy, ami több évezreddel azelőtt létezett, hogy Jézusról bárki hallott volna!

- De tényleg megtaláltam! – bugyborékolta, mikor végre felszínre engedtem. – Ott lóg az ebédlő falán, felszögezték egy darab fára. Pedig totál megérdemelne egy rendes piramist, és amúgy is piszokság, az isteneket nem szabadna így…

Vagy tíz percig kellett a víz alá nyomkodnom, amíg kijózanodott annyira, hogy nem akart azonnal expedíciót szervezni Jézus megmentésére a sorsüldözött istenek közti szolidaritás alapján. Lényeg a lényeg, a fű-feltételezés teljesen megalapozott volt!

- De most komolyan, Ozirisz! Csak ízesítés! Figyelj, tirpák tevék tapossanak tropára, ha egy szemernyi drog is van benne! Még az FBI elemzői sem találnának benne semmit!

Nagy nehezen sikerült túllépnem a tevés fogadkozása által felidézett képeken, és végül hajlandó voltam elhinni, hogy valóban csak a kekszet akarja feldobni. (Amúgy Anubisz remekül főz, csak többnyire lusta nekiállni. El kell venni tőle az édességet meg a mobilját, bezárni a konyhába, és egy-két óra múlva valami olyannal kerül elő, ami egy Michelin-csillagos séfnek is a dicsőségére válna. Vagy, ha rossz napja van, kipakolja a mélyhűtőt, összeönti egy lábosba az összes fagylaltot és piát, amit talál, és tíz perc alatt bezabálja az egészet.) Mindenesetre ezúttal bizalmat szavaztam neki.

Ez is hiba volt.

Azt reméltem, mire az első vendégek befutnak, mindennel kész leszünk, és bár a nap túlnyomó részében meg voltam győződve róla, hogy ez fizikai képtelenség, csodák-csodájára – pontosabban Hathornak hála – mégis sikerült partiképessé varázsolnunk a lakást. Kiderült, hogy Anubisz rendelkezik megfelelő számú tányérral, pohárral és evőeszközzel (csak össze kellett őket szedni a lakás különböző pontjairól), elegendő szekrénnyel, amibe bele lehet gyömöszölni a káosz derékhadát képező holmijait, és – sajnos – vagy két marék gyertyával, amit mindenképpen rá akart tenni a tortára.

- Annyit szokás rátenni, ahányadik születésnapod van, nem annyit, amennyit csak össze tudsz szedni!

- Nem tehetek róla, hogy nincs hétezer gyertyám!

- Amúgy sincs értelme megpróbálni annyit rátenni, ha nem tudod, pontosan hány éves vagy!

- Miért, te tudod, hány éves vagy?

- Nem, de…

- Na ugye!

- Ha ezt mind rárakod, össze fog omlani a torta!

- De legalább jól fog kinézni!

- Most őszintén, Anubisz, szerinted ez jól néz ki? – elkezdtem felszedegetni a gyertyákat, és demonstratíve sorba állítottam őket a konyhapulton. – Méhviasz gyertya. Narancsos-fahéjas karácsonyi gyertya, bár hogy minek neked bármi karácsonyi, azt el nem tudom képzelni. Teamécsesek. Zöldalmás illatgyertya. Zselés illatgyertya. Ez úgy néz ki, mintha egy templomból loptad volna, és ránézésre is van vagy két kiló, szóval a helyedben inkább falazótéglának használnám, mint díszítésnek. Ez pedig – lecsaptam a sor végére a pingvin alakú díszgyertyát – olyan ronda, hogy tömegpusztító fegyvernek is beillik! Csak ránéznek az emberek, és sikítva rogynak össze.

- Te sem rogytál össze!

- De én nem vagyok ember.

Hathor jött be a konyhából, és amint meglátta a szerencsétlen pingvint, kikapta a kezemből.

- De édes!

- Látod? – vigyorgott Anubisz. – Ő sem rogyott össze! Jó, sikított, de az nem számít.

- Hathor, légy szíves, magyarázd el Anubisznak, hogy nem jó ötlet azt a vackot rakni a tortájára…

- Ezt? De hát vettem neked számgyertyákat!

- Hathor, imádlak!

Hagytam, hogy Anubisz Hathor nyakába boruljon, és kimentem a konyhába felderíteni a gyertyákat. Hát… Lehetne rosszabb is. Legalább meglátjuk, hogy fest egy tortán a "kb. 7000" felirat.

Először Ízisz érkezett meg, legnagyobb megdöbbenésemre a kocsinkkal, Néith és Szesat társaságában.

- Voltál a szervizben?

- Nem, Néith megcsinálta.

- Ez nagyon kedves volt tőled.

- Mert ugye egyesek férfi létükre azt sem ismerik fel, ha csak az akkumulátort kell visszakötni…

- Vissza?

- Tudod, Ozirisz – kuncogott Néith – ha lekötöd, vissza kell kötni, hogy el tudj vele indulni…

- De én nem kötöttem le… - Szörnyű gyanú vert gyökeret bennem. – Anubisz!

- Igen? – bukkant fel a nevezett a konyhából.

- Te babráltál a kocsinkkal?

- Hónapok óta hozzá se nyúltam!

- Hónapok óta? Ezt értsem úgy, hogy korábban igen?

- Ja, egyszer lekötöttem az akkut, hogy megvicceljelek, de ez már totál régen volt, meg azóta úgyis elromlott, szóval nem lett volna értelme megint… - Anubisz fokozatosan elhalkult, ahogy egyikünkről a másikunkra nézett. – Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy Ozirisz csak most jött rá?

Szerencsére ekkor csöngettek, és ez megmentett engem attól, hogy közröhej tárgya legyek, Anubiszt pedig attól, hogy helyben kitekerjem a nyakát.

Mafdet érkezett meg, Ízisszel pedig lementünk, hogy felcipeljük a kocsiból Anubisz ajándékát. Fontolgattuk ugyan, hogy be kellene csomagolni, de a csomagolási képességeim még az autókhoz való szakértelmemet is alulmúlták, ráadásul szörnyű pazarlásnak tartottam becsomagolni valamit csak azért, hogy valaki más fél órával később kicsomagolja, arról nem is szólva, hogy valószínűleg úgyis lejött volna róla a papír.

Felállítottuk az előszobában, aztán Hathor kivezette a csukott szemű Anubiszt, és megállította, mielőtt belesétált volna az ajtófélfába.

- Kinyithatod!

- Boldog születésnapot!

Anubisz kinyitotta a szemét, aztán csak bámult.

Én ugyan reménytelenül giccsesnek tartottam az egész kompozíciót, de hát, ahogy mondani szokták, ízlések és pofonok, Anubisznak pedig egyértelműen tetszett, legalábbis, ha jól értelmeztem az arcára kiülő meghatározhatatlan kifejezést. A vaskos rézfogas Anubiszt és a lábánál ülő Ammutot ábrázolta, a szobor-Anubisz úgy tartotta kezében a fogas szárát, ahogy a sírok falfestményein szokta volt a korbácsot és a pásztorbotot, Ammut pedig egy esernyőtartót szorongatott vaskos mancsai között. Az egész csillogott-villogott, ráadásul egy lapos márványtalpon állt, úgyhogy képzelhetitek, hogy milyen látványt nyújtott, meg azt is, hogy majd' megszakadtam, mire hazacipeltem, aztán meg fel Anubiszhoz. Kész csoda, hogy nem kaptam sérvet.

- Ez gyönyörű! – mondta Anubisz, aztán teljesen váratlanul a nyakamba ugrott. – Köszönöm szépen, annyira kedvesek vagytok…

Zavartan megveregettem a vállát, és kelletlenül megállapítottam, hogy Anubisz tulajdonképpen egész rendes a maga módján, amikor éppen nem akar bosszantani. Mint egy nagy gyerek… Ezt azonban kénytelen voltam rögtön visszavonni, Anubisz ugyanis utánam Íziszt rántotta magához egy jó szoros és cseppet sem gyermeki ölelésre.

- Anubisz, már vagy kismilliószor mondtam, hogy Ízisz az én feleségem, és más feleségét ölelgetni nem…

Persze nem figyelt. Naná, hogy nem figyelt! Tökéletes érzékkel tud kikapcsolni mindenfajta szemrehányást, most pedig még a szokásosnál is jobban fel volt dobva. Minden érkezőnek a nyakába ugrott, még Sobeknek is, ami pedig több, mint amit egy józan gondolkodású ember bevállalna.

