Anubisz és London kincsei

Naná, hogy Anubiszról van szó. Bárhonnan is induljunk, előbb-utóbb mindig, de tényleg mindig nála kötünk ki.

Vannak ilyen alakok. A többségünk egész jól elboldogul még ma is, azon a hétköznapi, nyugalmas módon, ahogy a hétköznapi és nyugalmas ügyeket intézni kell, de ő nem, Anubisz aztán nem!

Pedig nem olyan nehéz megtalálni a helyünket ebben a világban. Hórusz például pilóta lett. Mostanában Boeing 747-eseket vezet, de minden repülőgéphez ért, és Karnak minden kincsét rá merném tenni, hogy ő volt az egyetlen pilóta, aki valaha kirakta az ejtőernyőt a gépből, mondván, úgysincs rá szüksége, a helyére viszont be tud spájzolni egy raklapnyi olcsó vajas kekszet, amiknek egéríze és fűrészpor-állaga van. Thot a bankszektorban helyezkedett el, és nagyjából csak annyit értek a munkájából, hogy éjjel-nappal öltönyt hord, és egy hét alatt több pénzt keres, mint én egy évben. Maat járt a legjobban: a Legfelsőbb Bíróságon ő az a bírónő, akit csak lazán "a Hóhér" néven szoktak emlegetni, és nem hiszem, hogy magyarázni kellene, miért. Állítólag néha vizsgáztat valamelyik jogi egyetemen is, és életvezetési tanácsokat ad a vizsgázóknak, amik szerintem az ő szájából inkább halálos fenyegetésnek hangozhatnak.

Persze van, aki kissé lecsúszott közülünk. Básztet például egy topless bárban táncol, és stikában bérgyilkosságokat vállal – bár ő még mindig úgy mondja, hogy "bárgyilkosság", és ismét csak fogadni mernék, hogy azt hiszi, az akcentustól fiatalnak és ártatlannak tűnik – Széthet pedig tizenhét államban körözik kábítószer terjesztése, többrendbeli gyilkosság, rablás és hasonlók miatt, és gőzöm sincs, momentán melyik kontinensen tartózkodik. Hathor szexuálpszichológus, aminek az a lényege, hogy mély együttérzéssel túlsúlyos, középkorú férfiak panaszait hallgatja a merevedési problémáikról, és hobbiból szakácskönyveket ír. Aztán ott van Szahmet, aki állatkerti gondozó lett, meg Sobek, akiről nem tudom, mit csinál, mert bár néha összefutunk a McDonaldsben, eddig egyszer sem mertem megkérdezni. Nem mintha Sobektől félnék – a nyugodt éjszakai alvásomat féltem, mert, higgyétek el, vannak a világon olyan hobbik és fétisek, aminek épeszű ember a létezéséről sem akar tudni.

Nekem egy kis antikváriumom van az egyetem mögötti utcában, aminek kellemes régi papír-, pergamen- és sírboltillata van, a tábláján pedig a saját nevem áll, ami elég nagy luxus, mert a legtöbben réges-rég kénytelenek voltunk más nevet felvenni. Básztetről például tudom, hogy egy időben Kitty, azután Candy néven futott. Természetesen ő nem tudja, hogy tudom, és nem tervezem, hogy ezen változtatni akarnék a jövőben, ugyanis újabban eléggé ragaszkodom minden végtagomhoz.

Ami Anubiszt illeti, neki temetkezési vállalata van. Nem olyan, mint a régi szép időkben, amikor még saját kezűleg csinálta a dolgokat, hanem rengeteg irodával és több ezer alkalmazottal rendelkező, modern nagyvállalat, amelynek ő az egyedüli tulajdonosa. Jó, oké, valamiből mindenkinek élni kell, és ez tulajdonképpen egész testhezálló munka lenne neki, csak épp az a baj, hogy már nem dolgozik, mindössze kényelmesen él. A túlzott kényelem pedig árt! Anubisz is…

Hát, hogy is mondjam… Ahogy Sobek mondaná, Anubisz határozottan elkurvult. És ez még csak a probléma töredéke.

Először Ízisz lépett be az ajtón, az én drága, gyönyörű, imádnivaló feleségem. Kivételesen nem tettem semmilyen megjegyzést a karján lógó három tarka bevásárlószatyorra, mert tegnap este veszekedtünk, és semmi kedvem nem volt újrakezdeni. A vita tárgyát az képezte, hogy szerette volna, ha ünnepélyes ceremónia kíséretében feleségül veszem – ez lett volna az ötvennyolcadik esküvőnk az elmúlt hétezer évben, és bár tudtommal egyetlen vallás sem tiltja, hogy ugyanazt a házasságot többször is megkössék, nekem az első után már egyik sem tűnt igazinak, arról nem is szólva, hogy kénytelen voltam minden alkalommal egy-egy új vallással megismerkedni, és ez egy idő után meglehetősen fárasztó.

Ízisz persze ilyen… És ilyennek szeretem, de néha a falat tudnám kaparni az ötleteitől. Az esküvő-mániája azóta érte el a csúcspontját, hogy feltalálták a fényképezést: vagy húsz esküvői albumunk van, felváltva szokta őket mutogatni a barátnőinek). Ha rossz napja van, fel szokta hívogatni a múzeumokat, és beolvas nekik, hogy az egyiptomi kiállítási tárgyak feliratai nem pontosak (és azzal szokta zárni, hogy "és ha udvariasabbak lettek volna, megmondtam volna, milyen állat Széth, de így nem érdemlik meg"), aztán ott volt az az ikebanás eset is. Persze, értem, hogy ha valakinek sokezer éve a lótusz a kedvenc virága, akkor egy tízórás tanfolyam nem fog ezen változtatni, de talán visszafogottabban is el lehetett volna magyarázni az oktatónak, hogy a lótusz minden virágdísz alfája és omegája, és akkor szegény ember nem kapott volna idegösszeroppanást.

- Drágám! – repült be kis feleségem az ajtón. – Nem fogod kitalálni, kivel találkoztam! Na, elakadt a szavad a meglepetéstől?

Inkább azt mondanám, a sokktól. És igen, végtelen azon alkalmak száma, amikor sokkot lehet kapni ugyanannak a személynek a megjelenésétől.

- Ozirisz. Ezer éééve nem láttalak!

Nem, azt a hangsúlyt nem lehet leírni, de ha megpróbáltok egyidejűleg hízelegni, bosszantani, megfélemlíteni és kiröhögni valakit, valami hasonló lesz a végeredmény. Az ezer év pedig egyértelműen túlzás. Sose volt olyan szerencsém, hogy ezer évre megszabaduljak Anubisztól.

Nagy vonalakban olyan volt, mint mindig: sakálfejéhez magas, agilis test tartozott, aranyszínű szeme gunyorosan összeszűkült, és egyetlen mondattal képes volt bárkinek az idegeire menni. A részletek meg… Hát, mindent meg lehet szokni.

Anubisz volt az egyetlen közülünk, aki ennyi idő után is az eredeti ékszereit hordta, ő viszont egyszerre az összeset (ami megmagyarázza, miért nem szedett magára egy dekát sem hétezer év alatt – a smukk összsúlya szerintem simán veri az öt kilót). Aztán valamikor rájött, hogy a régi és az új nem zárják ki egymást, úgyhogy most a drágaköves gallért, karkötőket és gyűrűket ujjatlan pólóval, strasszos ágyékkötővel és szandállal meg egy marék fülbevalóval egészítette ki. Ráadásnak egy gumitokos mobilt lengetett az egyik kezében, egy félliteres, fedeles üdítőspoharat meg a másikban. Ha nem nézett volna ki röhejesen a sakálfejen, szerintem a szemöldökét is kiszedette volna.

Hathor egyik könyvében azt írják, hogy mindenkinek van egy korszaka, amikor keresi önmagát. A többségnek ez két-három év tinédzserkorában, Anubisznak ezzel szemben a római birodalom felemelkedésével kezdődött, és mind a mai napig tart.

Hathor egyébként megmagyarázhatatlan módon kedveli Anubiszt. Az az asszony túl szelíd lélek… Ha engem nyalna valaki arcon, feldarabolnám, szétszórnám a darabjait és a következő ezer évben nem állnék vele szóba, nemhogy még olyan kifogásokat keressek neki, mint a nehéz gyerekkor meg a gondoskodó szülők hiánya. Hathor egyszer azt is mondta, hogy Anubisznak PTSD-je van abból az időkből, mikor ő még kölyök volt, én pedig Széth-tel háborúztam (akitől a fenti feldarabolós ötlet származik), és hagyta, hogy három évig abban a hitben éljek, hogy az egy nemi betegség, csak aztán világosított fel, hogy…

- Öreg barátom, miféle gondokkal terheled ezt az amúgy is gondterhelt főt? – bökte meg összeráncolt homlokom merengésem tárgya.

- Igazából csak rád gondoltam.

- Ó.

- És nyugodtan beszélhetsz normálisan…

- Ja, jó. Akkor megdobsz egy vodkával?

Tessék, helyben vagyunk. A villogó fogú sakálvigyorból egyértelműen látszik, hogy pontosan tudja, mennyire bosszant, mint ahogy azt is, hogy a kommunikációs technikája ellen évezredek alatt sem sikerült hatékony védelmi rendszert kifejlesztenem.

- Fosszátok ki a hűtőt Ízisszel, én addig bezárom a boltot, aztán jövök.

Feleségem puszit nyomott az arcomra és ellebegett a lépcső felé, Anubisz pedig követte. Ahogy megfordult, láttam, hogy egy rikító rózsaszín hátizsák lóg a vállán.

- Tudom, hogy tetszeni fog neki! Totál fantasztikus! – hallottam még, és ettől rögtön balsejtelmeim támadtak. Mert ha Anubisz valamit fantasztikusnak talál, abból előbb-utóbb oltári botrány lesz.

Az aggodalmam a legkevésbé sem volt alaptalan.

Még élesen emlékeztem arra, mikor az ezerhatszázas években Anubisz egy komplett francia kisvárossal el tudta hitetni, hogy püspök, és hosszú, fekete talárban, magas süvegben meg a drágaköves gallérban parádézott, amit kivételesen egy hatalmas feszülettel egészített ki. Azzal bukott le, hogy megrontott egy kolostornyi apácát (bár ő azt állította, csak megtanította őket élni, mielőtt meghalnak, ami ugyebár elkerülhetetlenül bekövetkezik, és akkor meg miért ne használjuk ki az életet, amíg tart). Ízisszel meg Hórusszal szabadítottuk ki a börtönből, azon éjszakán, melynek hajnalára a kínvallatása elkezdését kitűzték. Később hallottam, hogy Anubiszt in absentia boszorkánynak nyilvánították és máglyahalálra ítélték.

- Mire volt ez jó? – kérdeztem tőle, miközben a falat bontottuk, ő pedig a rácsos ablakon bámult kifelé, és a sakálfülei bánatosan lekonyultak. – Komolyan azt hitted, hogy megúszhatod?

- Olyan jó ötletnek tűnt. Nem én tehetek róla, hogy az inkvizíciónak nincs humorérzéke!

Tudomásom szerint ő volt az egyetlen, akinek sikerült egyaránt felkerülnie Sulla proskripciós listájára, Robespierre és Sztálin halállistájára és a nürnbergi perek vádlottainak listájára is.

- Nem szégyelled magad? – szidtam, miközben Thot a hamis iratokat helyezte el, én meg Anubisszal őrködtem. Mert lehet, hogy név alapján nem találják meg, és évtizedek óta senki nem látta, de a személyleírása évezredek óta nem változott. – Hogy voltál képes összeállni azokkal az emberekkel? Van fogalmad róla, miket csináltak? Egyáltalán, te akkoriban nem Moszkvában voltál?

- Átugrottam egy kicsit Németországba – biggyesztett dacosan. Láttatok már valakit sakálpofával biggyeszteni? Felejthetetlen látvány. – Ötleteket akartam gyűjteni a balzsamozási technikákhoz. Nem is csináltam semmit! Csak odamentem, és körülnéztem! Oké, elloptam valakinek a ruháit meg a tárcáját, de elég ronda ruhák voltak, és amúgy is csak két márka volt nála.

Az csak később esett le, hogy az "átugrottam egy kicsit Németországba" a teljes keleti front átszelését jelentette, a "ronda ruhák" meg valamelyik német tiszt egyenruháját. Mindezt egy pletyka hallatán feltámadó pillanatnyi kíváncsiság miatt, ráadásul Anubisz még csak nem is értette, mi a problémám. Néha az az érzésem, direkt játssza a hülyét, hogy engem bosszantson.

A legfrissebb csodálatos felfedezése egy kupac közösségi oldal volt. Sajnos Ízisz könnyen meggyőzhetőnek bizonyult a témában, úgyhogy feleségem lelkes munkájának következtében már van e-mail címem, amit jóformán sosem használok, Facebookom, amit még kevésbé, és Twitterem, amit szintén nem használnék, ha nem jöttem volna rá, hogy nyomon tudom rajta követni, miben mesterkedik Anubisz.

Na nem mintha túl sok információt tartalmaznának a közleményei… Egyelőre azt sikerült megtudnom, hogy @CoolJackalGod minden héten másik hatalmas mellű és hiányos öltözetű lányokkal teli bárban fotózkodik, lehetőleg egy pohár színes ital és még színesebb cukormázas fánk társaságában. Illetve gyanakszom, hogy az a @kittyfromfaraway, aki minden képhez lesajnáló megjegyzéseket fűz, azonos lehet Básztettel, de mindeddig nem sikerült minden kétséget kizáró bizonyítékot találnom.