A buli jobban kezdődött, mint amire számítottam. Egy órán belül mindenki befutott, körbeültük a kisebb-nagyobb asztalokat, amiket összetoltunk a szoba közepére, s amiket ezerféle hidegtál és édesség borított. A lakoma fénypontja azonban kétségtelenül Anubisz tortája volt.

- Kábé hétezer? – olvasta hitetlenkedve Maat. – Hogy lehet egy születési dátumot így hozzávetőlegesen megadni?

- Nem akarja, hogy tudjuk, pontosan hány éves – röhörészett Sobek. – Olyan, mint a középkori nők, titkolja a korát.

- Talán középkorú nők.

- Az mindegy!

Az asztal másik felén Básztet éppen két pofára tömte magába a fűszeres kekszet, és tele szájjal, jól láthatóan részegen magyarázott valamit Nebet-Hetnek, aki épp origami darut hajtogatott a szalvétájából. Anubisz és Mafdet sugdolózva figyelték őket.

- Básztet ennyire nem bírja az italt? – csodálkoztam.

- Ó, nem az italt…

- Nem? De akkor… Anubisz, mi van abban a kekszben?

Ismét vihogni kezdtek Mafdettel, én pedig egyszerre aggódni kezdtem Básztetért.

- Csak egy kis macskamenta! Egyáltalán nem lesz tőle semmi baja. Csak olyan, mintha részeg lenne.

- Vagy mintha be lenne szívva.

- Irtó vicces! Most már csak Maatot kell leitatni, totál kíváncsi vagyok, ő milyen részegen…

Készítettem egy mentális jegyzetet, és Ízisz felé vettem az irányt. Szesat mellett ült, azt figyelték, ahogy Thot és Ptah párhuzamosan játszik sakkot, szenetet és gót.

- Fogadni kéne rájuk – mondta éppen Szesat, amikor odaértem.

- Csak Sobek meg ne hallja… Még képes és felcsap bukmékernek.

- Sobek egyelőre Maatot boldogítja…

Leültem én is melléjük, és boldog negyed órát töltöttem azzal, hogy Ízisszel és Szesattal a három játszma lehetséges kimeneteleit taglaltuk. Hathor koktélokat hozott egy tálcán – Anubisz keverte, mondta, ami bőven elég volt ahhoz, hogy ne merjek beleinni – Hápi és Taweret receptekről beszélgettek, Hórusz valami zenét rakott be, és táncolni kezdett Néith-tel. Hamarosan Su és Tefnut is csatlakozott hozzájuk, aztán Wepwawet és Heszat, végül pedig Básztet is, igaz, ő az asztal tetején.

- Sztriptízt, sztriptízt! – kiáltozott Sobek, amíg Szahmet homlokon nem könyökölte.

- Ha annyira nagy a szád, miért nem táncolsz te is?

Néztem, ahogy Sobek és Szahmet keringőzni kezdenek: úgy festett, mintha mindkettejük azon ügyködne, hogy sikerüljön a másikat kibillentenie az egyensúlyából, és – legalábbis a lendületből ítélve – Föld körüli pályára állítania.

Anubisz Mafdettel kezdett táncolni, én pedig felkértem Íziszt, és nagyjából három lépésnyit is sikerült forognunk, mielőtt Básztet rálépett egy tálcára, megcsúszott és meteorként a nyakunkba zúdult.

- Jaj, mi van ma velem – nevetgélt olyan hangon, ami sokkal lányosabb volt a megszokottnál – olyan kis ügyetlen vagyok. Inkább visszamegyek sütit enni.

- Nagyon durva, hogy megváltozik, nem? – suttogta Anubisz a fülembe, és a váratlan hangtól nagyot ugrottam. – Többször kéne beszívnia.

- Nem, nem kéne! Amúgy meg, ha nem tudnád, ebben az országban törvény tiltja, hogy bedrogozd a vacsoravendégeidet!

- A macskamentára nem vonatkozik!

Anubisz ellibegett a konyha felé, és magával rántotta Nebet-Hetet, aki az asztal mellett ácsorgott.

- Ne legyél olyan búskomor, buli van! Gyere, csinálok neked valami totál tuti koktélt!

Fél órával később már senki nem volt teljesen józan. Anubisz olyan hihetetlen tehetséggel álcázta könnyű esti italnak az instant alkoholmérgezéseit, hogy még én is megittam egyet, ami nem tűnt túl veszedelmesnek (narancssárga volt, három datolyával a szélén), és öt perccel később már éreztem is, ahogy a fejembe száll.

Sebaj, ez egyszer túlélem. Végül is, ahogy Anubisz mondta, buli van, nem? Néha nekem is ki kell egy kicsit kapcsolódni.

A vacsora végeztével Geb, Nut, Su és Tefnut ünnepélyesen elbúcsúztak, én pedig lekísértem őket a kapuig. Hórusz velük tartott – azt mondta, ki kell aludnia magát, mert holnap hajnalban már repül –, és Wepwawet is hazaindult, állítása szerint csak fáradt volt, szerintem azonban az előző napi verekedés hagyott benne mélyebb nyomokat (amiről egyébként azóta sem sikerült kiderítenem, hogy mi volt az oka, mert Wepwawet kijelentette, hogy nem akar róla beszélni, Anubisz meg hangosan vihogni kezdett, ahányszor rákérdeztem, és egy értelmes szót sem bírtam kihúzni belőle).

- Büszke vagyok rátok, fiam – mondta búcsúzóul Geb. – Csak maradjatok olyanok, mint eddig!

- És ne felejts el melegen öltözni. Nem is értem, hogy bírjátok ezen a szörnyű fagyos klímán!

Azt hiszem, az isteni anyák néha pont olyanok, mint az emberiek.

- Hallottál mostanában valamit Széthről? – kérdezte még Geb, miután a többiek beszálltak a kocsiba.

- Írt egy levelet Hathornak. Állítólag Szíriában van, és nekem úgy tűnt, jól szórakozik…

- Akkor jó… Khm… Ha véletlen látnád, vagy írna neked is, mondd meg, hogy még mindig hazavárjuk. Akármit is csinál, az anyja reménykedni fog, hogy majd megjavul, hazajön és megint az ő kicsi fia lesz…

A szememet forgattam. Évezredeim voltak tökélyre csiszolni a gesztust, hogy a női inkompetencia iránti minden ellenérzésemet bele tudjam sűríteni.

- Sosem fog visszajönni. Egyrészt nem hiszem, hogy hiányolna minket, másrészt túl sokan akarják megölni. Úgy is mondhatnám, majdnem mindenki…

- Hidd el – halkította le a hangját Geb, és a kocsira pillantott, Nut felé – én sem gondolom, hogy jól járnánk, ha visszatérne. De tudod, milyen anyád…

Naná. Elbúcsúztam Gebtől, és némileg morózusan kezdtem visszamászni Anubisz lakásába. Hogy Széthnek miért kell mindig mindent elrontania, még a távolból is!

- Ozirisz! Pont jókor jössz! – intett felém Anubisz esernyővel díszített koktéljával, mikor beléptem a szobába. – Felelsz vagy mersz?

- Mi?

- Felelsz vagy merszet fogunk játszani! Szahmet ötlete volt. Az a lényeg – magyarázta Anubisz a többieknek, akik már körben ültek a padlón – hogy kirakjuk ide ezt az üveget, és valaki megpörgeti. Aki felé mutat a szája, attól megkérdezi, hogy felel vagy mer, és ha felel, akkor válaszolnia kell egy kérdésre, ha mer, akkor meg kap egy feladatot. Aztán ő pörget, és így tovább, mindenkinek tiszta? Ozirisz, nem jössz?

- Nem, még elpakolom a… Elpakolok – intettem a konyha felé, de Anubisz már visszafordult.

- Anubisz, kezdj!

Nem mintha nem szerettem volna a jó játékokat, de biztos tudjátok, hogy van ez: van, ami nem nekem való. Nem mintha rosszat feltételeznék akár Anubiszról, akár a többiekről, de hát…

Visítás és röhögés csapott fel mögöttem.

- Felelsz vagy mersz, Mafdet?

- Merek!

- Mibe, hogy nem tudod egy húzásra meginni ezt az üveg pezsgőt?

Nekiláttam összeszedni a díványon szétrakott tányérokat, és a szemem sarkból figyeltem, ahogy Mafdet hátrahajtja a fejét és iszik… És iszik… És még mindig iszik… Sobek hangosan bíztatni kezdte, aztán bekapcsolódtak a többiek is, Mafdet pedig hangos tapsorkán kíséretében ürítette ki az üveget, aztán leejtette és hatalmasat böfögött.

- Te jössz!

Mafdet pörgetett.

- Felelsz vagy mersz, Hápi?

- Merek!

Kimentem a konyhába a tányérokkal, és mire visszatértem, Hápi már teljesítette a feladatát, akármi is volt az.

- Felelsz vagy mersz, Nebet-Het?

- Felelek.

- Milyen Széth az ágyban?

A felcsattanó röhögés elnyomta az átkokat, amiket Nebet-Het vágott Hápi fejéhez.

Ismét kimentem a konyhába, csak félig a pakolás miatt, bár már ráfért a nappalira, hogy csökkentsem benn az üres üvegek számát, de még inkább, hogy megkíméljem magam a választól, azonban az elbeszélés még tartott, mikor visszaértem.

- És akkor ilyen arcot vág, ááááá – utánozta Nebet-Het – aztán ilyet, óóóó…

Mafdet hanyatt esett volna a röhögéstől, ha Anubisz nem kapja el, Taweret tátott szájjal vihogott – és ez vízilófejjel nem kis szó – még az én drága Íziszem is pirulva kuncogott, tenyere mögé rejtve a száját. Az én tökéletes és most már ötvennyolcszoros feleségem…

- Felelsz vagy mersz, Hathor? – kérdezte Nebet-Het.

- Felelek.

- Nem vagy te véletlenül belezúgva Anubiszba?

Először Anubisz kezdett röhögni, aztán Hathor, végül mindenki. Még én sem tudtam elfojtani egy mosolyt.

- Hogy jutottál erre a következtetésre? – nyögte ki Néith szinte fuldokolva a kacagástól.

- Hát… Tudjátok…

- Nem – szabadította meg végül Hathor Nebet-Hetet a zavarától. – Tudod, a szerelemistennőknek szakmai ártalom, hogy mindenkit szeressenek, ami egyben azt is jelenti, hogy senkibe nem vagy igazán szerelmes… Érted?

- Ja, mint a sötétség. Mindenhol ott van és sehol sem…

- Szóval a szerelem olyan, mint a sötétség? – kérdezte elmélázva Szesat. – Vakká teszi az embert?

Mikor elült a derültség, Hathor pörgetett.

- Felelsz vagy mersz, Maat?

- Merek – csuklott egyet Maat.

- Mondj valamit, ami nem igaz!

Na, erre kíváncsi leszek! Az igazság istennője, amint hazudik! Láthatóan a többiek is feszült figyelemmel várták az eredményt.

- Nem igaz, hogy ilyen hülyék vagytok!

- De igaz! Mondj valami mást!

Maat olyan feszülten gondolkodott, hogy ismét csuklott egyet.

- Részeg vagy, Maat? – kérdezte félszegen Heszat.

- Nem vagyok részeg!

- Ez az, ez az!

- Az első hazugság hétezer év alatt! Milyen érzés?

Maat piros arccal leült és pörgetett.

- Anubisz, felelsz vagy mersz?

- Anubisz mindig mer – vetette közbe Szahmet. Igaza volt. Anubisz mindig azokat a dolgokat részesítette előnyben, amivel nagyobb bajba keverhette magát.

- Oké, Szahmet, akkor most felelek. Csak a te kedvedért!

- Igaz-e az - kezdte Maat, aztán elhallgatott. – Igaz… - Végre összeszedte magát, és egy szuszra kinyögte, egy félreérthetetlen mozdulatot is hozzátéve. – Igaz, amit Sobek mondott, hogy neked csont van benne?

- Sobek, te állat! – üvöltött Anubisz a nagy röhögés közepette, aztán az üveg után nyúlt. – Csak a fejem sakál, nem az altestem! Egy szavát se hidd el, Maat! Sobek, felelsz vagy mersz?

- Felelek!

- Mi a fenéből élsz te tulajdonképpen?

- Hát… Árulok ezt meg azt… Már a zöldön kívül, amit neked adtam. Tudod, cuccokat.

- Milyen cuccokat? – kapta fel a fejét Maat. – Milyen zöld?

- Nem vagyok köteles magam ellen vallani!

- Az csak macskamenta volt!

- Macskamenta?

- Ez nem a bíróság – ásítozott Néith. – Holnapra úgysem fog senki emlékezni rá… Milyen cuccokat, Sobek?

- Kisebb-nagyobb cuccokat. Mondjuk magnót. Meg telefont. Meg olyan nyuszibogyókat…

- Nyuszibogyókat?

- Kis fehér tabletták, nyuszi van rajtuk. De itassátok még Maatot, hogy reggelre elfelejtse…

- Hé!

Sobek pörgetett.

- Básztet, felelsz vagy mersz?

- Hmmm?

- Básztet!

- Ja – emelkedett fel Básztet Szahmet válláról, ahol eddig hevert, fél kezével a tálnyi kekszben. – Merek.

- Oké! Csókold meg Anubiszt!

Anubisz félrenyelte a koktélját, és fuldokolva köhögött, amíg Szesat hátba nem veregette.

- Sobek, meg akarsz ölni?!

- Gyerünk, Básztet!

- Húúúú!

Básztet szippantott egyet a kekszestálból felszálló illatokból, aztán imbolyogva felállt és Anubiszhoz vonult, akinek az arcán az őszinte sokk keveredett valami meghatározhatatlan lelkesedéssel.

- Csak hogy tudd – mondta Básztet, miközben letérdelt Anubisz elé – ettől még igazából nagyon, nagyon utállak.

Füttykoncert csapott fel, ahogy Básztet közelebb hajolt Anubiszhoz – Sobek közben felkapta Anubisz mobilját a kanapéról, és sorozatban készítette a fotókat – aztán, hihetetlen, Básztet tényleg megcsókolta Anubiszt! Nem is visszafogottan, hanem úgy, mintha komolyan is gondolná, végigsimított a nyakán, Anubisz pedig közelebb átkarolta Básztet derekát, magához húzta – itt konstatáltam, hogy szó szerint tátott szájjal bámulok – és szoros ölelésbe zárta, a következő pillanatban azonban jajgatva vetődött hátra, az arcán négy keskeny csíkban szivárgott a vér.

- Nem ér karmolni! Egy pofon még hagyján, de…

- Te szemét, te rohadék, te sakál, arról nem volt szó, hogy visszacsókolsz! Ki engedte meg…

Szahmetnek és Taweretnek egyesült erővel sikerült visszarángatni Básztetet, hogy rá ne vetődjön Anubiszra, miközben a többiek láthatóan nagyon jól szórakoztak.

- Kikaparom a szemed!

- Nyugi, Básztet, inkább egyél még kekszet…

Básztet zord arccal egy kekszet tömött a szájába, gyilkos pillantást vetett Anubiszra, aki a szája szélénél csorgó vért nyalogatta, és pörgetett. Találjátok ki, kicsodát…

- ANUBISZ! Felelsz vagy mersz?

- Merek!

Nem tudom, mi volt az a kérdés, amit Anubisz ennyire el akart kerülni – persze az is lehet, hogy rejtett öngyilkos hajlamai törtek felszínre hétezer év után…

- Ugorj ki az ablakon!

- Ne már, Básztet, a harmadikon vagyunk!

- De! Megérdemled! Te… megcsókoltál!

- Te kezdted!

- Az nem számít!

Anubisz sóhajtva az ablakhoz ballagott.

- Ozirisz, kinyitod majd az ajtót?

- Persze – feleltem automatikusan, és mintegy megbűvölve néztem, ahogy Anubisz felhág az ablakpárkányra, visszanéz Básztetre, majd kilép a semmibe és eltűnik. Nem aggódtam túlságosan: az istenek sokkal strapabíróbbak, mint az emberek, nem sérülnek meg olyan könnyen, és ha véletlen mégis, sokkal gyorsabban gyógyulnak. Odakintről ágak recsegése és egy tompa puffanás hallatszott, majd velőtrázó sikoly hasított az éjszakába.

- Valaki leugrott! Hívjanak mentőt!

A többiek röhögése és az újabb sikoly sem tudta elnyomni Anubisznak az ablak alatt felharsanó hangját.

- Nyugi, nyanya, semmi bajom!

Még hangosabb sikoly felelt rá.

- Vámpír!