Egyszóval ahányszor Anubisznak támad egy jó ötlete, abból később mindig baj lesz. Mindig. Ez éppoly törvényszerű, mint hogy a dolgok lefelé esnek.

Miután kitettem a "rögtön jövök" táblát és felmentem a lakásba, Íziszt és Anubiszt a konyhában találtam. A feleségem kislányosan kacagott valamin, Anubisz pedig három üveget egyensúlyozott az ujjai közül, és egyszerre töltött belőlük egy pohárba narancslevet, vodkát és pezsgőt. A fején csillogó-villogó korona ült.

- Anubisz, azt nem szokták keverni – indultam a maradék pezsgő megmentésére, de poharastul odébb táncolt előlem. – Mi az a korona a fejeden?

- Meséld el neki – kuncogott Ízisz. – Sőt, mutasd meg!

Anubisz letette az üvegeket, és széles vigyorral felkapta a hűtő mellől rózsaszín hátizsákját. Most vettem észre, hogy a feleségem fülében ragyogó gyémántfülbevaló díszeleg, nyakát pedig hozzá illő, elegáns nyaklánc övezi.

- Ide nézz! – mondta Anubisz, és az asztalra borította a hátizsák tartalmát, nekem pedig ismét elállt a szavam. – Na? Haláli, nem?

A konyhaasztalomat ékszerek borították el. Gyöngyös és drágaköves nyakláncok, brossok, fülbevalók és karkötők, diadémok, gyűrűk és bokaperecek, még egy övcsat is, csupa gyémánt, smaragd, rubint és igazgyöngy, arany, ezüst, platina foglalatokban. Az ékszerek közül néhány ékes kehely emelkedett ki, mint zátonyok a tengerből. Egy egész országot meg lehetett volna venni abból, ami ott feküdt.

- Ezek nem igaziak, ugye? – vettem fel egy karkötőt, és áruló kopásokat vagy hibákat kerestem rajta, de egyet sem találtam.

- Az utolsó szemig igazi! – vigyorgott Anubisz, és egy cinkos kacsintás kíséretében Ízisz homlokára illesztett egy finom, indákkal díszített diadémot, aztán körbepördült a sarkán, mint egy kisgyerek. – Gyönyörűek, ugye?

- Honnan vannak?

Ízisz közben a gyűrűk között szemezgetett, úgyhogy aggódni kezdtem, hogy az ötvennyolcadik esküvőnk kérdése mégsincs teljesen lezárva. Anubisz válasza azonban az egész vitát egy csapásra elfeledtette velem.

- Egyszerűen csak elhoztam. Nem bírtam ott hagyni!

- Elhoztad? Honnan?

- Természetesen a British Museumból. Szörnyű vétek lenne hagyni, hogy csak ott porosodjanak, nem?

- Anubisz! Te kiraboltad a British Museumot?

- Csak egy pár cuccot hoztam el, maradt bőven elég! Ja, és találtam két helyesírási hibát a rosette-i kövön.

- Szörnyű hanyagság – csatlakozott Ízisz, és a kezét forgatta, hogy lássa, hogy csillognak rajta a gyűrűk. – Ennyi idő alatt igazán kijavíthatták volna!

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, nekem is szükségem van egy italra.

Az életben alapvető szabály, hogy nincs értelme észérveket alkalmazni senki ellen, akinek strasszok vannak a körmén, mert a legcsekélyebb hatás nélkül peregnek le róla. Jó, elismerem, a "meg vagytok ti veszve?!" nem igazán kifinomult érv, úgyhogy felhagytam azzal, hogy Anubiszt rázzam, és miközben lehuppant egy székre, nekiláttam higgadtan és egyszerűen elmagyarázni a helyzetet.

- Pontosan tudod, hogy ma már minden tele van kamerákkal. Tudják, ki vagy, tudják, merre jársz, hol laksz, mindent tudnak rólad, és valószínűleg már úton is vannak érted, úgyhogy az egyetlen, amit tehetsz, hogy egy bocsánatkérő levél kíséretében visszaküldesz mindent, és a lehető leggyorsabban eltűnsz az országból, hacsak nem akarod börtönben végezni, ráadásul velünk együtt. Drágám, vedd le azokat a gyűrűket, vissza kell adni a jogos tulajdonosnak. Gyerünk, Anubisz, segíts pakolni! Anubisz! Figyelsz te rám egyáltalán?

- Mindjárt fogok, csak küldök egy szelfit Básztetnek, hogy megegye a sárga irigység.

Kikaptam a mobilt a kezéből, csak egy futó pillantásra méltatva a koronás fotót, melyre már sikerült is keresztbe egy #AnubisRulz feliratot szerkesztenie.

- Nem küldünk senkinek semmit! Addig jó, amíg minél kevesebben tudnak róla, mit csináltál. Pakolás van, Anubisz, mindent szépen vissza a táskába, és… Mit csinálsz?

Ízisz közben átvonult a nappaliba, és a szekrényajtón lógó egészalakos tükörben csodálta magát.

- Tudod, drágám, ha meggondolnád magad az esküvőnket illetően, ez a szett annyira illene az alkalomhoz…

- De nem…

- Hé, Ozirisz, nem kérsz egy italt?

- De, már akartam is… Nem, erről nem volt szó!

Anubisz időközben áttöltötte a vodka-narancs-pezsgőjét egy drágaköves serlegbe, és nekem is egy hasonlót nyomott a kezembe, aztán csengve hozzáütötte a sajátját.

- Egészségünkre! Meg az Ó- és az Újbirodalomra! És minden korok legszebb istennőjére!

Ízisz kislányosan elpirulva fogadta a bókot, és szintén felvett egy serleget.

- Emlékszel a régi szép időkre Karnakban? – kérdezte párás szemmel. – A hűs reggelekre a Nílus-parton, mikor még fiatalok voltunk, és…

- Te most is fiatal vagy, drágám.

- …az egész világ a lábaink előtt hevert, a templomokban pedig füstölőt égettek, és aranyozott szobrokat állítottak. Emlékszel, mikor Hatsepszut először tartotta meg a heb inet ünnepét, a szent bárkákat virágokkal díszítették fel, és…

- És Sobek megevett egy Mereszanh nevű örömlányt, aztán rosszul lett, és lehányta Ámon főpapját – nosztalgiázott Anubisz, és készségesen teletöltötte Ízisz kupáját is. – Aztán megette a főpapot is, amikor közelebb ment a vízhez, hogy lemossa magáról a…

- Hagyjuk azt a goromba krokodilt! – szakította félbe a feleségem. – Most a szép dolgokra szeretnék emlékezni. Tudod, drágám, hogy mindig is szerettem, ha a dolgok, amik körülvesznek, nem csak hétköznapi, szürke holmik, hanem igazán szépek…

- Én megértem – bólogatott Anubisz, és felhajtotta a harmadik pohárnyit is a narancsos kotyvalékból. – Nemrég csináltattam egy strasszköves koporsót is… De valahogy nem az igazi. Bezzeg a fáraók korában tudták, hogyan kell megadni egy temetés módját.

- Vagy bárminek a módját. Még a középkorban is… De manapság minden annyira olcsó, ócska…

- Ami persze nem jelenti azt, hogy mi ne vehetnénk körül magunkat szépséggel, nem, Ozirisz, drágám? – Itt döntöttem el, hogy egy nap még megfojtom Anubiszt. Sőt. Kitekerem a nyakát, és páros lábbal fogok rajta végigugrálni. Egyetlen embertől viselem el, hogy drágámnak hívjon, az pedig Ízisz, ráadásul ezzel a hangsúllyal már önmagában kiérdemelte a halált. – Képes lennél megtagadni a világ legszebb istennőjétől még ezt a pár apróságot is?

Éreztem, hogy vesztésre állok.

- De ez nem pár apróság, Anubisz! Ez…

- Neeem? Ozirisz, a hatalmas ilyen sokra tartaná a halandók által készített csecsebecséket?

- Nem, de…

- Ja, ha nem, akkor szuper! Szóval szerinted sem gáz, hogy elcsórtam őket. Király! Hé, szedelőzködjetek össze, meghívlak titeket egy jó helyre ebédelni!

Azt hittem, ha emberek között lesz, Anubisz majd lenyugszik egy kicsit, de csalódnom kellett. Az étteremben azzal nyitott, hogy három üveg pezsgőt rendelt, aztán kaviárt és Sztroganoff-bélszínt, desszertnek pedig három liter fagylaltot tejszínhabbal, csokireszelékkel és cseresznyével a tetején. A rózsaszín hátizsákot, amibe hosszas győzködésre besöpörte a kincseket, lazán a földre dobta maga mellé.

A pincér távozott, én meg bosszankodva konstatáltam, hogy lopva mindenki minket figyel. Anubisz felett mindig nehezen siklottak el az emberek, de ezúttal túltett még a szokásos önmagán is.

- Jó lenne, ha nem keltenél ekkora feltűnést – sziszegtem felé. – Nagy bajban leszünk, ha felfigyelnek ránk.

- Miért? Hé, emberek, itt ülünk egy tonna lopott ékszerrel, tartóztassanak le, ha akarnak! De csak a kellő tisztelet mellett, mert egyébként isten vagyok!

Páran hangosan felnevettek, egy kopasz férfi pedig bosszúsan átszólt a szomszéd asztaltól.

- Hallgattassa már el a barátját! Minek iszik, ha nem bírja?

- Na ugye – kuncogott Anubisz, és aranyszín szeme szikrákat szórt a gyönyörűségtől. – Akármit elmondhatnék, úgyse hinne nekem senki.

- De fel fog tűnni, ha ilyen ebédeket eszünk, és…

- Mi tűnne fel? Ha nem tudnád, gazdag vagyok, amúgy meg azt csinálok, amit akarok!

Ezek után némileg nyomott hangulatban fogyasztottam el az ebédemet. Anubisz rosszindulatú megjegyzéseket tett a kopasz férfira, amin a többi vendég csendben derült, Ízisz pedig láthatóan jól szórakozott, és mikor éppen nem evett, a gyémántos nyaklánccal játszadozott. Ebéd végére azonban egy mentő ötlet kezdett formálódni a fejemben.

- Most pedig – mondtam, miután Anubisz a hitetlenkedő pillantások kereszttüzében öt perc alatt betermelte a három liter fagylaltot, és megitta az utolsó fél üveg pezsgőt – elmegyünk Hathorhoz.

- Szuper! – rikkantott Anubisz. – Öregem, ez egy tízből tízpontos ötlet!

Ízisz kérdő pillantást vetett rám, de csak a fejemet ráztam. Hathor okos, művelt nő, ráadásul pszichológus, majd ő tudni fogja, hogy kell lebeszélni ezt az eszelős párost arról, hogy meg akarják tartani a lopott holmit.

Hathor először csak résnyire nyitotta az ajtaját, Anubisz azonban azonnal bevágódott a résbe, egy vaskos arany nyaklánccal a kezében.

- Hathor, ezt neked hoztam! Rád gondoltam, amikor megláttam, a te kedvedért törtem fel a vitrint…

- Istenem, betörtetek valahová? – kapta Hathor a szája elé a kezét, miközben becsuktam magunk mögött az ajtót, és betereltem mindenkit a kis nappaliba. – Ugye nem csináltatok semmi butaságot?

Meg akartam magyarázni a helyzetet, de Anubisz egyszerűen félrelökött.

- Lapis lazuli és arany, még az Óbirodalomból. Rád gondoltam, Hathor, mert te jó vagy, kedves és melegszívű…

Hathor végre megfogta a nyakláncot, és óvatosan az arca elé emelte. Most már én is jól láttam a pici arany tehénfejeket, és azt is, hogy Hathor elpirul, kerek szemei pedig megtelnek elragadtatással. Átkozott nők!

- Ez… gyönyörű, Anubisz, ez… tényleg nekem hoztad?

- Anubisz betört a British Museumba – világosítottam fel. – Egy halom lopott ékszer van nálunk, és ha nem volna teljesen nyilvánvaló, Anubisz részeg.

- Nem vagyok részeg – mondta Anubisz, és arccal előre belezuhant Hathor babzsákfotelébe. – Egyáltalán nem vagyok részeg…

Mire elmeséltem Hathornak az egészet, Anubisz békésen aludt, az a szörnyű ronda telefonja meg egy pár szkarabeuszos gyűrű pedig szőnyegen hevert, ahogy kiesett a kezéből.

- Szegény fiú – mondta Hathor szinte már anyai gyöngédséggel, és betakarta egy könnyű pokróccal. Még meg is hajoltam volna a gondoskodása előtt, ha nem csüngött volna a nyakában a lopott lánc, és ha a szegény fiú miatt nem ülnénk most már mind a négyen nyakig a pácban.

- Most kell visszavinni mindent, amíg alszik, és nem áll neki tiltakozni. Minél hamarabb, annál jobb. A legjobb, ha így hátizsákostul letesszük az összeset a kapu elé, és lelépünk, mielőtt bárki meglátna. Ha sietünk, fél óra múlva ott lehetünk…

Szinte hallottam, ahogy a szavaim nagyot koppanva hullanak le a női rosszallás néma fala előtt.

- Direkt nekem hozta – mondta Hathor, és az egyik apró tehénfejet simogatta.

- Szörnyű pocsékolás lenne hagyni, hogy ott álljanak a vitrinben – csatlakozott Ízisz. – Akárhány ember nézi őket, nem ért meg belőlük semmit, nem érzi át a múltunkat, ami még elevenen él ezekben a kövekben…

Rámutathattam volna, hogy hiába tart épp egy szkarabeuszt a tenyerén, az ékszerek többségének semmi köze nincs se Egyiptomhoz, se hozzánk – kezdve a koronával, amit alig tudtam leimádkozni Anubiszról, mielőtt elindultunk az étterembe –, de felesleges fáradság lett volna.