- Nyugalom, anyuka, nincs itt semmilyen vámpír…

Ekkorra már mind az ablakban lógtunk, még Thot és Ptah is besoroltak mögénk, és Taweret két gömbölyű válla fölött bámultak kifelé. Anubisz a ház előtti, most már erősen megviselt sövény maradványai között ácsorgott, a szomszéd erkélyen pedig egy töpörödött, szemüveges kis öregasszony hadonászott a botjával, akit egy ugyanolyan szemüveget viselő fiatal nő próbált nyugtatni.

- Vámpír, kirepült az ablakon!

- Hallod ezt, Anubisz? Vámpír vagy!

- Anyád a vámpír!

- Anyuka, vámpírok nincsenek!

- De kirepült az ablakon!

- Kiugrott, de nincsen semmi baja! – tudósított Néith.

- Dehogynem, tele van az ágyékkötőm levelekkel!

- Hallja, anyuka, nincsen semmi baja, tessék szépen bejönni…

- Kiugrott valaki? Biztos a vámpír elől! Dinah, hívj mentőt!

- Akkor már inkább leszek vámpír, csak hagyjon már békén!

- Vámpír, vámpír!

- Maga fogja be odalenn, csak ront a helyzeten!

- Igazán? Ennél rosszabb helyzetben csak akkor lehetnék, ha a nyakamba dobnák Básztetet!

- Dobjuk? – gurgulázott fel Sobek. – Úgyis talpra esik!

- Ha még valamelyikük kiugrik, hívom a rendőrséget!

- Nem ugrik, kidobom!

- Vámpír!

- Már hogy lenne vámpír – visított Mafdet – nézze meg a fejét! A vámpírok nem kutyafélék, hanem denevérek! Látott már sakálfejű vámpírt?

- Semmilyen vámpírt nem láttam, maga idióta, mert nincsenek vámpírok!

- Vérfarkas! – sikoltott fel az öregasszony.

- Maximum vérsakál! Anubisz, már megint Wepwawettel kevernek!

- Nincs itt semmilyen farkas!

- Hö, szóval Anubisznak nincs farka?

- Sobek, felmegyek, és…

- Vááámpííír!

- Fogja már fel, hogy nem vagyok vámpír! Amúgy is mit kapcsolgat ide-oda, még egy kényszerképzethez sem tudja tartani magát?!

A lány – ha jól hallottam, Dinah – már nyitotta a száját, hogy valami vaskosabb gorombasággal feleljen, de egy nyikkanással elhallgatott, ahogy Básztet felhágott az ablakpárkányra, és most veszedelmesen billegett kifelé.

- Milyen szépek innen a csillagok…

- Básztet, gyere le!

- Elég volt, hívom a rendőrséget!

Szahmet a szoknyájánál fogva rángatta vissza Básztetet, aztán kihajolt az ablakon.

- Anubisz, úgyis tudom, hogy a te ötleted volt a macskamenta, és…

- Sobek hozta!

- Sobek…

- Vámpííííííír!

- Sobek vámpír?

Dinah közben láthatóan elérte a rendőrséget.

- Azonnal jöjjenek ki! Hogyhogy miért? Az egyikük kiesett az ablakon, nem is, kiugrott, anyuka azt hiszi, hogy vámpír, de nem az, mert sakálfeje van, amúgy is itt üvöltöznek össze-vissza, és… Nem viccelek, kiugrott a harmadikról, nem, nincs semmi baja, csak… Hagyja már azt a vámpírt, anyuka! Nem, komolyan, őrült hangosak, és a macska szerintem be van rúgva, mert majdnem ki… Értse már meg, ez nem vicc!

Idáig hallottam a rendőr káromkodását, mielőtt lecsapta a kagylót.

- Hö-hö, baromarcú zsaruk!

- Sobek, megtennéd, hogy senkit nem nevezel baromarcúnak? – kérdezte szelíden Hathor. – Nem mindenkinek esik jól…

Maat közben az ablak szomszédok felőli végéhez verekedte magát, és nagy hangon magyarázni kezdett.

- A törvényi tényállás, amit keres, a garázdaság, mert Anubisz alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, és…

- Vámpír!

- Anyuka, megnyugodna végre?!

- Anubisz, gyere fel! Vagy kidobjuk a nyakadba Básztetet!

- Tudod, kit dobálj, te állat!

- Miért mindig én vagyok az állat? Te legalább annyira állat vagy, mint én!

- Maguk teljesen eszelősök!

Dinahnak végre sikerült berángatnia a szenilis nénit a lakásba, és nagy csattanással becsapta maga mögött az erkély ajtaját.

- Ozirisz, nyisd ki a kaput!

Kicaplattam az előszobába, hogy beengedjem Anubiszt. Láthatóan sértetlenül tért vissza, eltekintve egy kupac horzsolástól és egy halom falevéltől, amik a ruházata különböző részein akadtak fenn.

- Aki következőnek kipörgeti Básztetet, szedesse ki vele a faleveleket Anubisz ágyékkötőjéből!

- Sobek… - Básztet emelkedett fel mögötte baljós árnyként, szájában egy újabb macskamentás keksszel, nyilvánvalóan az illumináltság egy újabb szintjén, és átkarolta a nyakát. – Én tudom, hogy te igazából jót akarsz, és tulajdonképpen nagyon szeretsz engem…

- Pfffrthhrrg!

- És én is nagyon-nagyon szeretlek téged…

- Mekk-fuj-tasszh!

- Básztet, engedd el Sobeket, nem kap levegőt!

- Ez talán nem is olyan nagy baj, nem?

- Az én aranyos Sobekem…

- Básztet, gyere szépen!

Szahmet lerángatta Básztetet Sobekről, aki megkönnyebbülten kapkodott levegő után.

- Nincs kedved elmenni aludni, Básztet? Későre jár! Gyere, ha szeretnéd, viheted a kekszet is…

Miután Szahmetnek sikerült ágyba dugnia Básztetet, egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek. A nyugalmat azonban csak addig élvezhettem, amíg Szahmet vissza nem tért.

- Szerintetek ez vicces? Teljesen kifeküdt!

- Szerintem vicces.

- Jó, de az te vagy!

Sobek sárga fogakkal teli vigyort villantott Szahmetre.

- Miért, csak nincs valami bajod velem?

Szahmet nagyot sóhajtott, egy legyintéssel faképnél hagyta Sobeket, aztán letelepedett Ptah és Thot mellé, akik időközben visszatértek a háromtáblás játszmájukhoz. Ízisz elmélyülten beszélgetett Néith-tel és Nebet-Hettel, úgyhogy én inkább az erkély felé vettem az irányt, ahol Anubisz támasztotta a korlátot. Azt hittem, azért ment ki, hogy megszabadítsa magát a vegetáció darabjaitól, de csodálkozva láttam, hogy csak támaszkodik a korláton, és lefelé mered az utcára.

- Azon gondolkodom – mondta, mikor mellé léptem – hogy amikor leestem, láttam valamit. De lehet, hogy nem láttam semmit… Vagy talán mégis. Az előbb mintha megint itt lett volna…

- Értem. Már megint túl sokat ittál.

- Nem, komolyan, figyelj csak! – lefelé mutatott, de a legnagyobb igyekezettel sem sikerült semmi abnormálisat felfedeznem (kivéve a kiégett kukát és a szétbarmolt sövényt, de hát ez Anubisz szomszédságában nem nevezhető szokatlannak). – Ott! A háztető árnyékát nézd, a kémény mellett!

Most, hogy tudtam, mit kell keresni, már én is láttam: a tető széle éles árnyékot vetett a járdája, és miközben néztem, az egyik kémény melletti félkör megmozdult, egy férfi sziluettjévé vált, és hangtalanul odébb suhant.

- Esés közben is láttam, de nem voltam benne biztos. De ha te is látod, akkor tuti!

- Oké, valaki van a tetőn. Na és?

A következő pillanatban a nyakunkba pottyant egy bérgyilkos.

Vannak az univerzumnak ilyen alapszabályai, amiket nem szabad megszegni, mert a sors, a karma, a balszerencse törvényszerűsége vagy bármilyen istenség, amiben hiszel, meghallja és odabasz. (Szahmet megfogalmazása, mielőtt bármi rosszat feltételeznétek rólam.) Valahol a világ végén, az űrök közti űrben, vagy egy fekete kőtáblán fel vannak sorolva a mondatok, amiket nem szabad kimondani: "ugyan mi történhet?", "ennél úgysem lehet rosszabb" és persze a jolly joker: "na és?"

A végzetes mondat még alig halt el az ajkamon, mikor ütést éreztem a fejemen, erős kezek rántottak hátra, és egy pisztoly csöve nyomódott a tarkómnak.

- Egy mozdulat és meghalsz! – sziszegte a támadó a fülembe, aztán Anubisz felé fordult. – Lassan emeld fel a kezed! Semmi hirtelen mozdulat!

- Azt tudtad, hogy Ozirisz nem hal meg, ha megölöd? – kérdezte Anubisz társalgási tónusban. – Illetve meghal, de fel lehet éleszteni. Azért zöld.

- Köszi, Anubisz, ez igazán nagy segítség! Én se cikizem a te sakálfejedet!

- Naná, mert az én fejem tökéletes!

- Miért, én nem vagyok tökéletesen zöld?

- Pofa be! – a támadónak láthatóan elege lett a személyeskedésből. Nem tudtam hibáztatni. – Bemész és kihozod Mrs. Wolwinkelt! És ha nem igyekszel, vagy akár csak megfordul a fejedben, hogy telefonálj egyet, a barátod meghal.

- Kit hozzon ki?

- Ne húzd az időt!

- Mrs. Wolwinkel a szomszédasszony – magyarázta Anubisz. – Tudod, a vámpíros! Szerintem eltévesztette az erkélyt.

Bérgyilkosunkat ez meglephette, mert a pisztoly egy pillanatra elemelkedett a tarkómról, és ez elég volt ahhoz, hogy üvöltve hasra vágódjak, és ne felejtsek el közben a férfi gyomrába könyökölni (félreugrásokban és könyöklésben jó vagyok, de ezzel nagyjából véget is ér a harci tapasztalatom).

- Most, Anubisz!

Mielőtt a pisztoly követhette volna a fejemet, Anubisz előrevetődött, és gyűrűkkel felvértezett öklével egy halálos jobbegyenest mért a férfi állára. A földön heverve is hallottam a csúf reccsenést, ahogy az állkapcsa eltört, és épp időben gurultam arrébb ahhoz, hogy az eszméletlen test ne teljes hosszában rám zuhanjon.

- Figyelted ezt a csapatmunkát? Őrült menők vagyunk!

Feltápászkodtam, lepacsiztam Anubisszal, aztán a lábánál fogva bevonszoltuk a bérgyilkost a nappaliba. A pisztolyt is magammal hoztam – végül is ki tudja, mire lesz jó –, és gondosan elhelyeztem a sarokban álló asztalon, ahol nem volt túlságosan szem előtt.

- Hát ez meg ki?

- Most fogtuk az erkélyen, le akart lőni. Azaz lehet, hogy a szomszédot akarta, vagy mi… Nincs valakinél valami, amivel meg tudjuk kötözni?

Kötél senkinél nem akadt, Sobek viszont elővarázsolt valahonnan két pár leopárdmintás plüssel borított bilincset.

- Nem is akarom tudni, mire kell ez neked – morogtam, miközben a háta mögött összebilincseltem a támadó kezét. Épp időben, mert már kezdett mocorogni.

- Játszhatunk még felelsz vagy merszet, és aki kipörgeti Sobeket, kérje meg, hogy mondja el!

- Nem akarom tudni!

- Ó, én így is szívesen elmondom!

- De ne mondd!

- Jó, jó…

Mafdet billegett oda, és a bilincseket kezdte vizsgálgatni.

- Hát ez totál tuti, ilyet én is akarok… Hé, felébredt!

Körbeültük a megbilincselt férfit, mint valami esküdtszék. Én a magam részéről igyekeztem megfélemlítő arcot vágni – nem túl nagy sikerrel, az ilyenekben sosem voltam túl jó –, a többiek viszont gátlástalanul vihogtak. Foglyunk tétován nézegetett körbe.

- Kezdhetjük? – kérdezte Maat Anubisz egyik kétes koktéljával a kezében. – Először is birtokháborítás, aztán súlyos testi sértés, illetve kényszerítés kísérlete, emberölésre való előkészület, halmazatban a lőfegyverrel való visszaéléssel…

- Ugyan már, Maat, hol van itt ember?

- Nem azt mondtátok, hogy a szomszédot akarta megölni?

- Azt mondta, nem?

- De! – bólogatott Anubisz. – Mrs. Wolwinkelre utazik! De miért?

- Hallottad a kérdést! – fordult vissza Maat. – Jogodban áll hallgatni, de…

- De akkor nekem meg jogomban áll leharapni valamijét, hö-hö.

- Ne pofázz bele, Sobek!

- Tudod te, kik vagyunk mi? – kérdezte Nebet-Het síri hangon, mire a férfi végre megszólalt.

- Nem vagyok hülye, én is tanultam történelmet! Jó, a nevekre nem emlékszem, de ti vagytok azok a piramisos csávók, nem? Na és? Mégis mit csinálhattok velem? Végigcsinálhatjátok az összes óegyiptomi kínzást, akkor sem fogok beszélni!

Egymásra néztünk.

- Ti ismertek óegyiptomi kínzási módszereket? – kérdezte tétován Heszat.

- Megkérhetjük Thotot, hogy olvassa fel neki az idei könyvelését. Vagy Anubisz mondhat szóvicceket…

- Hé!

- Felívjam Széthet? Ő tuti tud egy csomót…

- Ne!

- Még egy ilyen ötlet, Szahmet, és…

- Már csak az kéne…

- Szó sem lehet róla!

- Eszedbe ne jusson!

- Soha!

- Jó, akkor mit csináljunk?

- Honnan tudjam?

- Mi lenne, ha egyszerűen megkérdeznénk? – Mafdet letelepedett a férfi elé. – Mondd már el, mit csinálsz itt, és kit akartál megölni, majd' megpusztulok a kíváncsiságtól!

- Nem fogom elmondani!

- Hazudik – állapította meg Maat.

- Ha azt hiszed, meg tudtok törni…

- Nem kell megtörjünk, félsz annyira, hogy elmondd. Látom.

Hát, az igazság istennőjének elég nehéz hazudni. Az talán még Anubisznak sem sikerülne!

- Naaa, mondd már el! – kapaszkodott bele Mafdet, és rázni kezdte a bérgyilkost. – Annyira nem lehet titkos! És megígérem, hogy nem mondom el senkinek!

- Sosem szeded ki belőlem!

- Megint hazudik – Maat kényelmesen hátradőlt a fotelben. – El fogja mondani, mert fél tőlünk, mert ostoba, és mert semmi érdeke nem fűződik hozzá, hogy ne mondja el.

A pasas persze felháborodottan tiltakozott – úgy tűnt, különösen az ostobaság vádja érintette érzékenyen – de negyed óra sem kellett ahhoz, hogy mindent kitálaljon. Szesat félrehúzta Mafdetet, hogy ne rázhassa tovább, kiszabadította az egyik csuklóját – a másikat pedig a dívány lábához bilincselte, biztos, ami biztos – és megkínálta egy itallal.

- Végül is nem vagyunk barbárok, nem igaz? Csak elbeszélgetünk, ahogy értelmes emberek szoktak.

Anubisz behozott egy újabb tálca koktélt, a harmadik pohár után pedig a férfiból már úgy ömlöttek a szavak, mint a vízfolyás.

- De én vagyok igazán rossz fiú, értitek, ugye? Az egész a Jimmy hibája volt, hogy belerángatott, oszt egyszer csak ott állok a nagyfőnök előtt, és azt mondja, hogy mész és kicsinálod a nyanyát. Nem valami boltot, merthogy boltokat már rámoltunk ki egy csomót a Jimmyvel, az nem gáz, de megölni valakit, az aztán nagyon nem frankó. Pedig verekedni verekszem én bárkivel, komolyan, akárkit a padlóra küldök, de a gyilkosság, az olyan… izé…

Szesat segítőkészen egy újabb koktélt nyomott a kezébe, hogy pár korty tömény alkohollal lendítsen a történeten. Még Thot és Ptah is otthagyták a játékukat, és kíváncsian hallgattak.

- Szóval én nem igazán akartam, de a főnök azt mondja, hogy vagy megyek, vagy fel leszek dobva a boltok miatt, és nagyon megszívom, de ha meg megcsinálom, kapok egy csomó lét, úgyhogy muszáj volt, értitek, na.

- De miért kell az öregasszonyt eltenni láb alól? – csodálkozott Anubisz, aztán sértetten elbiggyesztette az ajkát. – Már olyan szenilis, hogy azt se tudja, hol van! Azt hitte, vámpír vagyok!

A bérgyilkos keresztbe álló szemmel, de egyértelműen diadalmasan nézett fel rá.