- Teljesen igazad van, de attól még nem lesznek a mieink! Egy kupac lopott holmival…

- Miért?

- Mit miért?

- Miért nem lesznek a mieink? Az öröklési jogban is létezik ági vagyon. És alapvetően az összeset törvénytelenül szerezték, szóval a British Museumnak semmi jogalapja sincs, hogy visszatartsa őket, pláne, ha az eredeti tulajdonosok követelik őket vissza – lengette meg a szkarabeuszt. – Maximum az elbirtoklás jöhetne szóba, de mivel…

A jogi fejtegetések fennmaradó része úgy úszott át a fejemen, mint egy lanyha délutáni álom, amire az ember az ébredés utáni pillanatban már nem emlékszik. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az én drágám az utóbbi kétszáz évben több egyetemet is elvégzett (könnyed időtöltésnek tekintette, mint az ikebana-tanfolyamot), és bár eddig is minden vitánkban neki lett igaza, most már tudományosan is meg tudta indokolni, hogy ez miért szükségszerű.

- Tudod, hogy nem tehet róla – csatlakozott be Hathor is. – És tényleg annyira szépek!

Nem, nem tudom, és szerintem igenis tehet róla, sőt, nem csak erről, a világon minden bajról Anubisz tehet, mert nincs olyan probléma, amibe előbb-utóbb bele ne ártaná magát.

Végül kénytelen voltam megadni magam.

- Rendben, tegyük fel, hogy megtartjuk a kincset. A ti kedvetekért. És mit csinálunk vele? Tudjátok, keresni fogják, körözni fognak minket. El kell rejtenünk az egészet, elbújni a rendőrök elől… Hová akarjátok hordani, mit akartok vele csinálni egy olyan életben, ahol folyton-folyvást a börtön réme fenyeget?

Szép szókép volt, büszke is voltam rá, Íziszről és Hathorról azonban minden irodalmi finomságom lepergett.

- Majd holnap kitaláljuk – mondta Hathor. – Addig meg haza kéne vinnünk Anubiszt…

Ha rajtam múlt volna, akár ítéletnapig is fekhet a babzsákon, de, ahogy az eddigiekből is kiviláglik, nőkkel szemben sosem sikerült érvényesíteni az álláspontomat.

- Anubisz, ébresztő, megyünk haza… Anubisz! A fenébe is, Anubisz, kelj már fel!

Naná, hogy nem bírtam felébreszteni. Egy röpke pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy bevett valami nyugibogyót a pezsgőhöz, és Hathor foltmintás fotelében szenderült örök jobblétre (vagy akármire, ami a mi fajtánkra vár), de amikor tovább rángattam, egyértelműen horkolni kezdett. Végül a vállamon kellett kicipelnem, amin persze Hathor és Ízisz kórusban vihogtak, és hasonlóképpen tudtam csak felrángatni a lakásába.

Hát, ha jártatok már lehetetlen lakásban, Anubiszé biztosan kenterbe veri. Nem is azzal, hogy milyen nagy vagy milyen zsúfolt, még csak nem is a berendezés stílusával, hanem egyszerűen az összhatással.

A ház egyetlen azonosítható helyisége a konyha, az is csak azért, mert ott található a kaja és a pia zöme. Egyébként mindenhol több réteg szőnyeg borítja a padlót, festmények és zsúfolt könyvespolcok a falat, és a látszólag véletlenszerűen elhelyezett kanapék, fotelek és ágyak között antik szobrok és Tiffany-állólámpák hadserege áll őrt.

A fürdőszobaszekrényben több doboz szemfestéket találtam, egy üveg vörösbort, egy Marcel Proust-kötetet és egy összeaszott narancsot. Abban a szobában, ami feltételezésem szerint Anubisz hálószobája lehetett, egy aranyszegélyes, vörös bársonnyal bélelt szarkofág állt a fal mellett, felbillentett fedéllel, díványpárnákkal telerakva. Az előszobában egy kísérteties hangulatú festmény lógott, a kereten lévő felirat szerint Anubisz Hakonéban (ahol tudtommal sohasem járt), egy bizonyos J. Karpowicz műve. Ki akaszt ki a lakásában egy festményt saját magáról? Pláne egy olyat, amelyen úgy néz ki, mint önmaga rossz szelleme?

Este tizenegy volt, mire sikerült Anubiszt berángatni a szobájába (vagy legalábbis abba a szobába, ami annak tűnt), és befektetni egy baldachinos ágyba, a habos rózsaszín ágyneműbe. Ennek az oka egy speciális tehetetlenségi erő, ami úgy működik, mint a döglött sakálokkal: egy sakál tizenöt kilósan már nehéznek számít, de ha fel akarod emelni, a legsatnyább döglött példány is legalább harminc kilónak érződik. Anubiszt legfeljebb hetven kilóra saccoltam volna (bár valószínűbbnek tartottam a hatvanötöt), de amikor eszméletlenül kellett ide-oda cipelni, akár háromszáz is lehetett volna.

Hathortól származott az ötlet, hogy aludjunk Anubisznál – nekem akkor se jutott volna eszembe, ha már hajnali kettő van, és odakint vihar dühöng. Persze igaza van, hogy itt egy csomó kihasználatlan ágy, és hogy semmi értelme az éjszaka közepén azért hazamenni, hogy holnap reggel újra összeüljünk megvitatni, mi legyen az ékszerekkel, de a döntő érv az volt, amit senki nem mondott ki, hogy Anubiszt nem lehet felügyelet nélkül hagyni. Lehet, hogy most alszik, de ha elmegyünk, tuti, hogy öt percen belül magához tér, és nekiáll előkészíteni az Apokalipszist, telefonon zaklatni Básztetet, vagy valami hasonló kaliberű baromságot csinál.

Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy Anubisznál alszunk, és másnap reggel megbeszéljük a továbbiakat. Nem volt az évszázad ötlete, az biztos.

Hajnali négy körül valami zörgésre ébredtem.

Miután sikertelenül próbáltam visszasüllyedni a boldog öntudatlanságba, kelletlenül kivonultam a nappaliba, amit sikerült a zörej forrásaként azonosítanom. Anubisz az ablak előtt állt, és remegő kézzel próbált cigarettára gyújtani.

- Te meg mit csinálsz itt?

- Iszonyatos rémálmom volt – mondta, és ahogy a cigaretta végre felparázslott, nagyot szívott belőle, az öngyújtót pedig a szőnyegre dobta. – Alhatok Ízisszel meg veled?

Lenyeltem a kikívánkozó átkokat, nagyot sóhajtottam, magamban elszámoltam tízig, aztán kivettem a cigarettát Anubisz kezéből, és a nyitott ablakon át csont nélkül az utcai szemetesbe hajítottam. Három emelet magasságból, ez már teljesítmény!

- Vagy ezerszer mondtuk, hogy nem jó, ha dohányzol. És naná, hogy rémálmaid vannak, ha ennyit iszol! Magadnak és nekem is nagy szívességet tennél, ha egyszerűen visszamennél aludni.

Lekonyult fülekkel, kétségbeesetten meredt rám.

- Soha többé nem merek elaludni!

- Ugyan már, ennyire nem lehetett rossz.

- Dehogynem. Sőt. Még annál is rosszabb.

- Túldramatizálod.

- Olyan halálosan félek, hogy azt el se tudod képzelni!

Annyira szánalmasan festett, hogy feladtam az ellenállást.

- Akarsz róla beszélni?

- Nem én! De alhatok Ízisz mellett?

- Figyelj, Anubisz – mondtam, és megfogtam a vállát, egyrészt, hogy szembefordítsam magammal, másrészt, hogy lefoglaljam a kezem, és addig se pofozzam fel. – Először is, ha az elmúlt hétezer évben nem tűnt volna fel, Ízisz az én feleségem, és a legnagyobb gorombaság egyáltalán felvetni, hogy valaki más feleségével aludj egy ágyban. Másodszor pedig: hány éves vagy?

- Ki a fasz tart számon minden évet… - morogta lehajtott fejjel.

- Nagyjából hétezer, nem pedig hét, szóval szeretném, ha legalább megpróbálnál annak megfelelően viselkedni, oké?

Lehangoltan bólogatott, mire halkan összecsendültek a fülkarikái.

- Akkor ezt megbeszéltük. Te is menj vissza aludni, én is visszamegyek aludni, és mindketten sokkal jobban járunk, mint ha itt ácsorgunk egész éjjel.

Figyeltem, ahogy elimbolyog a szobája irányába, aztán visszatértem az én békésen szuszogó Íziszem mellé, és egy percen belül már aludtam is.

Fél órával később a tűzoltók szirénája riasztott fel, akik az utcán kigyulladt kukát jöttek eloltani. Miután megszemléltem az ablakból a helyzetet, úgy döntöttem, nincs szükség a beavatkozásomra, és visszafeküdtem aludni. Végső soron ez is Anubisz hibája!

Reggel arra ébredtem, hogy az ágy egyik szélén fekszem, Ízisz meg a másikon, Anubisz pedig kereszt alakban szétvetett végtagokkal hever az ágy közepén. Naná, hogy a lába az én oldalamba nyomódott, a feje meg Ízisz vállán pihent, amiért nem felejtem el majd később apró darabokra vágni, de most ennél súlyosabb problémáink vannak, nevezetesen, hogy mit kezdjünk egy halom lopott műkinccsel.

Ébresztőnek akkorát rúgtam Anubiszba, amekkorát csak bírtam, és cseppet sem javított a kedélyemen, hogy azonnal sajogni kezdett a nagylábujjam.

- Anubisz! Ébresztő! Kelj fel!

- Nemakarok… - mormogta Ízisz vállába, és a fejére húzta a paplant. – Fáj a fejem…

- Hagyd még egy kicsit aludni – csusszant ki Ízisz az ágyból, és megpaskolta a takaró egy dudorát, ami valószínűleg Anubisz vállát rejtette. – Úgysincs semmi sürgős dolgunk! Inkább keress nekem valami váltás ruhát, biztos vagyok benne, hogy találsz valamit, ami passzol.

Ahogy azt minden jó férj teszi, engedelmesen meghajoltam a feleségem akarata előtt, és miközben ő "kis reggeli mosakodás" címszó alatt Anubisz pezsgőfürdőjében áztatta tökéletes testét, nekiláttam ruhát keresni. Normális esetben nem számítottam volna rá, hogy találok is valamit, de ez Anubisz lakása volt, úgyhogy semmit nem zárhattam ki.

Végül egy hosszú, világoskék kisestélyi mellett döntöttem, ami egy márvány mellszobor, egy doboz gyömbéres keksz és egy sumér szótár alkotta Bermuda-háromszögben rejtőzött az egyik szekrényben. (Az alternatívát egy flitteres bikini, egy teljes Playboy-nyuszi öltözet és egy lazacrózsaszín izé alkották, mely utóbbiról nem tudtam megállapítani sem azt, hogy melyik része az eleje és melyik a hátulja, sem azt, hogy melyik az alja és melyik a teteje, szóval nem mertem megkockáztatni. Arról nem is szólva, hogy meg se mertem tippelni, ki felejthette őket Anubisznál. Meg ott voltak persze Anubisz ruhái, de a nyilvánvaló méretkülönbségektől eltekintve is inkább látnám a feleségem bármilyen rongyokban, mint Anubisz cuccaiban.) Az ágyunkra készítettem a ruhát, és elvonultam felderíteni egy esetleges reggeli lehetőségeit.

A konyhában a tehénfejes nyakláncba és strasszos szegélyű pongyolába öltözött Hathort találtam (úgy tűnik, neki nem voltak hozzám hasonló averziói Anubisz ruhatárának kifosztásával szemben), aki hatalmas adag sajtkrémes-zöldfűszeres szendvicset halmozott éppen egy tálcára.

- Csináltam nektek reggelit! – csicseregte, és a tálca mellé felkapott egy kancsó tejet és egy szintén frissen készült salátástálat. – Azon a fura asztalon terítettem, ahol a delfines szobor áll.

Nemhogy hétezer év, de a világegyetem fennállásának minden ideje sem lenne elég ahhoz, hogy megszokjam a korán kelő népeket. Soha!

Hathor túláradó vidámsága elől visszavonultam a tűzhely mellé, és nekiláttam kávét főzni. Nem is értem, hogy bírtam ki azokat az évszázadokat, amíg nem állt rendelkezésemre reggelente egy bögre kávé… Persze vannak ilyen pacsirta-típusok, mint Hathor meg Ré, akik hajnalok hajnalán vígan kipattannak az ágyból, mikor a tisztességes emberek legfeljebb csak a másik oldalukra fordulnak álmukban. Meg olyanok is vannak, mint Széth, akik mintha soha, de tényleg soha nem aludnának, mert az alvást elvesztegetett időnek tartják, amit sokkal jobban fel lehet használni, ha pihenés helyett valami bajt kevernek.

Hathor vidáman dudorászva visszatért, és egy kis tálcán tejszínt meg cukrot készített a kávém mellé.

- Ha éhesek vagytok, nyugodtan kezdjetek enni, mindjárt jövök, csak összekaparom Anubiszt – ellebegett egy pohár vízzel és egy levél aszpirinnel, és egy pillanattal később már a hálószobából hallottam a hangját. – Jó reggelt! Ideje felkelni, hasadra süt a nap! – Anubisz morgott valamit a paplan alól, amit nem tudtam kivenni, de erősen úgy hangzott, mint egy óbirodalombeli átok. – Tudom, de vedd ezt be szépen, és elmúlik! Enned kell valamit, tudod, hogy a reggeli milyen fontos! Csináltam szendvicset és salátát, Ozirisz pedig főzött kávét.