- Én tudom! Mert kihallgattuk Jimmyvel, amikor a főnök telefonált!

- Tényleg? És mit mondott?

- Hogy azért kell, mert a Wolwinkel elmondott egy csomó mindent a feleségének, amit még akkor hallott, amikor nagykövet volt, arról is, hogy a Pendleton hogy nyírta ki a feleségét, és ha a nő elmondja, akkor ő nem lehet miniszter…

- De akárki is az a Pendleton, nem ölhette meg Wolwinkel feleségét, mert most is él és teljesen jól van, csak szenilis!

- Nem Wolwinkel feleségét, a sajátját!

Hangos csörömpölés hallatszott, ahogy Maat leejtette a poharát.

- Stuart Pendleton? Aki a miniszterelnökségért indul?

- Az, az – csuklott a foglyunk vidáman. – Van még abból a rózsaszín piából? Nagyon ott van…

- Egy alattomos gyilkos akar az ország élére kerülni? – Maat imbolyogva felemelkedett a fotelből. – Ezt nem tűrhetem!

- Maat, ne…

- Igazságot kell szolgáltatni, és…

- Maat, részeg vagy, nem kellene egy kicsit várnod, mielőtt bármit csinálsz? Csak amíg kijózanodsz!

- Nem vagyok részeg!

- Dehogynem!

- Az igazság nem várhat!

- Ha eddig várt, akkor teljesen nyugodtan várhat még egy éjszakát!

Mialatt Néith Maatot igyekezett lecsillapítani, Mafdet kényelmesen a szőnyegre telepedett a bérgyilkos mellé, és sorra inni kezdte a maradék koktélokat.

- Amúgy tök hülyeség lelőni azt a vén spinét, mert tuti nem emlékszik semmire. Azt hitte, hogy Anubisz vámpír, aztán meg, hogy vérfarkas, pedig az igazából Wepwawet, mármint nem vér, csak farkas. Ja, egyébként Mafdet vagyok, és te?

- Joe. Nagyon örvendek, kissz… kiss… kisasszony.

Az általános káosz közepette Íziszhez és Hathorhoz óvakodtam.

- Mi a fenét kellene ilyenkor csinálni?

- Azt hiszem, feljelentést kell tenni… De Maat ezt jobban tudja.

Maat azonban nem volt olyan állapotban, hogy a jogi tudására számítani lehetett volna. Valahogy sikerült megkaparintania a pisztolyt, amit óvatlanul az asztalon hagytam, és éppen azzal hadonászott Szesat orra előtt.

- Az az igazságos, ha az, aki mást megfoszt az életétől, hasonlóképpen halállal lakol!

- De nem neked kell lelőni!

- Én vagyok a legvégső igazság őrzője, nem hagyhatom, hogy ostoba halandók végezzék helyettem a feladatomat!

- Maat, kérlek – csatlakozott be Heszat is – tényleg részeg vagy…

- Nem vagyok részeg!

A pisztoly nagy csattanással elsült, a várt golyó helyett azonban színes tűzijáték tört fel a torkolatából.

- Egy kicsit átszerkesztettem, amíg vitáztatok – mosolygott büszkén Ptah. – Összeszereltem Mafdet öngyújtójával, és…

- Te szétszerelted az öngyújtómat? Hogy fogok most cigizni?

- Kérj egy másikat Anubisztól.

- Anubisz csak ne cigizzen, épp elég baj, hogy iszik!

- Hé, most éppen nem iszom! – méltatlankodott Anubisz. – De most, hogy így mondod, Mafdet, igazán megdobhatnál egy staubbal…

- Neki ne állj cigizni, Anubisz! Most sokkal fontosabb dolgokat kell eldöntenünk – középre léptettem, és kivettem a pisztolyt Maat kezéből, aki még mindig csodálkozva nézegette. – Mit csináljunk ezzel a férfival?

- Most már semmit – vihogott Mafdet – mert totál kiütötte magát.

- Kellett neked itatni…

- Anubisz kevert, nem én!

- Persze, fogd csak rám! Te itattad!

- Hagyjátok abba! – Az ilyen pillanatokban éreztem úgy, hogy a valaha volt minden tekintélyem is kevés hozzájuk. A holtak birodalmának igazgatásával összesen nem volt soha annyi bajom, mint Anubisszal és Mafdettel bármelyik nap. – Meg kell beszélnünk, hogy mit fogunk csinálni.

- Ássuk el, és oda a gond.

- Még nem halt meg, Szahmet, csak részeg!

- Na ja. Még.

- Oké, valami értelmes javaslat? Itt ülünk tizenhatan, nehogy már ne tudjuk megoldani a problémát…

- Tizennégyen, mert Hápi és Taweret a konyhában vannak. Meg ott van Básztet is…

- Az most mindegy! – Igyekeztem kisöpörni a fejemből az aggodalmat, hogy milyen ámokfutást fog rendezni Básztet, ha holnap felébred. Anubisz helyében nem lennék a közelében, az biztos! - Azt kell eldöntenünk…

- Mi lenne, ha egyszerűen bemennénk a rendőrségre? Az a múltkor is rohadt jó buli volt!

- De a múltkor volt egy fedősztorink!

- Most is kitalálhatunk egyet!

- Szerintem nem jó ötlet csak így betrappolni a rendőrségre, és…

- Miért? Születésnapom van! Jár egy kis szórakozás, nem?

- Nekem ez akkor sem tetszik – ráncolta a szemöldökét Néith. – Mégis mit fognak gondolni, amikor beállítunk egy megkötözött, ájult pacákkal, és azt mondjuk, hogy hallottuk tőle, hogy valaki mástól azt hallotta, hogy megint mástól azt hallotta, hogy Pendleton megölte a feleségét?

- Mint az a film, hogy is hívták, Sobek, nem Exception, de majdnem…

- Mindegy. Az tuti, hogy én a rendőrségnek a közelébe nem megyek!

- Inception, megvan! Na, erre inni kell.

- A végén az igazság kell győzedelmeskedjen mindenek felett!

- Anubisz, tedd le a poharat, Maat, ülj le, légy szíves, és mindenki higgadjon le egy kicsit!

Ízisz ugyan felkuncogott, de ettől eltekintve végre csend lett, és ebbe a csendbe hasított bele Nebet-Het melankolikus hangja, aki az ablaknál állt, és mindkét kezében egy-egy üres poharat lengetve szónokolt a semmibe.

- Nem mintha azt mondanám, hogy nem volt vele minden pillanat kínszenvedés, de, tudod, ennek ellenére hiányzik! És gyűlölöm a gondolatot is, hogy visszatérjen, mégis valahogy annyira vágyom rá…

- Mi lenne, ha nem itt beszélnénk Széthről? – kérdezte Hathor szelíden, és átkarolta Nebet-Het vállát. Észrevettem, hogy Anubisz Maat karosszékének a lábánál ül, és gyors egymásutánban a harmadik koktélját dönti magába. – Gyere, menjünk ki a konyhába, hagyjuk a többieket beszélgetni…

- Vissza a témához – sóhajtottam, miután Hathor eltűnt Nebet-Hettel, nekem pedig sikerült elhúznom a koktélos tálcát Anubisz elől. Komolyan, mint a gyerekek! – Mit csináljunk a bérgyilkossal?

- Az igazság keze lesújt a nyavalyás, piti tolvajokra is, akik azt hiszik, mindent ki tudnak magyarázni – motyogta Maat a fotel mélyéből.

- Azt hiszem – állt fel Thot baljós arckifejezéssel – én távozom, mielőtt valami újabb eszelős ötletetek támadna. És azt javaslom, ezt az ittas konferenciát mielőbb oszlassátok fel, ha nem akartok mindnyájan bűnrészesnek minősülni…

Vita tört ki, melynek a csúcspontja egy tálca elhajítása volt – Mafdet részéről Thot irányába, helyette azonban a szobába éppen belépő Hápit találta telibe, melyből újabb veszekedés támadt –, s mely azzal végződött, hogy a társaság egyik fele józan megfontolás alapján hazament. Thot fennhéjázón elvonult, és Ptahot is magával csalta egy háromdimenziós sakktábla ígéretével, Taweret megölelgetett mindannyiunkat, aztán Hápi kíséretében távozott, aki úgy ítélte meg, hogy egy tisztességes asszonynak veszedelmes lehet éjjel egyedül járni az utcán, még akkor is, ha vízilófeje van, Sobek pedig lelécelt, miután felmérte azt a lehetőséget, hogy esetleg kapcsolatba kerülünk a rendőrséggel. Szahmet is hazament, a másnap hajnalban kezdődő munkájára hivatkozva, úgyhogy a csapat erősen megfogyatkozott.