Sosem értettem, hogy tudja Anubisz az ujja köré csavarni a nőket. Mármint tulajdonképpen nem csinál semmi kimondottan vonzót, nem? Még csak nem is igazán kedves, bosszantó, bajkeverő, lehetetlen alak, és mégis, ahányszor egy nő kerül a közelébe, öt perc múlva már ő lesz a szíve csücske. Amit meg még kevésbé értek – mert a női logika követhetetlenségéhez már többé-kevésbé sikerült hozzászoknom – az Anubisz viszonyulása a nőkhöz. Ízisszel úgy viselkedik, mintha egy személyben lenne az anyja, a nővére, a legjobb barátnője és a reménybeli szeretője, amit még akkor is komoly problémának tartanék, ha nem az én feleségemről lenne szó, ráadásul, úgy tűnik, ugyanezt csinálja Hathorral, akinek pszichológusként igazán lehetne annyi esze, hogy megpróbálja leszoktatni az ilyesmiről, nemhogy még bátorítsa is. De most tényleg: normális ez? Mert én ugyan nem vagyok szexuálpszichológus, de elég betegesnek látom. (Jó, oké, Ízisz is egyszerre a feleségem meg a nővérem. De az más!)

Mire mindhárman asztalhoz ültünk, Anubisz is előimbolygott a szobából. Úgy roskadt le az egyik székre, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait, aztán előkotort egy szemceruzát a delfines szobor talpa alól, nekiállt kihúzni a karikás szemét, és csak csodálni tudtam, hogy tükör nélkül és ásítozás közben is tökéletesen egyenes vonalat húz. Hiába, hétezer év gyakorlat az másnaposan is hétezer év gyakorlat…

Én már rég felhagytam az ilyesmivel – és, be kell ismernem, elég nagy megkönnyebbülés volt – Ízisz, Hathor, de még Básztet is pedig következetesen követte minden kor divatját. Anubisz ezzel szemben úgy ragaszkodott az eredeti sminkhez, mint az ékszereihez, és néha komolyan elgondolkoztam rajta, emlékszik-e vajon, hogy fest a szeme festék nélkül.

- Miről is akartatok beszélni? – kérdezte, miután a reggeli nagyját betermeltük, és a negyedik csésze kávé után már neki is kezdett emberformája lenni (azaz kevésbé festett úgy, mint akit kimostak és átnyomtak a centrifugán).

- Hogy mit csináljunk azzal a halom felbecsülhetetlen értékű kinccsel, amit voltál olyan kedves ellopni, aztán hozzánk jönni vele, és ezzel biztosítani, hogy ha elkapnak, mind rács mögé kerüljünk!

- Ja, persze. Tényleg – Anubisz lebukott az asztal alá, és a mobiljával bukkant fel. – Figyelj, Ozirisz… Várj egy percet… Ezt sasold, totál híres lettem!

- Mi?

Az orrom alá tolta a telefont, pont csak annyi időre, hogy láthassam a Times címlapját a képernyőn: Példátlan műkincsrablás a British Museumban.

- Hé, benne vagyok a Daily Mail-ben is, meg a Telegraph-ban! Sőt, a Mirror is címlapon hozza a sztorit, meg még a Woman's Weekly is! – Anubisz felvihogott, ujjai sebesen szaladgáltak ide-oda a képernyőn. – A Bella azt írja, figyelj, "egy elegáns, sakálmaszkos idegen", mit szólsz, ez vagyok én! Hé, egész jó lett a kép…

- Miféle kép?!

Elmartam a mobilt Anubisztól, és lejjebb görgettem a cikket. Tényleg mellékeltek egy fotót, egy biztonsági kamera szemcsés felvételét, amelyen Anubisz egy betört vitrin mellett állt, és éppen egy koronát emelt ki a helyéről.

- Jó a profilom, nem? Add vissza, most már mindenki tudja, szóval tök nyugodtan elküldhetem Básztetnek a koronás képet!

Hagytam, hogy visszavegye a telefont, és megpróbáltam úrrá lenni az egymást kergető gondolataimon. Szóval bizonyító erejű felvétel is a rendelkezésükre áll, amin csak egy hülye nem ismerné fel Anubiszt. Mi a fenét csináljak?

És miért vagyok itt én az egyetlen, aki gondolkodik is?

Hathor békésen szedegette össze a használt tányérokat, és egy régi memphisi szerelmes dalt dúdolgatott, Ízisz a gyümölcsteáját kavargatta, és azt figyelte, ahogy Anubisz egy sor hangulatjelet mellékel a fotóhoz. Senkit nem izgat, hogy valószínűleg London összes rendőre minket keres? Pontosabban Anubiszt, de máris tökéletesen belerángatott minket is az egészbe, mert miért is kerülne egyedül bajba, amikor megoszthatja a problémát másokkal…

- Húúú, ezt nézd meg, mit írt! – Anubisz összedugta a fejét Ízisszel, és elé tolta a telefont Básztet válaszával. A feleségem a szája elé kapta a kezét, és nem tudtam eldönteni, hogy a megbotránkozástól, vagy csak a nevetését akarta visszafojtani. – Aaannyira kiakadt!

- Anubisz – mondtam erőltetett nyugalommal – nem Básztet lesz az egyetlen, aki kiakad, ha nem vagy hajlandó kivételesen használni az agyad, és gondolkodni egy kicsit. Tudod, hány évet kaphatunk ezért?

- Nem mindegy? Ha elkapnak, szólunk Maatnak, hogy szóljon egy pár jó szót az érdekünkben, és…

- Ha azt hiszed, Maat korrumpálható, nem figyeltél az elmúlt hétezer évben – most komolyan, éppen Maat? Boldogan küldene mindannyiunkat a halálsorra, ha úgy gondolná, hogy megérdemeljük, márpedig biztosan úgy gondolná, mert nem a megértéséről és a megbocsátásáról híres. Maximum egy finom utolsó vacsorát küldene nekünk az akasztás előtt, a régi ismeretségre való tekintettel.

- Jó, akkor majd megoldjuk valahogy, nem? Mindig megoldottuk – Anubisz átslattyogott a szomszéd szobába, és a koronával tért vissza. – Ne mondd, hogy nem érte meg! Egyszerűen mesésen festek, nem igaz?

- Túlságosan is – morogtam dühösen. – Ízisz, Hathor, segítsetek már megértetni vele, hogy ilyet nem lehet csinálni! Vissza kell adnunk az egészet, és valahogy elérni, hogy ne csukjanak le. Talán, ha nagyon szépen megkérem, Thot hajlandó lesz igazolni egy hamis alibit… Hórusz biztosan segítene, de ő tegnap Brazíliába repült, úgyhogy kénytelenek vagyunk nélküle megoldani. Sobekre is lehet számítani, ha ígérünk neki valamit cserébe… Mi az?

- Te képes lennél hagyni, hogy mindent visszavigyenek a múzeumba? – kérdezte Ízisz síri hangon. – Hogy ott porosodjanak, elzárva a napfénytől, az élettől, miközben unott iskoláscsoportok fitymálva nézegetik őket?

- Anubisz nekem hozta ajándékba – suttogta Hathor, és végigsimított a nyakláncán. – Tudod, olyan ritkán kapok ajándékot…

Hát ezt nem hiszem el! Nők… A lelküket is eladnák az ékszerekért?

- Rendben – mondtam, és kétségbeesetten igyekeztem nem pánikba esni. Végül is megszöktünk már egy csomó börtönből, nem igaz? – Rendben… Akkor… Csomagoljatok! El kell tűnnünk innen.

A tervem nem volt se részletes, se kifinomult: a gerincét az alkotta, hogy lelépünk minél messzebbre, elrejtjük a kincset, szerzünk egy alibit (mind a lopás éjszakájára, mind a menekülésszerű távozásunk magyarázataképpen), és mikor biztonságban visszajöhetünk, visszajövünk.

Naná, hogy Anubisz képtelen volt elkészülni, pedig neki volt rá a legtöbb ideje. Anubisz kocsijával hazavittem Hathort, aztán hazamentem Ízisszel, sajgó szívvel kiraktam a bolt ajtajára a "családi okok miatt zárva" táblát (még a zárásnál is jobban fájt, hogy Anubiszra családi okként kell hivatkoznom), összecsomagoltunk, visszamentünk Hathorhoz, bepakoltunk a kocsijába, aztán visszamentünk Anubiszhoz, aki természetesen még mindig nem készült el.

Azt mondtam a többieknek, siessenek, és lehetőleg kevés, nagyobb táskába csomagoljanak, mint egy csomó kicsibe. És ki volt az egyetlen, aki nem volt erre képes? Naná, hogy Anubisz. Még Hathor is semmi perc alatt összepakolt, pedig neki a kocsit is rendbe kellett rakni.

Egyértelmű volt, hogy Hathor öreg autójával megyünk, a miénk ugyanis lerobbant (és már két hete halogattam, hogy szerelőt hívjak hozzá), Anubisz autói pedig abszolút ellehetetlenítették volna, hogy bárhol elrejtőzzünk. Pedig három is volt neki: egy lángmintás oldalú, kétüléses Porsche kabrió, egy rózsaszín limuzin és egy pezsgőszínű BMW, amit hieroglifák borítottak dekoratív elrendezésben, és a visszapillantóján egy plüss szkarabeusz lengedezett.

Szóval Hathor ezeréves Volkswagenjébe pakoltunk be, aztán visszahajtottunk Anubisz lakásához, ahol hely híján kénytelen voltam a járdára parkolni, a kiégett szemetes mellé.

Anubiszt az ágya alatt találtuk, felmeredő hátsó fele szinte könyörgött egy orbitális fenékberúgásért.

- Mit csinálsz ott?

- Sehol nem találom a töltőmet!

- Akkor hagyd itt!

- Nem lehet! – jajgatott a tompa hang az ágy alól. – Muszáj elvinni, mert ha lemerül a telefonom, nem tudom Twitteren cseszegetni Básztetet!

- Annyi időd van megtalálni, amíg levisszük a cuccodat a kocsiba, aztán indulunk! Hol a táskád?

- Ott hagytam mindent az előszobában.

Kimentem az előszobába, aztán visszaviharzottam, és kirángattam Anubiszt az ágy alól.

- Azt mondtam, egy táskába pakolj!

- Nem találtam elég nagyot!

- Ó, hogy az a…

Kénytelen-kelletlen lecipeltem Anubisz tizenegy reklámszatyrát és oldaltáskáját a kocsiba, aztán visszatrappoltam a lakásba.

- Anubisz, indulunk! Most!

A válasz a fürdőből érkezett.

- Már csak egy pillanat! – egy pár gumipapucs repült ki az ajtón, és nagyot csattant a falon. – Elraknád ezt, légyszi? Meg a konyhaszekrényből a kávét, a kekszet, a vodkát, az Agatha Christie-krimiket és a tartalék fejkendőmet? És ha már úgyis benne vagy…

- Anubisz, az anyád úristenit, nem visszük el az egész lakásodat, meg tíz tonna vackot, amire semmi szükséged!

A pár pillanatnyi csendet halk szipogás követte.

- Ozirisz… Én sosem ismertem az anyámat… És, tudod, ez ennyi idő után is úgy fáj…

Elszégyelltem magam. Nem vagyok az a típus, aki szeret mások lelkébe taposni, bármilyen idegesítőek is legyenek.

- Ne haragudj, Anubisz – mondtam a semmibe, háttal az ajtónak. – Nem akartalak megbántani, de te is tudod, hogy néha…

Nem tudom, hogy nem hallottam meg, mert többnyire olyan zajjal jár, mint egy komplett rendőrzenekar, de ha akar, nesztelen, mint a sivatagi szél, és mindig akkor lep meg, amikor a legkevésbé sem számítasz rá. Csak akkor vettem észre, hogy mögöttem áll, mikor már a nyakamba dobta a drótot, és vihogva hátrarántott.

- Bedőltél! Amúgy mehetünk – hagyta, hogy kicsússzak a hurokból, és diadalmasan megpörgette, hogy csak úgy surrogott a levegőben. – Megtaláltam a töltőmet.

- Hová megyünk? – kérdezte Anubisz tíz perccel azután, hogy elindultunk, és nagyjából pontosan akkor, amikor aggódva konstatáltam, hogy mintha az átlagosnál több rendőrautó lenne az utakon.

- Még nem tudom.

- Á, igazából mindegy… Ez tök jól megy a nyaklánchoz, nem, Hathor? Kéred?

Hátralestem a tükörben, és azt láttam, hogy Anubisz egy pár hatalmas fülönfüggőt halászott elő a lábai között pihenő rózsaszín hátizsákból, és most éppen Hathor arca mellett lengeti őket. A fején ott ült a korona.

- Anubisz, azonnal rakd el az ékszereket! Meg fogja látni valaki!

- És? Legfeljebb lerázzuk. Voltál már autós üldözésben? Izgi lenne!

Pffft.

- Vezethetek én? – kérdezte pár perccel később.

- Nem!

- Miért?

- Mert nem bízom benned, mert úgyis csak feltűnést keltenél, és mert én vezetek és pont.

Pár perc szünet. Az anyósülésen Ízisz a térképet lapozgatta, és próbálta megtalálni, hol lehetünk – amilyen zseniálisan érvelt, olyan gyatrák voltak a tájékozódási képességei –, Hathor pedig egy kis kézitükörben csodálta a fülbevalókat. Anubisz gyanúsan zörgött valamivel, és hamarosan azt is megtudtam, mivel.