Felmértem, ki maradt. Hathor még mindig Nebet-Hetet vigasztalta a konyhában, Básztet pedig mélyen aludt, úgyhogy nyolcan maradtunk a krízishelyzet megoldására: Ízisz, Maat, Szesat, Néith, Mafdet, Heszat, Anubisz és én. Nem éppen a legjobb felállás, de a helyzet jelentősen egyszerűbb lett, mint amikor még kétszer ennyien vitáztunk.

- Mi lenne – intett Szesat az alvó férfi felé – ha egyszerűen kiraknánk a rendőrség előtt? A többit oldják meg ők, elvégre az ő dolguk.

- És ha nekik nem mondja el? Nem várhatjuk el a rendőröktől, hogy ők is leitassák…

- Ugyan már, Ozirisz, nem kell minden apróságon fennakadni! – vigyorgott Anubisz. – Írunk hozzá egy szép kis levelet, hogy mit mondott, és akkor tudják, mit kell kérdezni. Jó buli lesz!

- Haláli ötlet! – lelkesedett Mafdet is. – Majd eltereljük a figyelmüket, aztán kilökjük a kocsiból a kapu elé egy zsákkal a fején, mint a filmekben…

Heszat félénk ellenvetésére, miszerint az túlságosan fájdalmas lenne, a kilökést és a zsákot elvetettük, de a terv többi részéről képtelen voltam lebeszélni a többieket.

- Biztos van kamera a rendőrség előtt – mondtam végső és egyben legsúlyosabb ellenvetésként.

- Semmi gond! Lekapjuk a furgonomról a rendszámtáblákat, azzal megyünk, beöltözve, hogy ne látsszon az arcunk, kirakjuk a pacákot a rendőrség előtt, aztán visszajövünk, és oda a gond.

- A pacák azt mondta, Joe-nak hívják!

Nem tudom, Néithnek miért van furgonja, de ezek után már képtelenség volt leállítani a csapatot, és kénytelen-kelletlen nekifogtam a levélnek, amit Joe-hoz kellett mellékelnünk, és amihez persze mindenki hozzá akart szólni.

- Keveset írj, annál kevésbé találnak meg minket!

- Csakis az igazságot!

- Próbálj meg úgy fogalmazni, hogy ne látsszon, hogy részegen írunk – vihogott Ízisz kislányosan. Feltétel nélkül imádom a feleségem, de azért vannak olyan pillanatok…

- Ne felejtsd el nem aláírni!

Végül elkészült a végső változat, melyben részletesen leírtam a Mrs. Wolwinkel életét fenyegető veszélyt, Joe megbízatását, az állítólagos Jimmy telefonbeszélgetését és Stuart Pendleton gaztettének hírét. A mi szerepünket a történetben hagytam jótékony homályba burkolózni.

- Megfelel – jelentette ki Ízisz, mikor a kezébe adtam a levelet. – Kár, hogy Anubisz fejléces levélpapírjára írtad…

Anubisz felvihogott, én meg végre észrevettem az apró hieroglifák sorát a papír felső szélén.

- Csak tudnám, minek neked levélpapír – morogtam, miközben újból leírtam az egészet, ezúttal egyszerű fénymásolópapírra, és igyekeztem a kézírásomat is elváltoztatni – amikor úgyis mindent azon a nyavalyás telefonon intézel…

Mit gondoltok, kinek kellett cipelni az ájult bérgyilkost? Naná, hogy nekem.

Heszat hátramaradt őrizni a lakást, Básztetet és Nebet-Hetet, ha Hathor nem boldogulna egyedül, Anubisz, Szesat, Néith és Mafdet pedig a lépcsőn lefelé menet is az álruháikat igazgatták, amik a fejükre kötözött törülközőkből és sötét ruhadarabokból álltak. Már lent voltunk a kapuban, mikor Mafdet megfordult.

- Várjatok, mindjárt jövök.

- Hová mész?

- Véletlen Anubisz bokszeralsóját hoztam el álarcnak, megyek, és keresek helyette valami mást. Azt hittem, póló!

- Hogy lehet összekeverni egy bokszeralsót egy pólóval?

- Sötét volt a szekrényben!

- Mint a fejedben…

Mire Mafdet visszatért, már berámoltuk a horkoló Joe-t a furgonba, Néith pedig egy pillanat alatt leszerelte a rendszámtáblákat.

- Így ni. Már csak a te arcodra kellene valami… Nincs Anubisznak egy símaszkja vagy ilyesmi?

Nem volt, de azért felszaladt, hogy hozzon valamit.

Tíz perccel később lassan hajtottunk az éjszakai utcákon. Maat meredten bámult előre, Szesat és Ízisz az esetleges rendőrautók után kémleltek, a többiek pedig hangosan vihorásztak, és éltem a gyanúperrel, hogy én vagyok a derültségük tárgya. Ha nem rólam lett volna szó, talán én is röhejesnek találtam volna, hogy egy konföderációs zászlóba tekert fejjel navigálok át a városon, így azonban nem igazán tudtam értékelni a dolog humoros oldalát, már csak azért sem, mert az az átkozott zászló állandóan a szememre csúszott, és meg voltam róla győződve, hogy előbb-utóbb nekihajtok valaminek.

Csodák csodájára azonban sikerült épségben elérnünk a rendőrség elé, és minden aggodalmam ellenére gond nélkül kiraktuk Joe-t. Megálltunk, a többiek kiugrottak – úgy festettek a bebugyolált fejükkel, mint egy csapat terrorista – kivonszolták Joe-t, aki még mindig hangosan horkolt, Mafdet az ingére tűzte a levelünket, aztán visszaugráltak, én pedig padlógázzal indítottam. Az első rendőr épp akkor futott ki az ajtó elé, amikor befordultam a sarkon.

- Látod, drágám – veregette meg vidáman a vállamat Ízisz – minden rendben ment! Mondtam én, hogy nem kell izgulnod!

- Azért örülnék, ha legközelebb megkímélnétek az ilyesmitől…

Mire ismét leparkoltunk Anubisz háza előtt, mindenkit magával ragadott a lelkesedés. Néith visszacsavarozta a rendszámtábláit, aztán hangosan fecsegve, nevetgélve indultak el felfelé a lépcsőn.

- Láttad a képüket? – rikoltotta Mafdet. – Csak bambultak ránk tátott szájjal, mint aki sokkot kapott!

- Azt hittem, le fogom ejteni a lábát, nehezebb volt, mint amilyennek tűnt…

- De nem ejtetted! Királyak vagyunk!

- Hát maguk sosem tudnak elhallgatni? – a szomszéd lakás ajtaja kicsapódott, és Dinah állt ott egy olyan hálóingben, ami legutóbb az ezernyolcszázas évek elején lehetett divatos. – Hogy van képük hajnali háromkor ekkora zajt csapni? A tisztességes emberek ilyenkor aludnának!

- Szívem – lépett elé Anubisz, gátat vetve a szóáradatnak – ma éjjel megmentettük az életeteket! Légy egy kicsit hálás!

- Maga meg miről beszél?

Láttam a másodpercnyi habozást Anubisz arcán, amikor eszébe jutott, hogy az akciónk lényege éppen az volt, hogy mások ne szerezzenek tudomást arról, hogy először hozzánk mászott be Joe, de egy pillanat alatt kivágta magát.

- Megmentettem az életedet… magamtól – közelebb lépett, és egyszerre baljósan tornyosult Dinah fölé, vigyorában pedig a barátságosnál sokkal több fog tűnt fel. –Annyira idegesítő vagy, mégsem tekertem ki a nyakad! Legalábbis eddig…

Dinah egy sikkantással bevágta az ajtót, a többiek pedig hangosan vihogni kezdtek.

- Azért ez nem volt szép – mondta Ízisz, mikor a nagy nevetés közepette ismét szóhoz jutott. – Halálra ijesztetted szegény lányt!

- Megérdemli – vélte Szesat. – Ki akarta hívni ránk a rendőrséget!

Mint kiderült, Dinah másodszor is kísérletet tett arra, hogy ránk uszítsa a zsarukat, ám ezúttal sem járt sikerrel: szerencsétlenségére kiment az erkélyre telefonálni, és a nyitott ablakon át tisztán hallottuk, ahogy a rendőrrel vitatkozik. Nem mintha hallgatózni akartunk volna, teljesen véletlen volt, hogy éppen az ablak mellett lapulva sorakoztunk fel.