- Hathor csinált szendvicseket – közölte velem sajtos morzsákat köpködve a nyakamba. – Akarsz egyet, vagy megehetem őket?

- Kösz, most nem – egy piros lámpánál álltunk, és a mellettünk lévő kocsiból egy gyerek nyújtogatta felénk a nyelvét és mutogatott visongva. Mi van, ha felismerte Anubiszt valamelyik újságból? Vagy a tévéből, az internetről, akárhonnan. Mi van, ha a szülei hívják a rendőrséget? Egy gyerek is lebuktathat. Az a fontos, hogy kerüljük a feltűnést, viselkedjünk normálisan…

Anubisz is észrevehette a gyereket, mert hirtelen arrafelé fordult, és olyan grimaszt vágott rá, hogy a kissrác együltő helyéből vagy harminc centit hátrahőkölt.

- Mit bámulsz? – tapadt Anubisz az ablakra. – Nem mondták a szüleid, hogy baromság olyanokra mutogatni, akik le tudják harapni az ujjadat?

- Anubisz, állj le!

Szerencsére a lámpa váltott, mielőtt a vita kibontakozhatott volna, és hamarosan már messze jártunk a gyerektől.

- Pont olyan feje volt, mint aki a suliban a kisebbeket szívatja – magyarázta Anubisz két szendvics között. – És a gyerekek is tudnak undorító kis rohadékok lenni! Komolyan! Emlékszem ám, én is voltam gyerek!

- Jó, jó, elhiszem…

- Tuti nem kértek szendvicset?

Nem kértünk, és mikor legközelebb hátranéztem, Anubisz az ablaknak dőlve, a szája szélén kilógó nyelvvel aludt. Nagyszerű, gondoltam, most már legalább lesz egy kis nyugtunk.

Nem lett.

Hathor éppen egy csomag gyümölcsös rágógumit kínált Ízisznek, mikor Anubisz feldarabolt kígyókról kezdett motyogni. Hathor egy sikkantással leejtette a rágógumit, aztán szégyenkezve hajolt le, hogy megkeresse az ülés alatt.

- Mondta, hogy beszél álmában, de azt nem, hogy ilyenekről…

- A lázadás fiai soha többé nem kelnek fel – mondta meglepően tisztán Anubisz, és lejjebb csúszott az ülésben.

- Ez a Halottak Könyve – világosítottam fel a többieket.

- Csak annyira… ijesztő volt így hirtelen – emelkedett fel Hathor. – Persze, tudom, hogy ez neki egészen más, de…

- Csak a nosztalgia. Nem kell miatta aggódnod.

- Óóó, igen – folytatta Anubisz egy fokkal halkabban, de egészen más tónusban. – Hozd a korbácsot is…

- Meggondoltam magam… Hathor, mi lenne, ha felkeltenéd Anubiszt, mielőtt meghallunk valamit, amiről egyikünk sem akar tudni?

- Miért nem hagytok aludni? – morgott Anubisz, miután Hathor óvatosan felrázta. – Rohadt álmos vagyok!

- Talán ha aludtál volna ahelyett, hogy körbe mászkálsz és cigizel, és engem sem hagysz aludni a rémálmodról szóló fecsegéseddel, most nem lennél ennyire kidögölve.

- Milyen rémálom? – érdeklődött Hathor.

- Semmilyen!

- Dehogynem, azt mondtad, hogy iszonyatos rémálmod volt!

- Én aztán sose mondtam ilyet! Nem is volt!

- De, azt mondtad, hogy… - Egy Íziszre vetett gyors oldalpillantás után elhallgattam. Nem volna túl diplomatikus közölni a feleségemmel, hogy Anubisz egy rémálomra hivatkozva vele akarta tölteni az éjszakát. Másrészt viszont így is a nyakunkba mászott, szóval lehet, hogy…

- Mit mondott Anubisz, drágám? Bocsi, nem figyeltem…

- Semmit, ne is zavartasd magad, nézd nyugodtan a térképet!

- Látod? – fordult Anubisz Hathorhoz. – Ő is azt mondja, hogy nem mondtam semmit! Szóval akkor miért nem hagytok aludni?

- Mert fura dolgokról beszélsz álmodban.

- Tényleg? Mit mondtam?

- Például a Halottak Könyvét idézted – segítettem ki Hathort, akinek hirtelen halaszthatatlan szerelnivalója támadt a karórája csatján. – Szóval tégy nekünk egy szívességet, és maradj ébren.

- Oké, de akkor kaphatok egy kávét? Sőt, egy ír kávét?

- Majd akkor állunk meg, ha kiértünk Londonból!

- Azt mondtad, megállunk kávéért – bökött hátba Anubisz, amikor az M1-esen átsuhantunk Edgware-en. – Már kint vagyunk Londonból.

- Az alvó városok is Londonnak számítanak.

- Szerintem nem. Viszont jól járnak, mert ők legalább alhatnak… Engem meg sem aludni, sem kávézni nem hagynak! Hát lehet így élni?

- Egy liter kávét megittál reggelire!

- Hol van már a reggeli?

- Oké, Luton után megállunk. Addig viszont bírd ki.

- Luton után vagyunk – jelezte Anubis két másodperccel azután, hogy elhagytuk a város végét jelző táblát. – Azt mondtad, megállunk.

- Az út szélén akarsz kempingezni? A következő pihenőnél megállunk, addig bírd ki!

Miközben a kávé és a sütemény fölött ültem, kénytelen voltam beismerni, hogy talán egy kicsit aggodalmaskodó vagyok. Mindeddig egyetlen rendőrautó sem szegődött a nyomunkba, nem jelent meg egyetlen mesterlövésszel felszerelt helikopter sem, és a minket üldöző nyomozók falkái is távollétükkel tüntettek. A hírek persze tele voltak a műkincslopással: szakértők próbálták meghatározni, mennyit érhet, amit Anubisz begyűjtött, rendőrök és kormányzati tisztviselők nyilatkoztak, hogy milyen lépéseket tesznek a kincsek visszaszerzése érdekében, különböző terrorista-csoportok pedig versengve vállalták magukra a felelősséget.

A valódi tettes közben velem szemben ült a Costa Caféban, túrótortát zabált két pofára, és egy olyan történetet mesélt a feleségemnek, amibe sosem hagytam volna belekezdeni, ha tudom, hogy ez lesz a vége.

- És akkor Sobek azt mondta a csajnak: én totál vágom, mire gondolsz, mert én is úgy érzem, hogy sokkal fontosabb a belső, mint a külső, és nagyon boldoggá tennél, ha lejönnél velem a folyópartra megnézni a napnyugtát. A csaj meg lement vele, és akkor Sobek…

- Anubisz, eszünk.

- Ja, és milyen finomat! Szóval Sobek azt mondta, hogy a belseje tényleg sokkal jobb volt, mint a külseje, mert ott vannak a puhább részek, plusz belül kevésbé szőrös. Aztán…

- Anubisz!

Tudhattam volna, hogy nem bírja ki, hogy ne mondja el. Ha közölnéd vele, hogy itt a világvége, Anubisz nyugodtan enne tovább, ha azt mondanád, hogy levágod a karját, csak a karkötői miatt jajgatna, de belepusztulna, ha csak öt percig csendben kellene maradnia.

A béke körülbelül öt percig tartott, ami pont arra volt elég, hogy megigyuk a kávénkat és elfogyasszuk a péksütemények nagy részét.

- Anyuuuu, nézz oda, milyen fura az a bácsi! – Anubiszt valahogy mindig megtalálják a gyerekek. Nincs túlzottan oda értük – szerintem azért, mert nem tudja, hogy kell olyasvalakivel kommunikálni, akit egyrészt nem tud leitatni, másrészt akiről leperegnek az alapvető manipulálási technikái – de mivel úgy öltözködik, mint egy csili-vili karácsonyfadísz, garantáltan az összes gyerek kiszúrja magának. – Odamehetek hozzá?

- Oké, indulunk – álltam fel. – Anubisz, gyerünk! Ne bámulj!

Anubisz úgy meredt a kislányra meg az anyjára, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vicsorogjon, röhögjön, vagy a fejét fogva az asztal alá bújjon.

- Gyere, Anubisz. Hozd a sütit - fogta karon Hathor is.

Kifelé menet még egyszer hallottam a gyereket:

- Olyan cuki hegyes fülei vannak! Hadd menjek oda!

Anubisz az út következő szakaszát komor hallgatásba burkolózva töltötte.

- Thébában elszaladtak előlem a gyerekek – duzzogott, és a kincses hátizsákból elővarázsolt egy üveg whiskyt. – A felnőttek meg mindig meghívtak egy italra.

- Te most is eléred, hogy mindig meghívjanak egy italra… Egyáltalán miért kell neked folyton inni?

- Mi az, hogy folyton? Reggel óta nem ittam!

- És még ebédidő sincs…

- Tudod, Anubisz – csatlakozott be az én drágám – talán abban lehet valami, ahogy öltözködsz. Nem mintha nem állna neked nagyszerűen, de talán egy kissé feltűnő. Esetleg, ha valami visszafogottabbat vennél fel…

- De az olyan uncsi lenne!

Tessék, ez Anubisz. Normálisan öltözködni unalmas, de ha megbámulják, már sír a szája. Érdekes egyébként, hogy ha a felnőttek nézik meg, semmi baja, akkor se zavartatja magát, ha beszólnak – sőt, többnyire olyanokat szól vissza, amitől még Sobek is zavarba jönne –, még az sem zavarja, mi mindennek nézhetik… Emlékszem, egyszer például prostituáltnak nézték, és szép kis verekedés lett belőle, mikor a reménybeli kuncsaft rájött, hogy Anubisznak nem áll szándékában félrevonulni vele egy diszkréten homályos sikátorba. Így jár, aki ennyi smukkot aggat magára! Bár, amennyire tudom, lánynak még nem nézték, a strasszos vackai ellenére sem…

Egyébként Anubisz egyszer már tüntetett a melegjogokért. Igaz, hogy nem szándékosan… Állítása szerint csak a boltba ugrott le, átverekedte magát a tömegen, ami ismeretlen okból az utcán gyülekezett, bevásárolt, aztán hazaindult, és útközben beszélgetésbe elegyedett pár szimpatikus fiatalemberrel.

- Totál jó fej srácok voltak! Azt mondták, őrült menők a cuccaim, meg folyton vállba veregettek meg minden, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Aztán mondták, hogy menjek velük, én meg mentem, és egész jól eldumcsiztunk, akarták tudni, hogy hol csináltattam meg a körmöm meg ilyesmi, aztán elmentünk együtt kajálni. Meg is hívtak valami partira, csak elfelejtettem a címet, szóval sajnos nem tudok elmenni, de…

- Anubisz, tudod, hogy az a tüntetés volt?

- Tüntetés? Miféle tüntetés?

- Te sosem olvasol híreket? Szerinted minek vonul az csomó ember az utcán?

- Hát, azt mondták, jó buli meg minden…

- Legyél büszke magadra: részt vettél a Pride-on. És szerintem ki se lógtál a sorból…

- A min?

Utána Anubisz kissé ki volt borulva egy darabig, bár szerintem jobban zavarta az a tény, hogy képes volt egy egész tüntetést elnézni, mint az, hogy mit gondolhattak róla közben az emberek. Bár nem hiszem, hogy képes lenne így öltözni, ha egy pillanatig is ilyeneken aggódna…

De a gyerekeket nem szereti. Talán mert a gyerekekből hiányzik az az óvatosság, amivel a felnőttek közelítenek felé – mintha a gyerekek ösztönösen tudnák, amit nekem is több ezer évbe került felismerni, hogy Anubisz alapvetően rendes srác, legalábbis abban az értelemben, hogy sose bántana senkit, ha nem lenne meggyőződve róla, hogy az illető sokkal inkább bántani akarja őt. Csak mindenkinek szeret az idegeire menni, de még abból is hiányzik a rosszindulat. A gyerekekhez meg soha egy ujjal se nyúlna, akármennyire szekálják is, és, úgy tűnik, a gyerekek ezt pontosan érzik.

- Hé, Ozirisz, neked nem szoktak beszólni a kölykök? – Na, remek, magához tért a sokkból, hogy cukinak nevezték a sakálfüleit. – Nem mintha arra akarnék utalni, hogy úgy nézel ki, mint egy zombi, de hát…

Mindent visszavonok. Te dög, hát ez a hála, amiért megpróbáltam a nemlétező pozitív vonásaidra koncentrálni?

Szörnyen hosszúnak tűnt a nap. Estére, mikor holt fáradtan lefékeztem egy motel előtt, úgy éreztem, mintha az agyam helyén csak valami rózsaszín vattacukortömeg terjengene. Ha az inkvizíció tudta volna, milyen hatással bír az emberre, ha Anubisszal összezárva kell töltenie egy egész napot, rögvest lecserélték volna a hüvelykszorítót meg a kínpadot, és felveszik állandó alkalmazottnak.

Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen fáradtnak. Ízisz és Hathor és nagyban ásítoztak, Anubisz azonban éberebbnek tűnt, mint valaha.

- Van egy bár a földszinten! Meg diszkó! Ozirisz, nem ugrunk be rázni egy kicsit?

- Nem.

- De…

- Maradj csöndben!

Eredetileg három szobát akartam foglalni: egy kétágyasat Ízisznek és magamnak, meg egy-egy egyágyasat Hathornak és Anubisznak. A rágózó, tüsire zselézett hajú recepciós srác azonban halálos közönnyel közölte, hogy már csak egy szabad szobájuk van. De milyen szerencsénk van: az épp az egyetlen családi szobájuk, négy ággyal meg egy pótággyal, amit felárért hajlandóak lennének a rendelkezésünkre bocsátani, ha igényt tartanánk rá.