- De ha mondom, hogy halálosan megfenyegetett!

- Ez az, aki vámpír? Hölgyem, meg kell érteni, hogy egyszerűen nem érünk rá mindenféle idióta viccel foglalkozni!

- De ez teljesen komoly! Az előbb is teljesen komolyan mondtam, hogy kiugrott, és…

- Nézze, hölgyem, az lenne a legjobb, ha ezt a beszélgetést most abbahagynánk. Ha holnap, amikor kijózanodott, még mindig feljelentést akar tenni…

Ezután Dinah minősíthetetlen szitkokat szórt a rendőrre, amit az hasonló stílusban viszonzott, mi pedig becsuktuk az ablakot, és ünnepi pezsgőzésbe és tortaevésbe fogtunk a nappaliban. Végül is születésnapi bulin vagyunk, nem igaz?

Nebet-Het aludt el elsőnek, miután kiöntötte a lelkét Hathornak a konyhában. Ezt jelnek tekintettük, hogy lassan ideje nyugovóra térni: Hathor betakarta Nebet-Hetet, aki összegömbölyödve feküdt egy karosszékben, aztán Heszattal elfoglalta az egyik hálószobát, Szesat és Néith a másikat, Maat kényelembe helyezte magát egy fotelágyban, mi Ízisszel a kihúzható kanapét vettük birtokba, Anubisz pedig bevonult Mafdettel a hálószobájába, mondván, elég nagy az az ágy, elférnek még rajta ketten Básztet mellett.

Sosem kérdeztem Anubiszt, minek neki egy ekkora lakás ennyi ággyal, mikor egyedül él, de most hálás voltam a fölös bútorokért. Mikor végre lehajtottam a fejem, egyszerre kezdtem érezni a nap minden fáradtságát, a szervezés zűrzavarát, az egész éjszakás partit és a váratlan éjjeli kalandot. Még arra sem volt időm, hogy jó éjszakát kívánjak Ízisznek vagy elmerengjek azon, mi lesz Joe sorsa: ahogy ledőltem, már el is aludtam, mint akit leütöttek.

Reggel – na jó, dél körül – éktelen ricsajra ébredtem. A szememet dörzsölve felültem a kanapén, és a következő jelenet tárult a szemem elé: Básztet egy szál pongyolában, jatagánnal a kezében kergeti Anubiszt, aki a foteleken és asztalokon átvetődve menekül előle.

- Kinyírlak! Apró cafatokra váglak!

- Ozirisz, védj meg!

- Mi történt, Básztet? – kérdeztem komolyan, bár elég nehéz volt úgy megőrizni a méltóságom, hogy Anubisz egy tigrisugrással a hátam mögé vetődött, és a fejére húzta a takarót.

- Ez a szemét… ez a rohadék…

- De tényleg nem történt semmi, Básztet! – jajgatott Anubisz a takaró alól. – Esküszöm!

- Mi nem történt? – kérdezte kíváncsian Ízisz, aki Anubisz becsapódására riadt fel.

- Egy ágyban ébredtem Anubisszal! Megölöm!

- De…

- Visszaélt az állapotommal! Kihasználta, hogy kicsit becsíptem, és…

- Kicsit?

- Kicsinállak!

- De tényleg nem volt semmi, Básztet! Csak ott aludtunk! Kérdezd meg Mafdetet, ha nem hiszed! Esküszöm, hozzád se nyúltam!

- Hozzám se nyúltál? – visított Básztet. – Rajtam aludtál!

- Az nem ugyanaz! Nem tehetek róla, ha álmomban rád hengeredek!

- Dehogynem!

Hathor, Heszat és Mafdet együttes közbelépése kellett ahhoz, hogy lecsillapítsák Básztetet, és mire végeztek, Maat, Nebet-Het és Szesat is felébredt.

- Azért jó buli volt – vélekedett Szesat, miközben tejszínhabot nyomott a "reggeli" kávéba, amit Hathor főzött, hogy könnyebben magunkhoz térjünk. – És az az út a rendőrségre… Egy évig ezen fogok röhögni, ahányszor eszembe jut.

- Totálisan és abszolút elcsesztük – mondta Maat, és a halántékát masszírozta, mint aki másnapos. Lehet, hogy az is volt, de nem mertem megkérdezni.

- Ugyan miért? Ott hagytuk a levelet, abból minden szükségeset megtudnak, és a rendőrség majd kinyomozza az igazság fennmaradó részét.

- Csak azt csodálom, hogy nincsenek még itt…

- De hát nem írtunk semmi olyat…

- Nem kellett írni. Az miért nem jutott eszünkbe, hogy Joe magához tér, és elmeséli az egészet?

A következő fél órát elég morózus hangulatban töltöttük, minden pillanatban a rendőrséget várva, kivéve Anubiszt, aki úgy döntött, letartóztatása előtt még ki akarja élvezni a jacuzziját, és Mafdettel és az időközben némileg megenyhült Básztettel bevonult a fürdőszobába. (Ellenálltam a kísértésnek, és nem kérdeztem meg, honnan volt Anubisznak két női fürdőruhája is, amit kölcsön tudott nekik adni – márpedig volt, egy mályvaszínű flitteres, meg egy kék csíkos bikini – mert arra jutottam, inkább nem akarom tudni. Vajon előre készült, hogy adott esetben illedelmesebb körülmények között is meghívhassa a női vendégeit a pezsgőfürdőbe?)

Miután visszatértek a nappaliba, Anubisz elővette a laptopját, majd a frászt hozva Heszatra, aki éppen mellette ült, hangosan felvihogott.

- Nem fog jönni a rendőrség – közölte velünk fülig érő szájjal.

- Hogyhogy?

Felénk fordította a képernyőt: széles szalagcím adta a világ tudtára, hogy Gyilkossággal vádolják Stuart Pendletont – a választásokat eldöntő botrány! Átfutottam a cikket, melyből aztán az is kiderült, hogy a vád egyelőre nem hivatalos, a rendőrség mindent tagad, és hogy a meg nem nevezett férfi, aki a vád tanúja lehetne, nem tud beszámolni arról, hogyan került a rendőrségre. Az újságíró szerint részeg volt, mikor letartóztatták, és az azt megelőző órákból semmire sem emlékszik, készen áll viszont, hogy leleplezze a szörnyű bűntényt, mellyel Pendleton sötét múltját akarták örökre a feledés homályába süllyeszteni.

Anubisz pezsgőt bontott, hogy igyunk a szerencsénkre, én pedig – életemben először és valószínűleg utoljára – csendben hálát adtam a sorsnak Anubisz gyilkos koktéljaiért. Hol lennénk most az általa bekevert instant amnézia nélkül?

- Már csak egy dologra vagyok kíváncsi – mondta Anubisz, miután mind kölcsönösen gratuláltunk egymásnak az éjszaka nyújtott nagyszerű teljesítményért. – Mi lesz, amikor kijönnek a rendőrök kifaggatni Mrs. Wolwinkelt, és rájönnek, hogy tiszta szenilis? Oltári vicces lesz! Szinte már hallom is: Stuart Pendleton vámpír!

Két napom volt, hogy azt higgyem, ilyen könnyedén megúszom, aztán napvilágot látott az újabb szenzációs tény: azt gyanítják, hogy egyes szélsőséges csoportok is érdekeltek lehetnek az ügyben, mert egy konföderációs zászlóval felszerelkezett férfit láttak elhajtani a helyszínről egy nem azonosított furgonban.

Hogy miért éppen azt az átkozott zászlót kellett Anubisznak lehoznia!

Az idő múlásával azonban megnyugodtam: mire Pendleton bíróság elé került a felesége állítólagos meggyilkolása miatt, már biztos lehettem benne, hogy engem soha nem fognak megtalálni. A sajtó lelkesen vetette rá magát az ügyre, hatalmas médiahadjárat indult a politikai elit ellen, Anubisz pedig nap mint nap azon sajnálkozott, hogy nem mentünk be mégis a rendőrségre, mert akkor ismét benne lehetne a tévében, és össze-vissza ölelgethetné a csinos műsorvezetőnőket drámai előadásai közben.

Ami engem illet, csak örültem, hogy nem kötötték össze velünk az ügyet. Most már aztán igazán ránk fér egy kis nyugalom!

Sajnos azonban Anubisz tegnap azzal állított be, hogy felfedezte, az emberek többsége a névnapját is meg szokta ünnepelni. Azóta rettegek, mikor áll neki újból partit szervezni.