- Hát ez remek – morogtam magamban, miközben a sporttáskáinkat vonszoltam felfelé a lépcsőn. – Nem volt elég egész nap, most még az éjszakát is tölthetem Anubisszal… Amúgy hová lett? Hathor, nem láttad Anubiszt?

Anubiszt a bárpultnál találtuk meg, ahol éppen a diszkógömbbel a háttérben szelfizett.

- Már megint Básztetet provokálod? – vettem ki a kezéből a mobilt. Nem volt rossz fénykép, a vörös-zöld-kék fények tarka foltokkal borították el Anubisz fejét, és egész túlvilági küllemet adtak neki, az ékszerei pedig baljósan villogtak. #OnTheRunLikeABoss. – Anubisz, neked még senki se mondta, hogy a rejtőzködés lényege, hogy nem fedjük fel, hogy hol vagyunk? Még Básztetnek sem?

- Jó, jó…

Karon ragadtam, és magammal vonszoltam a kocsihoz.

- Inkább segíts felvinni az ötvenezer szatyrodból azt a párat, ami kell éjszakára!

Segített, de negyed órával később, mikor kijöttem a fürdőből, ismét nem találtam sehol.

- Anubisz hová lett? – kérdeztem a lányokat, akik antik ékszerekkel teleaggatva ültek Ízisz ágyán egy összecsukható szenet-tábla fölött, és nagyban játszottak. Pillanatnyilag Hathor vezetett, de ha jól értelmeztem a feleségem ravaszkás mosolyát, ez a közeljövőben meg fog változni.

- Azt mondta, szüksége van egy kis friss levegőre.

- És ti hagytátok kimenni?

- Ozirisz, már nem kisgyerek. Tud magára vigyázni.

Ezzel nem értettem egyet, de kénytelen voltam elfogadni, mert Ízisz is Hathor pártjára állt.

- Túl sokat stresszeled magad Anubisz miatt. Hidd el, nem a világvége, ha pár percig egyedül hagyod!

Engedtem a népakaratnak és békén hagytam Anubiszt, mikor azonban még egy óra múlva sem tért vissza, úgy döntöttem, elmegyek megkeresni. Lehet, hogy nem gyerek, de amíg úgy viselkedik, mintha az lenne, nem hagyhatom egyedül! Pláne, hogy most minket is veszélybe sodorhat, elvégre az ő jóvoltából kell egy isten háta mögötti motelben ücsörögnünk egy halom lopott kinccsel! Amit egyébként nem kéne szanaszét hagyni, mert nagyon szépen fest a szoba a körberakott serlegekkel, diadémokkal és miegymással, de ha csak egy takarítónő benyit… Mindegy. Először előkerítem Anubiszt, és majd utána elpakolunk.

Anubiszt természetesen a bárban találtam. Hol máshol? A pult előtt állt egy vörös hajú lány derekát átkarolva, és mikor beléptem, éppen valamit suttogott a fülébe, a lány pedig felvihogott és közelebb húzódott hozzá. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek a szobába, és hagyom, hogy azt csináljon, amit akar – végül is életben maradt hétezer évig, pedig nem fogtam a kezét minden pillanatban – de aztán eszembe jutott a szobában szétszórt rengeteg drágaság. Vajon meddig bírja ki Anubisz, hogy ne fecsegjen a kincsről? Semeddig. És sok mindenre hajlandó vagyok a kedvéért, de hogy Ízisszel börtönbe menjünk… Na nem. Mindennek van határa.

- Anubisz! Hé, Anubisz!

Rám köszöntötte a poharát, mikor beléptem a bárba. Újabb fontos szabály a sikeres élethez: sose bízz meg senkiben, aki képes egy két napernyővel feldíszített kék koktélt rendelni.

- Ozirisz! Csatlakozol a partihoz?

- Nem… - azt akartam neki mondani, hogy vonszolja fel a seggét a szobába, és pakolja vissza a kincseket, de a vörös lány kíváncsi szemekkel meredt rám, és kiszámítottan lassú mozdulattal Anubisz vállára hajtotta a fejét. – Anubisz…

- Nem megyek fel – közölte, és hallottam, hogy a szavai kissé összemosódnak. Most komolyan, van olyan este, amikor nem rúg be? – Egyetlen racionális okot sem tudsz mondani, hogy ne maradjak itt, nem igaz?

Éppenséggel tudtam volna, csak nem a lány előtt, és ezt ő is tudta. Kénytelen voltam beismerni, hogy ezt a kört ő nyerte. Azért megért még egy próbálkozást.

- A többiek is rád várnak. Képes lennél magára hagyni Íziszt és Hathort?

- Ízisz és Hathor? – kérdezett közbe a lány. – Csak így négyesben utaztok?

- Aha – bólogatott Anubisz. – Nyugi, Ozirisz, nem fogok elveszni. Csak most éppen annyira jól elvagyunk…

A lány bólogatott, aztán lábujjhegyre állva puszit nyomott Anubisz arcára.

- Mindjárt jövök, szivi. Megvársz kinn az ajtó előtt?

- Ó, persze!

Követtem Anubiszt, ahogy kivonult a motelből.

- Nem szórakozni jöttünk, ha elfelejtetted volna, éppen bujkálunk a rendőrség elől! Ráadásul a te hibádból!

- Jaj, ne legyél már ilyen merev! Egy kis szórakozás nem árthat. Neked is el kéne csevegned egy aranyos lánnyal, mint nekem, és máris jobban érezhetnéd magad. Még a te arcoddal is – kacsintott gúnyosan – ha lehozol egy pár fülbevalót vagy valamit, bármelyik lány a nyakadba borulna. Tudod, a nők szeretik az ékszereket! Nem csak azt, hogy szépek meg drágák, hanem azt, hogy ha egy férfi gondol rájuk. Csak azt kell mondanod, hogy ajándékot hoztál nekik, és máris imádni fognak…

Egy ijesztő feltételezés kezdett körvonalazódni bennem.

- De ugye te nem ezt csináltad?

- Mit?

- Adtál valamit a lánynak a kincsből?

- Csak mondtam neki, hogy annyira aranyos, és szívesen adnék neki egy nyakláncot, mert az a rubintköves annyira menne a hajához meg az arca formájához, és véletlen éppen nálam volt, de nem baj, mert se Ízisznek, se Hathornak nem állt volna jól, nem az ő stílusuk…

Az ész megáll és csak ácsorog! Hogy lehet valaki ilyen idióta?

- Te sosem gondolkodsz, mielőtt mondasz valamit?! Anubisz, az összes cucc lopott! El kell rejteni! Még ha a lány nem is jelent fel, ha meglátja valaki rajta… Arról nem is szólva, mi van, ha meghallja valaki más. Azt akarod, hogy megpróbáljanak kirabolni?

- Ugyan már, ki próbálna kirabolni?

- Bárki! Azt hiszed, csak te vagy képes zsebre vágni valamit, ami megtetszik? Tudod, mennyit ér az a cucc?

- Jól van már…

- A kis barátnőd meg valószínűleg felültetett.

- Biztos csak vécére ment.

- Ennyi ideig?

A vörös lánynak valóban nyoma sem volt, odakint pedig kezdett dermesztő hideg lenni. Anubisz csalódottan körülnézett, aztán nagyot sóhajtott.

- Oké, igazad van… Menjünk fel. Várj, kinyitod nekem a kocsit? Ott felejtettem a töltőmet.

- Ha lemerülnél, legalább nem írogatnál folyamatosan Básztetnek. Jobb is lenne!

Azért elindultam az autó felé. Ez a legkevesebb, ha Anubisz végre hajlandó feljönni, ahelyett, hogy csak újabb bajt keverne.

- Nincs egy cigid? – kérdezte Anubisz a kocsiból, miközben a töltő után kotorászott.

- Nincs! És már ezerszer mondtuk, hogy szokj le róla!

- Már majdnem leszoktam! Csak akkor szívok, amikor véletlenül éppen kéznél van!

- Az azt jelenti, hogy nem szoktál le.

Az út túloldalán álló sötét házakat fixíroztam, meg az éjben zizegő fákat, így eshetett, hogy nem vettem észre őket. Mikor megfordultam, két megtermett alak állt a kocsi mellett: az egyik tahó Anubiszt tartotta hátulról, és egy hatalmas, fogazott pengéjű kést szorított a torkához, a másik, hátrafordított ellenzőjű baseballsapkás, gúnyosan vigyorogva támaszkodott a csomagtartónak. Ahogy néztem, megjelent mögötte a vörös hajú lány: lesajnáló pillantást vetett Anubiszra, aztán gonoszul rám mosolygott.

- Ha szeretnéd élve visszakapni a haverodat, hozd szépen ide az ékszereket, amiről beszélt.

- Nekem tényleg tetszettél! – mondta Anubisz a kés mögül. – Halál komolyan! Aranyosnak tűntél! Miért veszed el az illúzióimat?

- Pofa be! – förmedt rá Tahó.

- Indíts fölfelé – csatlakozott be Sapkás, szintén előhúzott egy kést, és a hasamnak szegezte. – Majd én elkísérlek. És odafenn megmondhatod a két nőnek is, hogy ha bármelyikük ugrál, vagy visítozni kezd, vagy akármi, a barátod halott ember.

- Fel ne menj! – kiáltotta Anubisz. – Ha odaadsz nekik bármit, nagyon pipa leszek rád!

- Ha nem tűnt volna fel, éppen azzal fenyegetnek, hogy elvágják a torkodat!

- Na és?

- Kussoljatok már el! – Sapkás megindult felém. – Most azonnal velem jössz, és ha csak egy hangot meghallok… Nyissz!

Lehet, hogy meg lehetett volna oldani békés úton is. Végül is az emberek rengeteg módszert ismernek a konfliktusok rendezésére… Nem hiszem, hogy meg tudtuk volna beszélni velük, hogy tegyék szépen el a késeket, és hagyjanak minket békén, de talán kitalálhattunk volna valami mást, ha Tahó nem követ el egy szörnyű hibát.

- Amíg visszaérnek, addig te szépen leveszed a cuccost – kocogtatta meg a késsel Anubisz drágaköves gallérját. – Gyerünk!

- Nem – felelte Anubisz, és ebből az egy szótagból is tökéletesen kihallottam a változást, úgyhogy megálltam, Sapkás pedig felém tartva a kést szintén megállt.

- Azt mondtam, leveszed! Keménykedni akarsz?

Tahó a gallérért nyúlt, Anubisz szeme sárgán villant meg, és a támadója a következő pillanatban már nagy ívben repült át a feje fölött, a kés csörömpölve hullott a motorháztetőre.

Volt pár másodperc, amit nem láttam tisztán, mert azzal voltam elfoglalva, hogy kiüssem Sapkás kezéből a kést, kirúgjam alóla a lábát, kiüssem a kezéből a második kést is, és teljes erőből fejbe rúgjam. Ezt nem kellett volna: tisztán hallottam a száraz roppanást, ahogy eltört a nyaka, aztán a feje oldalra nyaklott, a földre csúszott és nem mozdult többé.

Sosem tartottam magam különösen jónak, bár többnyire igyekeztem az lenni, különösen, amíg fiatalabb voltam. Azok az idők azonban rég elmúltak… Azóta megtanultam Széth-től, hogy az embernek néha muszáj könyörtelennek lenni, és ha életben akarsz maradni, akkor vállalnod kell, hogy megölöd, aki ebben meg akar akadályozni. Ha ölni kell, ölj, ne habozz és ne aggódj, csináld hideg fejjel, tudatosan és minden érzelem nélkül!

Tudtam, hogy valahol igaza van, mégsem tudtam teljesen magamévá tenni ezt a gondolkodást. Ha muszáj volt, meg tudtam ölni valakit, de mindig volt bennem egy pici bizonytalanság, a kérdés, hogy jogom van-e elvenni valakitől az életét, és utána mindig rosszul éreztem magam, mintha elvesztettem volna valami pótolhatatlant. Lehet, hogy ostobán hangzik az Alvilág istenétől, de így volt. Most is hibáztam: csak egy pillanatig tétováztam, de ez elég volt ahhoz, hogy a második kés mélyen beleszántson a combomba. A bal lábamat máris feketére festette a kiömlő vér, de fájdalmat még nem éreztem – tapasztalatból tudtam, hogy az majd később érkezik.

Körülnéztem: Sapkás holtan hevert mellettem, a lány eltűnt, és nem tartottam valószínűnek, hogy visszajönne, Tahó pedig a kocsi mellett feküdt a földön, és Anubisz páros lábbal ugrált a mellkasán, minden ugrást egy üvöltéssel hangsúlyozva.

- Azok – az – ékszerek – az – utolsó – emlékem – kiskoromból – és – nem – hagyom – hogy – elvedd – tőlem – te – szemét!

Tahó valószínűleg már halott volt, mire földet ért, de ha még nem lett volna az, a recsegés, ahogy sorra ripityára törtek a bordái, nem hagyott kétséget afelől, hogy most már vége. Anubisz végre megállt és lihegve meredt rám, de nem úgy tűnt, mintha valóban látna.

- Anubisz – mondtam a létező legkedvesebb hangomon, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy egy kilapított hullán ácsorog –, Anubisz, jól vagy?

Egy pillanatig csak meredt a semmibe, aztán a pillantása visszatért rám.

- Persze… teljesen…

- Gyere, felmegyünk a többiekhez.

- Oké…

Hagyta, hogy a könyökénél fogva felvezessem a lépcsőn. Ekkora már kezdtem érezni a fájdalmat, bár még elviselhető volt: a vágott sebek sosem fájnak annyira, mint az égések és a ficamok, az adrenalin még ott zúgott az ereimben, és amúgy sem aggódtam különösebben: a mi fajtánk gyorsan gyógyul.

Hathor és Ízisz szinkronban sikoltottak fel és pattantak fel a szenet-tábla mellől, mikor beléptünk a szobába.

- Istenkém, mi történt?

- Jó vagy, drágám? Jaj, a lábad…

- Ki akartak rabolni minket, Anubisszal megöltünk két embert, szerintem ő sokkot is kapott… Vigyázzatok rá, mindjárt jövök.

- Nem kaptam sokkot – motyogta Anubisz, de azért hagyta, hogy Hathor átölelje, a vállára támasztotta az állát, és lehunyta a szemét. – Egyáltalán semmi bajom…

Lebicegtem a lépcsőn – most már kezdtem igazán érezni a lábamat –, berámoltam a két hullát a csomagtartóba, port és kavicsokat rugdostam a vérfoltokra, elmormoltam egy hálaimát a szerencsének, hogy a motel portájáról pont nem látszik a parkoló, meg hogy éppen nem járt arra senki, és visszavonszoltam magam a szobába.

Anubisz még mindig Hathor nyakában lógott, Ízisz pedig az elsősegélydoboz tartalmát pakolta szét az ágyon.

- El akarta venni… Pedig semmi másom nem maradt…

- Semmi baj, kicsim. Ne félj, most már senki nem akar bántani…

Úgy döntöttem, ennyi pátyolgatás legyen neki elég. Végül is ő a halottak sakálfejű istene, nem borulhat ki úgy, mint egy kiskölyök, aki a légpuskával szórakozott, és véletlenül lelőtte a szomszéd nénit!

- Anubisz! – Megkönnyebbülten lerogytam egy székbe, és nekiláttam kiszabadulni véráztatta nadrágomból. – Anubisz! Szedd össze magad, szükségünk van rád! – Még mindig Hathorba kapaszkodott, de legalább kinyitotta a szemét, és úgy tűnt, visszatért közénk. – Két hulla van a csomagtartóban, segítened kell őket eltüntetni!

Anubisz nagy levegőt vett és elengedte Hathort, de a válaszadástól megmentette Ízisz, aki letérdelt elém egy ronggyal.

- Hadd mossam le a lábad! Lehet, hogy egy kicsit csípni fog, de ez semmi a fertőtlenítőhöz képest. Csak remélem, hogy nem túl mély a seb…

Felhívhattam volna rá a figyelmét, hogy akit egyszer már negyvenkét darabra szeletelt fel a tulajdon fivére (igen, ez Széth, a legjobb formájában), annak egy kisebb vágás fertőtlenítése nem fogja a fájdalom netovábbját jelenteni, de nem voltam abban a hangulatban. Helyette inkább Anubiszt figyeltem, aki felhagyott Hathor ölelgetésével, és bokáig véres lábfejét nézegette merengve.

- Segítened kell eltüntetni a holttesteket! – mondtam, és felszisszentem, mikor Ízisz a lábamra csorgatta a jódoldatot. – Nem maradhatnak a csomagtartóban!

- És miért pont én tudnám eltüntetni őket?

- Te vagy a halottak istene!

- Na ja, de tartósítani szoktam őket, nem eltüntetni! Vagy szeretnéd őket múmiának álcázni?

Nagyszerű, Anubisz ismét a régi. Néha elmerengek rajta, hogy csak nekem akar véglegesen az idegeimre menni, vagy tényleg egy ilyen érzelmi hullámvasút az élete, mert ezt szerintem normális ember nem bírna ki ép ésszel. Bár, ha belegondolok, ez sok mindent megmagyaráz – végül is Anubisz mindennek nevezhető, csak épeszűnek nem… Akárhogy is, nem ez a megfelelő pillanat, hogy személyiségének sötét, ismeretlen mélységeit boncolgassuk. Két hulla vár arra, hogy eltüntessük!

Ízisz befejezte a lábam kötözését, én pedig pár óvatos lépést tettem a szobában. Azt nem mondom, hogy kényelmes, de elviselhető – nem fáj túlságosan, és járni is tudok. Akkor hát sírásásra fel!

Olvastam krimiket, amikben őrült rafinált módon szabadulnak meg a holttestektől: cafatokra vágva lehúzzák őket a vécén, húsos pitébe sütik, bedolgozzák kutyaeledelnek és ilyesmi, nekünk azonban nem volt erre időnk (és, legalábbis ami engem illet, gusztusunk sem). Jobb híján tehát kénytelenek voltunk a hagyományos, egyszerű módszernél maradni: elástuk őket.

A dolog egyszerűbbnek bizonyult, mint amire számítottam. Anubisz megkereste a mobilján, hol vagyunk – legalább egyszer jó is valamire az a vacak –, és közölte, hogy a térkép szerint van a város végén egy temető. Odahajtottunk, és innentől ment minden, mint a karikacsapás: a temetőt nem őrizték, a fal melletti bódéban tárolt ásókat sem, a friss földhányást pedig, amit kinéztünk sírnak, még úgyse. Vagy fél óra ásás után koppant az ásó: eljutottunk a sírban fekvő koporsóig, amit óvatosan, a körülmények által lehetővé tett legnagyobb tisztelettel kiemeltünk, aztán tovább ástunk.

Tahó és Sapkás holttestét a gödör fenekére fektettük, vékony réteg földdel borítottuk, aztán visszaeresztettük a koporsót. A holdfényben láttam, ahogy Anubisz szórakozottan lenyalja az ujjaira kenődött vért, miközben én a koporsót igazgattam vízszintesre.

- Pfuj, Anubisz!

Azonnal kikapta a kezét a szájából, és a háta mögé rejtette.

- Sajnálom! Tényleg!

- Biztos jól vagy? – kérdeztem ásás közben. Nem vallott rá, hogy bármiért is bocsánatot kérjen.

- Persze, semmi bajom.

Egy darabig ismét csend volt, és ez Anubisz társaságában olyan szokatlan volt, hogy nem tudtam elviselni.

- Nem is tudtam, hogy ilyen fontosak neked az ékszerek.

- Hát – érintette meg elmerengve a gallérját – semmi más nem maradt… Mármint… Te a halottak birodalmának ura vagy, és halottak mindig is lesznek, nem? Ízisz anya, a nőiesség, a hűség, a víz és a szél istennője, Hathor a szerelemé és az örömé, még annak a hülye Sobeknek is a világ leghosszabb folyója jutott… Hétezer évvel ezelőtt is volt, hétezer év múlva is lesz! De én mit csináljak? – Rá nem jellemző dühvel döfte az ásót a földbe. – Ma már senkit nem balzsamoznak be. Nincsenek múmiák, csak a múzeumban. A halottak lelkei a Mennyországba akarnak kerülni, meg a Valhallába, meg a játékterembe, meg mittudomén, hová, nem pedig Maat ítélőszéke elé! Ma már…

Megállt az ásóra támaszkodva, és pontosan tudtam, mi volt az, amit nem mondott ki. Mindannyiunknak ez járt a fejében, ahogy Karnak, Théba, Ahet-Aton, Bubasztisz, Amarna templomai sorra kiürültek, az ősi városok a porba omlottak, a szobrainkat belepte a homok, az új városokban pedig Jupiter-szentélyek, mecsetek, katedrálisok emelkedtek fel: ránk már nincs szükség. A mi időnk lejárt.

- Emlékszel, mit csináltak annak idején azokkal, akik megpróbálták kifosztani a szentélyemet, elrabolni a kincseimet? Fejjel lefelé felkötözték őket a déli kapu fölé, amíg a nap felforralta az agyukat, aztán egy-két héttel később, mikor már maguktól is leestek, a Nílusba dobták a maradványaikat. Sobeknek volt egy jó napja… Most meg? Leütjük őket, aztán elássuk éjjel. Semmi szentségtörés meg isteni büntetés ígérete, csak az egyik tolvaj lop a másiktól…

Sosem hallottam még Anubiszt ilyen keserűnek. Szerettem volna valami biztatót mondani, valami optimistát, vagy csak úgy általánosan valamit, de a pillanat elszállt, mielőtt megszólaltam volna, Anubisz pedig fintorogva legyintett, és visszatért az ásójához.

- Eh, mindegy… Nem számít. Ássunk…

Ástunk, aztán szimmetrikusra formáztuk és lelapogattuk a földhányást, lepucoltuk és a helyükre raktuk az ásókat, végül visszaindultunk a kocsihoz.

- Menj előre, mindjárt megyek utánad.

Egyedül mentem vissza megnézni, mire jutott Ízisz és Hathor a csomagtartó kitakarításával. Kitűnő munkát végeztek: szegény öreg kocsi valószínűleg azóta nem volt ilyen tiszta, hogy Hathor megvette.

- Hol van Anubisz?

- Mindjárt jön. Még akadt egy kis dolga…

Nem akartam elmondani nekik, hogy mikor ott hagytam, Anubisz lehajtott fejjel állt a sír fölött, és szertartásos hangsúllyal suttogta a Halottak Könyvének azt a részét, amit temetéseken szoktak volt felolvasni, és amivel már évezredek óta nem búcsúztattak senkit.

Megbeszéltük, hogy hajnali ötkor indulunk, és mivel négy óra volt, mire minden nyomot eltüntettünk és visszatértünk a szobámba, úgy döntöttem, le sem fekszem. Hathor ragaszkodott hozzá, hogy rendesen le akar zuhanyozni, de mikor bementem utána, mert már húsz perce bent volt és hiába szólongattuk, nem válaszolt, a zuhanytálcában ülve találtam, a víz zuhogott a nyakába, ő pedig békésen szunyókált. Ízisz az egyik fotelben aludt el, Anubisz pedig keresztben a franciaágyon, magához ölelve azt a párnát, amivel eredetileg én akartam volna aludni.

Csodával határos módon mégis sikerült ötkor elindulnunk, bár tíz perccel az indulás után rajtam kívül mindenki aludt. Én egy darabig még tartottam magam, aztán kelletlenül beálltam egy autópálya-pihenőbe, leállítottam a motort, és kimerült álomba zuhantam.

Órákkal később arra ébredtem, hogy Anubisz kiabál. Olyan hirtelen riadtam fel, hogy felugrottam, és a fejemet a tetőbe, a térdemet (szerencsére nem a sebes lábamat) pedig a kormányba ütöttem. Ízisz és Hathor eltűntek, Anubisz keresztben feküdt a hátsó ülésen, és álmában üvöltött.

- Neeeeeee! – rikoltotta, én pedig már nyúltam, hogy felrázzam, de lefordult az ülésről, és az eséstől felriadt.

- Mit ne? – kérdeztem, de csak a fejét rázta és zavartan bámult rám.

- Hol vagyunk?

- Megálltunk aludni – végigpásztáztam a műszerfalat, aztán az anyósülésen megtaláltam, amit kerestem: egy papírcetlit Ízisz üzenetével. Bementünk kávézni. <3 Ízisz & Hathor. Hát, legalább Anubisz aktuális műsorát megúszták. Erről jut eszembe, talán itt az ideje, hogy kifaggassam a rémálmairól, amit a múltkor is olyan lazán letagadott.

- Anubisz, igaz az, hogy… szóval… hallottam a PTSD-ről, és…

- Akármit is mondott Sobek, egy szavát se hidd el! Hozzá se nyúltam ahhoz a cucchoz! Megígértem Hathornak, hogy semmi olyan szert nem próbálok ki, amitől hallucinálni lehet. És ha egyszer megígértem…

Én főleg történelemmel foglalkoztam – pontosabban kortárs problémákkal, de mire rendesen beleástam magam egybe, rendszerint már történelem lett belőle – úgyhogy sem a pszichológia, sem a drogok terén nem voltam szakértő, némi zavar után azonban egyik pillanatról a másikra megvilágosodtam.

- Te nem az LSD-re gondolsz?

- Ja… de. Jól van már, majdnem ugyanaz! És teljesen feleslegesen aggódsz, mert ha egyszer megígértem, akkor megígértem!

- Oké. De nem erről akartam beszélni… Gondoltál már rá, hogy elmész egy pszichológushoz?

- Mármint Hathorhoz?

- Akár hozzá. Talán jót tenne neked, ha valakivel beszélhetnél a rémálmaidról meg a problémáidról…

- Semmilyen problémám nincs!

- Anubisz…

- Teljesen rendben vagyok!

Persze, tudod, kinek mondd ezt. Nem mintha nekem nem lennének néha rémálmaim (például kábé tízévente egyszer menetrendszerűen Széthről – ő azért elég maradandó nyomokat tud hagyni az ember lelkében), de Anubiszra csak rá kell nézni, hogy tudd, hogy valami nem stimmel vele.

- Anubisz…

- Hol vannak a többiek?

Gyors témaváltás. De hát én nem fogom erőltetni, ha nem akar beszélni…

- Bementek kávézni.

- Menjünk mi is! – Anubisz elfordult, és nekiállt visszaevickélni az ülésre. – Meghalok egy kávéért meg valami kajáért!

A "bementünk" ezúttal nem csak valami kopott kis kávézó volt, hanem rendes étterem, és láttam, hogy ahogy beléptünk, Anubisznak felcsillant a szeme.

- Megvártunk titeket a kajával – üdvözölt Ízisz, mikor leültünk melléjük – de most már ebédelhetnénk, nem? Tudom, hogy korán van, de…

- Szerintem pont ebédidő van – szakította félbe Anubisz. – Ránk fér egy nagy zaba!

Még élesen emlékeztem, milyen feltűnést keltettünk a legutóbbi étteremben, úgyhogy kikötöttem, hogy Anubisz csakis az étlapról rendelhet, és egy adagot, nem pedig egy kiló húst és három liter fagylaltot. Látszólag beleegyezett, mégis sikerült kijátszania: rendelt egy haltálat, amiről, mikor kihozták, kiderült, hogy négy személyre tervezték.

- Egy szót sem szólhatsz – vigyorgott Anubisz a halom hal fölött – csak egy tál kaját rendeltem. És így volt rajta az étlapon!

Megigazgatott pár halat, aztán előkapta a telefonját, és fotózni kezdett.

- Básztet meg fog pukkadni!

Az ebéd és a kávé mind a négyünknek jót tett, de még így is úgy festettünk, mint akik alvás helyett sírásással töltötték az éjszakát. Határozottan kezdtem úgy érezni, hogy ezt a bujkálást nem nekünk találták ki – még úgy is kikészít, hogy egyelőre senki nem szegődött a nyomunkba. Ideje volt már, hogy kitaláljunk valami hosszabb távú megoldást, de a fejem teljesen üresnek tűnt, még egy egészen kis ötletkezdeményt sem tudtam összekaparni, hogy mihez kezdhetnénk.

Lehet, hogy egyszerűbb lenne feladni magunkat? Vagy végleg elhagyni az országot?

Ebben a pillanatban Anubisz letette a kávéscsészét, böfögött egyet és elégedetten hátradőlt.

- Van egy tervem!

Sose hittem volna, hogy egyszer eljön ez a nap, gondoltam, miközben Anubisszal az élen bemasíroztunk a rendőrségre. Sem az, hogy önként bemegyek egy rendőrőrsre, sem az, hogy akár egyetlen egyszer is Anubiszra hallgassak egy fontos kérdésben.

Anubisz úgy vonult be, mintha a fáraó diadalmenetét vezetné, és két tenyérrel rácsapott a pultra, hogy a mögötte pasziánszozó szerencsétlen rendőrnő kis híján hanyatt esett.

- Létfontosságú információkkal rendelkezünk a British Museumban történt szörnyű műkincsrablásról – zengte Anubisz – úgyhogy haladéktalanul beszélni akarunk egy felelős személlyel!

Tíz perccel később már a rendőrfőnök irodájában ültünk, és Anubisz olyan pofátlanul hazudott, hogy épp csak le nem szakadt a plafon.

A története lényege a következő volt: mi négyen, régi jó barátok, kivettünk pár nap szabadságot, amit egy ötödik barátunk nyaralójában kívántunk eltölteni. (Thot ugyan nem volt túlzottan elragadtatva, mikor felhívtuk, de megígérte, hogy ha kérdezik, azt mondja, hogy kölcsönadta nekünk a házát.) Ki is pihentük magunkat, már ahogy azt a szabadságukon szokták az emberek, és visszafelé tartottunk Londonba, mivel azonban még messze jártunk, úgy döntöttünk, hogy az éjszakát egy kis motelben töltjük, ahol Anubisz legnagyobb meglepetésére összefutott egy lánnyal, akivel korábban egy partin találkozott.

- Nekem azt mondta, Janet a neve – mondta szomorkásan – de ez nyilvánvalóan csak álnév volt, hazugság, mint ahogy minden kedvessége! Most már tudom, hogy egy ravasz, gátlástalan nőszemély csapdájába estem, aki pusztán átejteni és kihasználni akart!

Anubisznak olyan krokodilkönnyek csillogtak a szemében, amik még Sobeknek is becsületére váltak volna. Elmesélte, hogy mikor korábban találkoztak Londonban, a lány roppant kíváncsi volt, mindent tudni akart az ékszereiről, a sminkjéről, hogy hogyan lehetne leutánozni a sakálfejet.

- És én még azt hittem, irántam érdeklődik! – jajongott Anubisz. – Ó, én ostoba!

A motelben a lány egészen másképp viselkedett: vaskos, vörös kövekkel díszített nyakláncot viselt, rideg volt és barátságtalan, amit Anubisz nem tudott mire vélni, sőt, megfenyegette, hogy ha bárkinek elmondja, hogy találkoztak, két ismerőse – két nagydarab fickó, akik a bár előtt várták, az egyikük megfordított baseballsapkában – megtalálja, és rendesen ellátják a baját.

- Még utána mentem a parkolóba is, és megpróbáltam elmondani neki, hogy az érzelmeim tiszták és őszinték! De ő csak ellökött magától, ott hagyott, vissza se nézve, hiába szólongattam, hiába kiáltottam utána a nevét! Így hát azt sem tudtam megmondani neki, hogy ezt elejtette - és Anubisz kicsapta az asztalra az egyik kelyhet, amit a British Museumból hozott el. A rendőrfőnök úgy kimeresztette a szemét, hogy az szinte kiesett az üregéből. – Másnap láttam a neten a rablásról szóló híreket, és rögtön tudtam, mit jelent ez, így hát, jó honpolgárhoz méltóan, rögtön idesiettem. Tettem mindezt összetört szívem dacára, mert most már tisztán felismertem, hogy Janet csak a rablásnál akarta álcázni magát, s ezért érdeklődött a küllemem iránt, a rubintos nyaklánca pedig, és a kehely, ami kihullott a táskájából, kétségtelenül a British Museumból valók!

Hosszú délutánunk volt. Felvették a vallomásunkat, mely alátámasztotta Anubiszét, rögzítették Janet és két cinkostársa személyleírását, rendőrök rohangáltak fel-alá, aztán a káosz megkétszereződött, mikor az újságírók megneszelték, hogy van egy gyanúsított, és már őket is távol kellett tartani. Ez persze nem sikerült, és Anubisz a sajtó képviselői előtt is kiélhette színészi ambícióit.

- Azt hittem, Janet lehet nekem az igazi! – zokogta egy újságírónő vállán, aki alig győzte vigasztalni. – Nem is tudom, hogy fogom túlélni ezt a csalódást!

Az egyik tévés megkérdezte, nem félt-e bejönni a rendőrségre.

- Végül is ha nem tudnánk, mi történt valójában, akár azt is hihetnénk, hogy maga van a felvételen, nem?

- Teljesítenem kellett a kötelességem! – jelentette ki Anubisz felszegett fejjel, megingathatatlanul. – Amúgy sem hittem, hogy meggyanúsítanának, hiszen senki nem lehet olyan hülye, hogy betör a British Museumba, és még csak nem is álcázza magát, nem?

Ez volt az a pont, ahol Hathor menekülésszerűen távozott a női mosdóba, de még a csukott ajtón keresztül is kihallottam, hogy visítva röhög.

Este volt, mire elszabadultunk. Addigra több száz fotót csináltak rólunk, Anubisz vagy harminc interjút ígért különböző médiumoknak, és legalább ugyanennyi riporternő keblén siratta el Janet iránti szerelmét, a rendőrök pedig láthatóan torkig voltak mind velünk, mind a sajtóval, és boldogok voltak, mikor végre megszabadultak tőlünk.

A történet persze nem zárult le ilyen egyszerűen.

Egy héttel később megtalálták Janetet, akiről kiderült, hogy valójában Esther Murdough-nak hívják, és bár birtokában volt a lopott rubintos nyakláncnak, következetesen tagadott mindent, még azt is, hogy valaha látta volna Anubiszt. Még egy héttel később aztán megtört, és beismerte, hogy minden, amit Anubisz elmondott, igaz, azzal az apró eltéréssel, hogy ő ártatlan: Tahó és Sapkás, azaz Tony és Mickey kényszerítették rá, hogy legyen a bűntársuk a rablásban, halálosan megfenyegették, és bár szörnyen érezte magát, amiért ilyesmire vetemedett, az életét féltve nem mert ellenszegülni. Most azonban úgy érzi, hogy beszélhet, mert Tony és Mickey a leleplezéstől félve elmenekültek, mikor Anubisz felismerte őt a motelben, és a zsákmányt is magukkal vitték, csak a nyakláncot hagyták meg neki, melyet ünnepélyes bocsánatkérés kíséretében szeretne visszaszolgáltatni a múzeumnak.

Esthert nem sokkal ezután kiengedték, ő pedig nyilvánosan megmutatta a véraláfutásokat és a sebhelyeket, amiket állítólag Tony és Mickey ejtettek rajta, úgyhogy hamarosan vagy tíz műsorban is szerepelt, és vehemensen kikelt a nők bántalmazása és a családon belüli erőszak ellen, ugyanis, mint kiderült, Mickey a férje volt.

- A konyhakéssel esett nekem, mikor megpróbáltam megkérni, hogy ne igyon annyit! – tűrte fel a pólója ujját, hogy megmutassa a nézőknek a cikkcakkos heget a felkarján. – De ezúton is üzenem minden bántalmazott nőnek: ne adjátok fel! Van kiút!

- Én is rákérdeztem a hegre a bárban – vihogott Anubisz, miközben a műsort néztük nála, kényelmesen elheverve a díványon. Ő egy kék koktélt ivott, ezúttal csak egy esernyővel, Hathor kávézott és Anubisz ölében pihentette a lábát, az én drágám pedig a vállamnak dőlve kavargatta a teáját. – Azt mondta, ovis korában át akart mászni a kerítésen, és leesett.

- Lehet, hogy csak nem akarta bevallani, hogy a férje veri.

- Megmutatta a kerítést is! Ott volt az utca túloldalán.

Az egyik műsorban azt is felvetették, hogy most, miután a félreértéseket tisztázták, meghívhatnák egy kibeszélőestre Anubiszt és Esthert, hogy a nagyközönség előtt rendezzék tragikus kapcsolatukat, Esther azonban azt mondta, képtelen lenne ennyi ember előtt a romantikus érzelmeiről beszélni, és minden bizonnyal Anubiszt sem tenné boldoggá, ha ilyen kínos helyzetbe hoznák.

A műsorvezető nem figyelt fel rá, én azonban láttam az Esther szemében felvillanó páni félelmet, mikor Anubisz nevét említették – és meg is tudtam érteni. Kimondott szerencse volt, hogy nem vállalta be, Anubisz ugyanis meglehetősen lelkesnek látszott, mikor az került szóba, hogy közönség előtt produkálja magát.

- Amúgy nem sajnáltad a lányt? Mikor elkezdted rákenni az ügyet, még nem tudhattad, hogy megússza.

- Megérdemelte volna! – nézett vissza Anubisz sértetten. – Elvette az illúzióimat!

- Miféle illúzióidat?

- Hogy minden nő belém zúg, akivel találkozom!

Aztán az egész ügy fokozatosan elcsitult. A kincseket nem találták meg, Tony és Mickey ellen nemzetközi körözést adtak ki, de úgy tűnt, mintha egyszerűen eltűntek volna a föld színéről. Egy hónappal később egy színész házaspár bejelentette, hogy elválnak, egy öngyilkos merénylő pedig robbantást kísérelt meg a metróban, és a British Museumi rablás eltűnt az újságokból.

Biztosan tudni akarjátok, mi történt végül a kincsekkel.

Egy darabig gondosan becsomagolva dekkoltak a laza deszka alatt az antikváriumban – tudom, hogy nagyon snassz rejtekhely, de nem feltűnő, és nem számítottunk rá, hogy nálam keresnének bármit –, aztán egy napsütéses délután bepakoltam az egészet a rózsaszín hátizsákba és felvittem Anubisz lakására, ahol pezsgőt bontottunk és szétosztottuk őket.

Ízisz finom, elegáns darabokat választott, főleg gyémántot és ezüstöt. Hathor kék köveseket, mert a kék az ő színe, legalábbis mostanában – hivatalosan a vörös lenne az, de az még akkor volt, mikor Hathor sok ezer évvel fiatalabb és vagy tíz kilóval könnyebb volt, most ugyanis kerekded és maga a megtestesült kedvesség, de van benne valami anyás, és a femme fatale-kisugárzása már a múlté. Anubisz magára pakolta az összes egyiptomi ékszert, amit csak elhoztunk (kivéve Hathor tehénfejes nyakláncát), és annyi gyűrűt húzott az ujjaira, hogy alig tudta őket behajlítani.

Én sorba állítottam néhány antik kupát a hálószobánkban a polcon, amikre jól esik ránézni. Kis fatalpakon állnak, melyeken, ahogy a kereteken is, melyekben Hathor és Anubisz a falra akasztottak egy-két láncot, ott áll a felirat: A másolatot készítette Jack Goodall & Co.

Ha nem vennétek észre – én sem vettem észre, de Ízisz igen, és öt percig vihogott, mire végre elárulta nekem is – a Jack Goodall & Co. a CoolJackalGod anagrammája. A rendőrök se szúrták ki, akik kijöttek Anubiszhoz valami aláírandó papírok miatt, és megcsodálták a nappali asztalán álló kelyhet.

- Tudják – mondta Anubisz szégyenlősen mosolyogva – ez az ügy valahogy meghozta a kedvemet, hogy én is műkincseket kezdjek gyűjteni. Természetesen nem eredeti, de azért szép… Igazi mester ez a Goodall, nem?

A rendőrök pedig helyeseltek, aztán elmentek, és nem látták, hogy Anubisz az ablakban állva cigarettázik és vigyorogva beint nekik.

Most, három hónappal a hírhedt műkincsrablás után az életünk visszatért a megszokott kerékvágásba: a lábam meggyógyult, Anubisz idegesítőbb, mint valaha, hetek óta nem történt semmi hírértékű, minden kényelmesen unalmas, biztonságos és rendezett.

Egészen addig, amíg Anubisznak nem támad megint valami nagyszerű ötlete.